EGY könyvet használok most ép foncsorú tükörnek – korrekt, részletes, alapos, nem homályos, nem torzít, nem kicsinyít. Egy könyvet, amely, mily divatos, a magyar borról szól. S aki a tükröt állította, egy szikár angol férfiú, bizonyos Alex Liddell: ő az ezredforduló táján végigutazta Magyaror- szágot, feltérképezte a régi és új borászatokat, kóstolt és szigorú jegyzeteket készített. Összerakta az ezernyi mozaik-darabkát, végiggondolta és megírta egy közel 350 oldalas munkában. Nem is volna ebben semmi meglepő vagy újszerű, ha nem éppen az ő keze tartaná orrunk elé azt a tükröt.

Ugyanis írtak már külföldiek Magyarországról épp eleget, hideget-meleget, inkább félreértéseket, mint ditirambot, de angolok aztán kevesen. Alex Liddell sem érzelmi elfogultságainak engedve utazott Tokajba vagy a Balaton mellé vagy Hajósra, hanem egyszerű munkafeladatul kapott bennünket (nemzetközi hírű borszakíró, jegyzett is pár könyvet a témában – például Madeiráról.) Új könyvének címe: Magyarország borai. Megjelent 2003-ban angolul (The Wines of Hungary) és 2005 legvégén magyarul. A kötet fülszövege szerint ez a legjobb könyv, amit az utóbbi tíz évben a magyar borról írtak.

Mielőtt beleszaladnánk a csábító részletekbe, csak jelezném, hogy Liddell művéről rögtön egy másik derék angol jut eszembe: John Paget. Vagyis: Paget János, erdélyi gazda. Aki szintén kiadott egy nagyszerű, kétkötetes munkát Hunniáról, de még 1839-ben, és ő is tett, noha az egész akkori országról és Erdélyről írt, szóval ő is tett kritikus megjegyzéseket a reformkori szőlőkről és borokról. (Majd magyar lett, sőt, ma úgy mondanánk: sztár-borász.) Persze Liddell nem ismeri Paget munkáját (a fordítójának talán ajánlani kéne, hiszen Paget könyve is eredetileg angolul jelent meg), de az elfogulatlan, olykor szenvtelen attitűd, amely mindkettőjüket jellemzi, az bizony közös. És az is, hogy mindketten példátlanul nyitottak, impulzívak, sohasem lekezelők és valóban „függetlenek”. Lényegében arról és úgy beszélnek: ahogy akarnak. Ó dicső szabadság! – nem bénítja tollukat piaci érdek, csorda-szellem, irányzatok-táborok szerinti elfogultság, kánonokhoz való aggályos igazodás. Nincs trend, ösztöndíj-elvárás, kiszorítósdi. Érték és minőség és elvégzett munka van – efféléket mondogatnak mindketten vagy százhatvan évnyi különbséggel. Ezt is kérik számon. Ezt keresik és találják. Ennyi az egész.

A könyv lényegében három fejezetből áll: a Jelenkori történelem, A magyar borkultúra és A borvidékek és borászaik a passzusok címei. (Természetesen a harmadik fejezet a legterjedelmesebb.) Csak üdvözölhetjük a szerző tárgyilagosságát: idegen létére meglepően jól ismeri a magyar történelmet, különösen a közelmúltét; a késő-kádári és a rendszerváltozás körüli időszakot példamutató higgadtsággal és eleganciával írja le. Áttekinti a magyar borkultúrát összes értékével és nyavalyájával együtt (azért egyáltalán nem tagadja le a dicső múltat, amely néha szép csúcsborokban jelent meg). Borvidékek, hegyközségek, oktatás, hagyományok. Talaj, klíma, szőlőfajták – Liddell például akkurátusan leír minden hungarikumot.

De sajna, mintha nem volna hozzájuk elég bizalma vagy megbízható ismerete, netán értő füle – nem tarja őket nemzetközi fajsúlyúnak. Különösen azzal a kadarkával szemben könyörtelen, amelyet igen sok borász tart a jövő egyik lehetséges zálogának. De megkapja magáét a pintes is, a kéknyelű és a leányka, aztán a tokaji furmint is, mint száraz boralap (egyébként a tokajiak érdeklődésének homlokterébe épp most került a száraz tokaji kérdése), hogy az ezerjóról vagy a cirfandliról ne is beszéljek. (Liddellnek egyedül a királyleányka iránt van bizalma: „ha jól csinálják, összegzi, az összes „keleti” fajta közül ennek van leginkább jövője a külföldi piacon”.)

