HA MESSZIRŐL nézzük, én nemrég közelről is vizsgálhattam: a majd hatszáz méter magas somlyai Magura egyike a legérdekesebb előhegységeknek, miként Kincs Gyula írja a millenniumi „Osztrák – Magyar Monarchia írásban és képben” című könyvsorozat Szilágy megyét bemutató részében – „regényes, szép részletekkel”. Vagyis a Magura tetejét erdők koszorúzzák; déli és keleti lejtőinek meszes összetételű földjén eredetileg kitűnő bor termett; legújabban már csak itt-ott Királyleányka,

Olaszrizling és Ottonel muskotály. A hegy Szilágyssomlyó fölött emelkedik – ott ebédeltünk a városkában és egy tarisznyás atyafi egy frissen szedett, illatos magurai körtével tért be a lugasos étterembe, amivel bennünket is kínált, merthogy ott valaha jelentős gyümölcstermesztés is folyt.

Kincsék még büszkén írták, hogy zamatosabb, színre, alakra nézve szebb, egészségesebb alma, körte nem igen termett szerte az országban. Szilágy a nemesebb fajú gyümölcsökön kívül nagy mennyiségű szilvát adott, a terjedelmes szilvások meg egész vidékeknek jövedelmet.

„Kiváló jó és szép beszterczei, vagy más néven berzenczei szilvája, amelyet aszalvány vagy szilvaíz alakjában országszerte ismernek. Különféle szilváiból évente nagy mennyiségű szeszt főznek. Terem továbbá sok és kitűnő diója, zamatos és szép cseresznyéje. De bármily kedvezők is a gazdasági állapotok, kivitel csekély. Nagyobb kivitele a megyének csak a gyümölcsfélékből lehetne. Most félmillió forintot vesz be gyümölcsből évenként”- így a régi bemutatószöveg.

Ha elhagyjuk Somlyót – kissomlyai gazdaként többször gondoltam rá, hogy illenék már összehívni a Somló nevű települések országos találkozóját, szóval, ha ebből a kedves partiumi kisvárosból a hegyen át Balla (Szilágyballa) felé vesszük az irányt, tudnunk kell, hogy ott viszont a legjobb szilágysági borok teremnek.

Gyönyörű ősz volt, még szinte nyár és kristálytiszta tájrészletek: Átmenet az alföld és a hegyvidék között. Szilágysági hepehupák, a hét szilvafa árnyékában – Ady óta oly sokan írtak már le és meg: a Szilágyság szőlője és bora mindig is kapós volt, míg gyönyörű szőlőültetvényeit a filoxéra tönkre nem tette.

Ezért kanyarodok magam is erre – különösen a vén Bakator vonzana, amelyről persze azt mondták a régiek: a „Bakar terem, mikor akar”. És hát a csúfondáros bölcsességnek megfelelően nincs is már belőle, mert amit a filoxéra kegyesen meghagyott, irtották azt tűzzel-vassal-kapával a gazdák, a kollektív is –ráadásul a bora is lassan érik (mondják, olykor egy évig sem mozdul), s nehezen tűri a szállítást is. Egyébként a szomszédos Érmelléken szűrték belőle a legjobb bort; a tasnádi és a diószegi bakator világhírre is emelkedett.

• (A tasnádi templomdombról s még inkább az 1820.ban épült toronyból, írja Kincs, „hatalmas kilátás nyílik az Érmellék éjszaki, sík felének minden községére, s a déli, dombos, szőlőtermesztéséről ismeretes területnek több falujára. Nyugatra esik innen Szeődemeter falu, Kölcsey szülőházával, melyet születésének századik évfordulóján a Szilágymegyei Wesselényi-Egyesület emléktáblával jelölt meg. Szeődemeteren túl nyugatra van a bakator boráról híres Peér község Budai Ézsaiás jeles történetíró születéshelye”.)

Az erdélyi borászkodás nyolcvannégy éves pápája, Csávossy Gyuri bátyám még az ötvenes évek elején ízlelhetett tiszta és valódi Bakatort: aranysárga színű, fejlett és szép borillatú, mérsékelt tüzű, kellemes savasságú és tartós, szép utóízű bor volt az.

Szilágyballa fölött, a falut átszelő országúton túl délnyugatra hajló dombok húzódnak – számos szép dűlőnévvel: Öreg-hegy, Diókert, Nagy-hegy, Kankor, Hajnalhegy, Csipkés és így tovább; a szilágysági borvidék legjobb minőséget adó szőlőhegye 250-350 méter tengerszinti magasságban. Maga a szőlőhegy nagyon szép fekvésű, bár régi pincéje nincs már (a kollektív nagy területeket művelt a 150 hektáros ballai hegyen, de még az öreg fákat is eltűntette) – nem úgy, mint a szomszédos Szilágysámsonban, ahol viszont számos 19. századi pincét lehet a pincesoron találni. Erre a ballai hegyre jöttünk ki két délutánon-estén is házigazdáinkkal, Bálint Lajossal és Ambrus Ernővel pincézni, szőlőben sétálni, a példásan renden tartott ültetvényeket szemlélni. És bort kóstolni. És sütögetni és beszélgetni. Nagy örömömre szolgált, hogy Lajos barátunknál még otthon, a házánál megízlelhettem, életemben először, a tisztán Járdovány szőlőfajtából szűrt bort; melyet Ballán a kollektív a pezsgőgyártáshoz telepített, s az a 10 hektár került át a fordulat után magánkézbe, többek közt a Bálint Lajos kezébe. Az erőteljes növekedésű fajtának savai szépek és kerekdedek voltak (mint általában a ballai boroknak), kicsi maradékcukorral – nekem így is tetszett. Könnyű is ilyesféle dolgokat állítanom, mert alig találkoztam a nyájasságnak, a patriarchális vendégszeretetnek azzal a megőrzött ősi formájával, amelyről azt hittem már, elveszett. Ismeretlenül is egyetlen szó nélkül invitáltak be, vagyis fogadtak be, ahogy a régi vándorokat szokás (öregapám például mindig eggyel több adag ételt főzetett emiatt örökké perlekedő öreganyámmal, hátha betér valami kósza vándor) az ősök épp üresen álló öreg lakásba – és a második napon már úgy voltunk, mint ezer éve ismerősök.

Egyébként a legnagyobb panaszuk éppen az, hogy nincs kit befogadniuk, mert ők a Szilágyságban amolyan köztes helyzetben vannak, valódi szórványban, tenném hozzá én, mert viszonylag közel a határhoz a magyarországiak gond nélkül keresztülfutnak rajtuk, nem érdekli őket, nem ismerik a Partium elzártabb és szegényebb világát és csak keresztülgördülnek rajtuk. Futnak Székelyföldre vagy a csángókhoz. De nem kellett ehhez a tradicionális nyájassághoz semmi különösebb időutazás, csak a gazda Lajos, a háziasszony Margit, és a szótlanabbnak tartott, ámde a legjobb és leghíresebb borművész, Ambrus Ernő. Margit sós és édes kifliket sütött, Lajos és Ernő felváltva a flekkennel bűvészkedtek, volt jó kenyér és hát valóban nemes nedűket poharaztunk.

Királyleányka, Olaszrizling és Sauvignon – Ambrus Ernő palackozott borai közül ezek a jól sikerültek. Én persze a száraz borokat értékelem, de beltartalma, gazdagsága és erős savai mellett az ő Sauvignonja tetszett a legjobban. Annak ellenére, hogy ebben is akadt némi maradékcukor, de hosszú lecsengésű, mindenhol vállalható bor volt. És én ehhez a nedűhöz igen közelállónak képzelem el a valódi szilágysági bort, amelyről egy szép kolozsvári estén Szilágyi Pistával, a nagyszerű íróval beszélgettünk – s amelyet fejedelmek és hű alattvalók, de még Ady Endre is ihattak. És hát nem is véletlen, hogy Ambrus Ernőt jegyzik mindenfelé – csupán csak annyit teszek hozzá, hogy a tőle kapott demizsonnyi vegyesbort Szamosardón feláldoztam egy hollandus mecénásokat búcsúztató vendégség alkalmával. Mit is mondjak? Vitték, mint a cukrot. És úgy itták ezt a csodás színvilágú nemes szilágyságit, mint a sors, a természet és egy dolgos nép szerencsés ajándékát.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője