DE ÉN VALAHOGY sose jutottam el Gyulafehérvárig. Vagy keresztülfutottam rajta, vagy mint legutóbb is, Dévához érve Hátszeg felé kanyarodtam, pedig a fejedelmi székvárosba, annak is híres dűlőjébe vágytam a leginkább. Így aztán a Rózsamáli titokzatosan tükröződő fényeiben nem pillanthattam meg a mennyországot – pedig mint valami különösen fontos álmoskönyvben szerettem volna lapozgatni.

Hátha megértenék ezt-azt, fontosat, földöntúli titkot életről, küzdésről, a fájdalomról. S mondjuk, legfőképpen, a halálról. De nem sikerült, és mást nem is tehetek, legfeljebb türelmesen várom az én látogatómat, akitől nyugodtan kérhetném ugyanazt, amit Vörösmarty báró Kemény Zsigmondtól: nosza Zsiga, hozzál egy átalag Rózsamálit!

*

Ám a nem is oly rövid, ám fölöttébb egyoldalú viszony mégiscsak happy end-del végződik. Időközben ugyanis valahogy kimesterkedtem és eljutottam Gyulafehérvárra. Bethlen Gábor székvárosába. S fel magára a Rózsamálba!

Mit mondjak: megejtő volt. Ballagunk az őszi napsütésben a Marosra néző, északról az Erdélyi Érchegység által védett Rózsamálon, amelynek sorvégeiben öreg, egészséges kajszibarackfák mutatják, hogy a fagyokra legérzékenyebb gyümölcs is vígan megél ebben a mikroklímában. Körbejárjuk a klasszikus Rózsamál maradék szőlőit – érés ideje volt, kóstolgattunk és élveztük a házi buherálású riasztókból leadott lövéseket, amelyet a szőlőpásztorok produkáltak tiszteletünkre, no meg egyéb vadak és a madarak ijesztésére. A jelenleg is művelt, három-négyhektáros táblát a régi, klasszikus, ún. erdélyi karikásműveléssel gondozza Tóth Csaba barátunk és az általa vezetett érseki gazdaság. (A karikás művelés kevésbé magas hozamot, annál kiválóbb minőséget kínáló metszési módszer. Karós támrendszerű – a vesszőket, az emlegetett Fekete Pál javaslati alapján csupán 3-4 szálvesszőre hagyják, karikákba kötik, úgy nevelik. Bevezetik az alapi csővesszőt a csapok váltására, s a karikákat is alacsonyabban, 40-50 cm magasan helyezik el.) Különben az innét kikerülő borról, vagyis magáról a Rózsamáliról azt írták a régi vincellérek, hogy „a világgal elsőbben tudatta, hogy Erdélyben is kitűnő borok teremnek”. Maga Eötvös Károly is megemlegeti a Gyulai Pálékkal tett balatoni utazásaiban, amikor Ranolder veszprémi püspök badacsonyi ebédlőjében körültekintően elmélkedve a magyar bor természete fölött. „Végigbíráltuk úgy elméletben a leghíresebb borokat. Különösen az erdélyi püspöknek rózsamáli borát, Kemény István bárónak csombordi borait s a jó Sámi László híres borgyűjteményét. Nem fukarkodtunk az elismerésben. De hát a badacsonyi mégiscsak más.”

Amúgy pedig a Rózsamáli a régi írások szerint

„termesztvénye ama csekély hajlású dombnak, mely pár lépésnyire a gyulafehérvári vár és város közelében emelkedik. 27 hold a Rózsamál, a többit Sajgónak hívják. A Rózsamál délkeleti fekvésű, csekély eséssel bíró, a háttérben magas hegységek által megvédett szőlőtelep; talaja mészben bővelkedő lösz, ültetvényét képezik az erdélyi ősfajták, melyek között a somszőlő alig, a leányka csak igen gyéren van képviselve, főfajta a kövér és járdovány, ezek után következik a hóvíz, továbbá a királyszőlő és boros”.

Ehhez az 1870-es leíráshoz képest a mai táblán a Kövérszőlő és a Járdovány érik külön, s egy különleges eredetű, leginkább egy hárslevelű fajta szerepel a táblán, amelyet még a hatvanas években telepített ide Tóth Csaba, s ezzel keverve hozza létre a mai Rózsamálit. (De termesztenek itt még Szürkebarátot, Furmintot és Olaszrizlinget is.)

S aztán megtekintettük a lenyűgözően monumentális katedrálist és a királysírokat, s persze a püspöki palota pincéjét. A fehérvári palotát különböző szétdúlások után még János Zsigmond kezdte építeni – pincéjében hatalmas, öreg hordók közt kóstolgattunk. S amikor a valódi Rózsamáli hordóihoz értünk, beültem egy sarokba és a teljesen összeért nedűt lassan kortyolva felidéztem, amit Krúdy mondott a „ha életem bealkonyul” kezdetű mondatában. Nem nézegettem én semerre, napkelte felé amúgy is a bolthajtás faragott köveit látni – ott, a csodálatos, tiszta és élénk ízekkel teli magányban ha nem akartam volna, akkor is eszembe jutott volna Bethlen Gábor, a Nagy Fejedelem. Az ő élete és műve – de az is, hogy itt haldoklott a pince fölött, s ahogy üldögéltem pár percig, míg barátaim pincebelsőket fényképeztek, fölrémlett Bethlen leghűbb emberének, a későbbi szerencsétlen sorsú Kemény János fejedelemnek néhány sora az 1629. november 15-én elhalt uráról. Amit a gyász friss súlya íratott az emlékíróval: vagy ne született, vagy öröké élt volna! Aztán már otthon elővettem Kemény János emlékiratát, hogy ellenőrizzem a Fehérvárra vonatkozó szövegét, felidéződöt minden – a megidézett idő, a ’tyukmony sültnyi idő’, amely alatt minden elvégeztet. S ha Isten velünk – ki ellenünk? Élet és halál – a Rózsamáli. Az égből földre szállott szivárvány.

„Kolosvárról kiindulván, Tordára menénk, onnan lőn az rendelés más nap Enyedre, az utból Nagy Pál engemet, Bornemissza Pált, Rhédei Jánost, kik már az bejáróságból kikölt, de betegségében körüle forgolodó szolgái valának, hiva Földvárra, hogy ott hálván, és csak hajnalban indulván, Enyeden érnők az fejedelmet; de hát elnehezedvén, doctorok tanácsából nem szállott meg, hanem csak elvitette magát az váras mellett az nap Fejérvárra; melyben mi semmit nem tudván, hajnal előtt indulánk, és virradva Enyedhez jutván, értők meg az dolgot, s minél jobban lehete, paripákon sieténk Fejérvárra, az hová kilenczedfél óra tájban jutánk, s felmenvén udvarhoz, még életben tanálók, de igen elalilt állapottal. Eljüvén az tiz óra, enni hozának, melyeket én tartottam előtte, s övék két vagy három kanállal korpacziberét, azután esmét mondolatejet, az utolsóban én is övém, kivivén előle, s megint ottan bemenvén; az inasok enni takarodának udvarolván neki Nagy Pál, ki fő gyalog kapitány, Macskási Ferencz udvari vicekapitány, igen kedves emberei; én pedig legyezvén kis legyezőcskével. Azonban alig szólhatván, kére tentát, papirosat, pennát, melyeket eleiben adván, ira két rendet szépen, és elfordulván abban hagyá; amazok, sőt magam is, azt gondolván, hogy netalán azoknak mint kedves embereinek az közönséges testamentumon kívül akarna valamit legálni, mely irást letevén az közel állani szokott asztalocskára, intének azok, hogy nézném meg; térdet hajtván kimenének, és inas jüvén be, az legyezőcskét annak adván, az irást megolvasám; és mintha aludni akarna az fejedelem, ugy tetszvén, én is kimenék: az irás pedig ezen szókkal vala, kinél többet sem irt, sem szólott annakutánna szegény, mely most is fog lenni Rhédei Ferencznél, oda deveniálván az öreg Bethlen István halála után: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? senki bizonyára nincsen.

Ezzel én is kimenvén, megbeszélem az nevezett főembereknek; és mind együtt az fő hopmester is, ki akkor Szunyog Gáspár vala, menénk ebédet enni Macskási Ferenczhez, holott alig telepedhetnénk asztalhoz, futának érettünk, hogy az fejedelem halálra vált legyen, jelentvén; mi is sietve felmenvén, tehát immár az udvari pap Gelei István jelen van több belső főrendekkel, és imádkoztat, az fejedelem pedig szinte halólag van, talám tyukmony sültni idő alatt meghala ez nagy fejedelem, kihez hasonló magyar Mátyás királytól fogva, és István királyon kívül nem hallatott, nem is reménlhetni; ugymint ki eszes, vitéz, igen magaviselő, kegyelmes, liberalis, oeconomus, munkában fáradhatatlan, haszontalan dolgokban idejét nem töltő, külsőképen tekintetiben oroszlán, conversatióban nyájas, józan életű, könyörgésében és az isteni szolgálatban nem külsőképen tettető, de buzgó, szegényeken és könyörgőkön könyörülő, egyházi rendeket tiszteletben tartó, tápláló, ekklesiákat épitő, segitő, fundáló, tudós emberek conversatiojokban, disputatiók hallgatásiban gyönyörködő, minden rendeket promoveáló, az haza fiaiknak atyjok, az vitézlő rendnek mind jó tanitójok s mind tükörök, de édes atyjok is; megharagudni tudó, de azt megmértékelő; haragot nem tartó; nem kegyetlen és vértszomjuhozó, hamar megengesztelődő; kinn az közönséges helyen magát nagy authoritással, benn pedig házában belső szolgái közt nyájas szelidségekkel magát viselő; fő lovakban, fris öltözetekben, musikákban, épitésekben, fejedelmi vendégségekben s néha tánczokban is, de nem részegséggel, mértékletesen gyönyörködő; mert az boritalt feje fájása is nem szenvedhette; katona szerszámokban gyönyörködő ember vala, és egyéb szép virtusokkal felékesített ember vala; noha mindazáltal emberi gyarlóságtól ő is üres nem letett, ez világra elterjedett emlékezetü ember vala; mindkét hatalmas császárokat is in aequilibrio tartja vala magához és hazájához, egyebek rettegik vala; az magyar nemzetet elhiresitette vala. Oh vajha reménlhető volna valaha más! Oh vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna.”

Befelé tekintgettem a fejérvári pincében: a hely, a históriai levegő megtette a magáét. A Tóth Csaba készítette két pohár Rózsamáli tökéletes volt. Mint az élet nagy ajándéka. (Az előző rész: „Rózsamáli – Gyulafehérvár”)