A birtokokról és borászokról készült terjedelmes anyag a szerző szándéka szerint is „makrofelvétel” – 2000 áprilisa és 2001 májusa közti állapotokat tartalmaz, amely tükörkép, tekintve a magyar borászat pillanatnyi kondícióit, folyamatosan változik. Ez az állókép tehát behatárolt időszakot tartalamaz: Liddell, megszámoltam, és elképesztő a szám, háromszáznégy birtokot és borászatot járt végig. Ebből részletes leírást adott százkét borászatról, a maradék kétszázkettőt vagy csak felsorolja, vagy néhány rövid sort ír is róluk egy-egy borvidék egyéb bortermelői címszó alatt. A részletesen bemutatott borászatoknál birtoktörténet, gazdasági háttér, igen alapos szőlészeti-borászati technológiai leírás, borkészítési „filozófia” (Liddel szerencsére egyetlen egyszer sem írja le a ma oly gátlástalanul használt „filozófia” szót, hisz e szerint ma már minden valamirevaló borásznak saját „filozófiája” is van) és korrekt borbírálat szerepel.

Persze épp ez a kötet legérdekesebb, egyben legsérülékenyebb anyaga: úgy próbál objektív lenni, hogy noha nem tagadja meg személyes vonzalmait vagy stiláris elfogultságait, de ezt csak a legkivételesebb pillanatokban engedi meg magának. Ezért aztán nyugodtan mondhatja egy nagyhírű borra, hogy „érdektelen”, vagy „súlytalan”, egy borvidékről meg azt, hogy „öntelt” (!). A legnagyobb magyar borász Szepsy István aszúinak minden kiválóságáról például ezt:

„Tisztelem kerekségüket és kifinomultságukat, és azt a tényt, hogy semmilyen kompromisszum nem rejtőzik bennük, ami a minőség rovására menne, mégis, vonakodva bár, de meg kell vallanom, hogy nem ez a stílus az, ami engem a legjobban vonz. Jobban szeretem a nagyobb mélységet és testet”.

Vagy megteheti, hogy egy közelmúltbeli Év borásza nem is szerepel a részletesen bemutatottak között – saját minőségi színvonalának sajnálatos esése miatt. De nem fukarkodik a dicsérettel sem: Sopron térségében például azt a potenciált látja, sokakkal ellentétben, hogy a borvidék lekörözheti osztrák riválisát. (És legújabban a 2003-as Ráspi fertőrákosi kékfrankos selection bizonyít is, s ahogy egy szaklap írja, „mérföldkő a hazai vörösborok világában”.) Vagy a Somló – úgy hiszi Liddell, hogy a pannon bazalthegy és kisebb társai még most is „rendelkeznek a világklasszis borokat adó potenciállal”.

• (Itt is van egy számomra oly kedves meglepetés: a szerző végre fölfedezi a Kissomlyót is, egy kissomlai borász Végh Rezső személyében, akinek „megdöbbentően izgalmas” borait kóstolta. 1994-es olaszrizlingje meg egyenesen a”megvilágosodás erejével hatott” rá, sőt ez „a legjobb bor, amit ebből a fajtából valaha is kóstoltam”. (Ó Kissomlyó, valahogy felébredhetnél már Csipkerózsika-álmodból!)

Liddell a magyar borászat legnagyobb problémáját a krónikus és azóta is tartó állandó tőkehiányban látja – ennek ellenére summázatul azt mondja, hogy sok nagyszerű és állhatatos borász munkájának eredményeként reménykedni lehet.

„A magyar borok reneszánsza egészen biztosan folyamatban van: nem a múlt újrateremtéséről van szó, hanem egy, a múltra is építő, de ugyanakkor előremutató fejlődésről. Tovább fog tartani, mint azt kívánnánk, de a legfontosabb, hogy már elkezdődött”.

Nos, én magam 2001 óta is, a könyvből olvasható módon is, ízlésem szerint is egy réges-régi teóriámat látom a Liddell-féle tükörben a legszívesebben: mennyi még a parlag, mennyi még a kihasználatlan potenciál mindenfelé az országban! Vaskeresztestől, Ságtól a Somogyon át Pusztamérgesig és Debrőig, hogy csak a kevésbé divatos neveket említsem. Nosza barátaim, ha elolvastátok a könyvet, könnyebb lesz – rajta, vonuljatok ki az elhagyott szőlőhegyekre és alaposan nézzetek körül. Számoljatok, mérlegeljetek, és azonnal vegyetek földet. Irtsatok dzsungelt. Telepítsetek szőlőt. Építsetek birtokot. Vágjatok bele! Szép, nemes, okos és értelmes életprogram.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője