SZOMBATHELYRŐL A HATÁRZÓNA felé a megszokott szocialista koreográfiák – vagy huszonöt éve jártam erre először. Akkori ismerősünk szolidan tárgyalt a semmiből hirtelen előbukkanó morc határőrökkel, s a katonák intettek: tovább.

A házigazda szép, újonnan rakott zöld cserépkályhájára azért emlékszem és pár meglepő könyvére is (megvolt neki a teljes Tóth Béla-féle anekdotakincs, kölcsön is kértem), meg arra, hogy pálinkája fölséges volt – a híres vaskeresztesi borról viszont semmilyen emlékképet nem tudok előhalászni.

Vaskeresztes neve lényegében így maradt meg valamilyen nyomasztó emlékekbe csúszó képsorként a pályakezdés éveiből. Egy szép, titokzatos szőlőhegy az országhatáron. Vashegy: a faluvégen ürességbe kövesedő holtsáv. Senki földje. Mindenfelé drótkerítés, egyetlen kapun át lehet megközelíteni, mint egy szabályos lágert; a személyit a katonáknak le kell adni – évtizedekig úgy művelik saját szőlőjüket a keresztesi gazdák, hogy sötétedéskor ki kell állniuk a venyigék közül. Nem éjszakázhatnak saját pincéjükben, a boldog századelőn vagy még korábban épített emeletes, hajdan kontyos nyugat-pannóniai présházaikban. Nem múlathatják az időt a maguk választotta kecsességgel – a keresztesiek például sose látják igazán azt a festői-poétikus képet a Vas-hegy tetejéről, amit a lemenő nap otthonosan bevilágít saját falujukban, ott, az Alpok lábánál.

Amikor aztán már nemcsak Keresztesre, a faluba, hanem szőlőhegyére is kijutottam, Zax-bácsi pincéjéhez, még állt a drót. A vaskeresztesi kékfrankos viszont annyira ízlett barátaimnak, a régésznek és a literátornak (ó, a szárnyas idő, mindketten halottak már),  amint  valami kocsit szerezhettem, kifutottunk. Vajk pálinkát is vásárolt (Zax bácsi a legjobbat adta, hisz a „főnöknél” dolgozott a Velem-Szentvidi ásatásokon), Dénes pedig, akiknek virágzó szőlőjük volt, s nem is akárhol, hanem a kiváló Szekszárdon (egyszer jártam is a pincéjükben), egy későbbi nyilatkozatában azt találta mondani, hogy Magyarország legjobb vörösbora nem a szekszárdi hegyen vagy Villányban, hanem Vaskeresztesen terem! Így, ekkora elfogult objektivitással – ezt én persze dacos túlzásnak tartottam, s ha a mai vörösbor-kultúránkra gondolok, egyenest a különleges léthelyzet iránti odahajló rajongásnak kell vélnem. De mégis volt/van benne valami. Ha más nem, hát egy bátor mozdulattal kitett felkiáltójel: Vaskeresztes, ez a szőlőhegy, a lombok közt alig látható dűlőiben rejtett kincseket takargat.

Már a vasfüggöny felszámolása körüli időkben történt, hogy az egyik látogatásunk során Zax bácsi pincéjében egy hasonló korú, de jobban öltözött férfiút találtunk. Otthonosan kóstolgatta a hegy mély, bíborvörös színű levét. Kiderült, hogy nem más ő, mint a magyar Zax bácsi testvére, vagy unokatestvére: az osztrák Zax bácsi. A családtörténet úgy alakult, mint a felénk szokásos közép-európai mesékben: 1921-ben valaminő familiáris megfontolásból az egyik Zax-gyerek a Pinka-menti Német-Keresztesen (Deutschkrautz) rekedt, míg a másik a szintén Pinka-menti Magyar-Keresztesen, amely aztán a Vaskeresztes nevet kapta a csonka-országi keresztelőben.  Trianon így a két testvér mellett az egymástól pár kilométerre eső falut is szétosztotta (a szőlőik a gerincen összeértek): egyik osztrák lett, a másik magyar. A szabászolló úgy dolgozott, hogy a 415 méteres pala-hegységroncs, az értékes zöld chloritpala kőzetet is tartalmazó remek talajú Vas-hegy (Eisenberg) kétharmad része Ausztriához került át Németlövővel (Deutsch-Schützen) együtt – a jóval kisebb, de szerencsésebb kitettségű, keletre nyúló csücske pedig Magyarországhoz.

Hanem ahogy kóstolgatjuk ottan a rendszerváltozás emlékezetesen izgató napjaiban a bontásra váró drótok közt, a keresztesi hegyen a magyar Zax bácsi „tételeit”, az osztrák Zax bácsi egyszer csak azt mondja: „vinné el a pfene, ha jó por ákár inni, ide kell jönni testvér. Pedig húsz ákkora pince fan.” És előadja, hány-harminc hektáron szőlészkedik, milyen gépei vannak, miféle borokat készít, sőt, az állam pfennigre-fillérre lebontva hogyan támogatja őket. Ámulva hallgattuk, hogy ilyesmi is létezik, de azért a honfiúi büszkeség tovább dagasztotta a keblünket: kicsi a bors, de erős.

Akkor persze az osztrák borhamisítási botrány utóéveit írtuk. (Zax bácsi tán ezért jött át tisztább, kézművesebb, „autentikusabb” borok után vágyódva?) Ám ez a ’85-ös nemzetközi fagyállóbotrány, mint valami véres örökösödési vagy testvérháború, mégiscsak meghozta az osztrákoknak a várt katarzist. Merő kényszerből talán Európa legszigorúbb bortörvényét fogadták el. S azóta, szinte varázsütésre, a várvidéki (burgenlandi) borok káprázatos megújulását (is) észleljük. Az osztrák borászat a legszűkebb európai élvonalhoz küzdötte föl magát – persze nem csupán kőkemény bortörvényei miatt. A hazai Vas-hegyen, bár a Zaxok még mindig művelnek szőlőt, sajnos, a jelenlegi állás szerint a helyi magyar-osztrák meccs nagyon is elvesztettnek látszik. Az odaát szűrt és a jobb deutschkrautzi kékfrankos palackjának  10-15, esetenként akár több euró is az ára – a vaskeresztesi kékfrankos literjéért alig lehet 2-3 eurót kérni, folyóborban még annyit sem. Akkor hát hogyan is van ez?

Úgy, hogy a Közép-Várvidéket Vas-heggyel a centrumában, egyenesen kékfrankos-szigetnek nevezte el a nemzetközi szakirodalom. Európa „talán legjobb ismeretlen borvidékének” – s bár azt is hozzáteszik a szakírók, hogy noha mennyiségben sosem fog versenyezni az európai ászokkal, a minőséget illetően azonban a „szőlőzamatú, elegáns csersavakkal rendelkező osztrák vörösborok máris kivívták a helyüket az értékes hézagpótló termékek között”. És rögtön ide kell írnom azt is, hogy egy nemrégiben magyarul is megjelent Bor című 927 oldalas nemzetközi mamut-kiadványban maga a Várvidék (Burgenland) 4 oldalt kapott, míglen Magyarországnak, a világhírűnek tartott Tokajjal együtt, tokkal-vonóval 12 oldal jutott. Az meg változatlanul természetes, hogy a magyar Vaskeresztest és Felsőcsatárt nemhogy a nemzetközi, de még a hazai irodalomban sem emlegeti a fontosabbak között. (Annak ellenére sem, hogy 2000 óta a soproni borvidék kőszegi körzetéhez tartoznak Kőszeggel és Csepreggel együtt, bár ez önmagában nem sokat hoz a konyhára.)

Ahogy nemrégiben Vaskeresztesen jártam, újra kóstoltam a kékfrankost – ha nem is éppen Zax bácsi borát (nem tudom mi történt vele az elmúlt tizenöt évben), a csatári hegyen a Pinka borozóban Goják Sándor saját, valószínűleg alacsony terhelésű tőkékről nyert 2oo4-es kékfrankosát. Mély színűnek, olajosnak, simának, teltnek és illatosnak találtam. A szinte élő, friss zamatok újra meggyőztek egy elfelejtett, mégis kiváló termőhely lehetőségeiről – s közben magától értetődően arra gondoltam, talán a legfőbb ideje volna már felvenni az elhajított kesztyűt.

Vagyis Vaskeresztesen minden bizonnyal lehetséges nem elrontott, tannin-problémás, arctalan tömegterméket, hanem versenyképes borokat is készíteni – Góberék, Grundmanék, Brádl Imre, Eberhardt Imre, Mittl József, Zax Béla, Fixl Richárd, Krancz Zoltán a legismertebb keresztesi gazdák. Legalább úgy, mint kőhajításnyira odaát. Még a halmozottan hátrányos helyzetek ellenére is. (Krónikus tőkehiány, nagyobb mennyiség, palackozás hiánya, esetleg borászati-technológiai elmaradottság stb.) De hát áll a Vas-hegy és él maga a terroir, ahonnét az osztrák sikerek születtek, és él hát a remény (néhol, a jobb fekvésekben láttam már új telepítéseket is) – a vaskeresztesi hegy egészen különleges fejezetet nyithat a magyar vörösborok regényében.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője