ARRÓL PAPOL A NEMES irodalmi hagyomány, hogy vannak csudás dolgok égen és földön – ilyen például a Krúdy Gyula bátyánk emlegette gyönyörű nevű Rózsamáli is. A ’mál’ – „a hegyek alakját tüzetesen jelöli”, mondja a Czuczor-Fogarasi szótár egyik levelezője.

Vagyis a ’mál’ olyan hegyoldalt jelent,

„melynek belseje hasforma hosszúkás, félgömbölyű, és vagy sima vagy hepehupás. Azonban fő ismertető jele az, hogy alatta különösen, de két oldalán is alacsony fekvésű völgy vagy út viszen, maga pedig az ezen szélekeni határ feldomborodott, általán fogva mintha alul és a két szélének egy része ily hosszú magaslattal volna beprémezve, szegélyezve.”

Lényegében délnek fekvő, meleg hegyoldalt jelent a mál. Amúgy igen sokfelé használt kifejezés: így Tokaj-Hegyalján: Tarcalon Mézesmál, Kismézesmál, Királymál, Bodrog-Keresztúrban Csókamál, Szegiben Hosszúmál, Tályán Tökösmál, másutt Nyulasmál és Cseresmál. Rozsnyón Szőlőmál. És Nyúl-mál, Bornyú-mál, Kőmál, Kánya-mál Kolozsvárnál, Küs-mál meg Moldovában, a Szeret mellett.

Így nem is oly nehéz elképzelni, milyen is volna a gyönyörű nevű Rózsamálból származó Rózsamáli. Nyilván nem illatozó rózsavíz és nem is valami ismerősen titokzatos spinétdallam az idők mélyéről. A Rózsamáli az Rózsamáli – a legjobb bormárka: híres birtokbor. Úgyis írhatnám kellő sznobériával, hogy chateau-bor.

Így gondolhatta ezt Vörösmarty Mihály is, aki a Krúdy előtti idők legjobb borszakértői és borfogyasztói közé tartozván szinte mindent tudott a jó borról. Ahogy Kemény Zsigmond meg is írja vékonyka naplójában. A kamarási író 1846-os pesti vizitációja során fölkereste Vörösmartyt is, ám leginkább a vadászatról és a „pisztolyászatról” folyt köztük a szó. Ennél többet csak a borászatnak szenteltek – a vers, a szent poézis csak e fennkölt témák mögé szorult. A borok közül pedig Vörösmarty a gyulafehérvári eredetű Rózsamálit tette a legmagasabb polcra – melyet már az öreg Rákóczi György fejedelmi borjegyzékei is kiemelnek. S amelyet, írja tudósításában szűkszavúan, ám annál többet sejtetően Kemény: „mindig vágyék az én Miskám megkóstolni”.

Hanem ezzel a Rózsamálival alighanem én is úgy jártam, mint Vörösmarty – aki arra kérte bárói rangú látogatóját, szerezzen be néki pár butéliával a híres nedűből. Vagyis olvastam, hallottam is róla, kémeim jelentettek felőle, aztán elképzeltem szerkezetét, elemeit akkurátusan szét is szereltem, meg is vizsgáltam – elgondoltam „rózsamáliságát”. Vizionáltam színét, ízét, bukéját, szép kerek savait, arányos testét, harmonikus vonalait, de inni bizony – sose ittam. Így hát én is szerfölött „vágyék” megkóstolni.

És aztán Krúdy szövegbozótosában „találék” is néhány sort erről a misztikus borról – persze hömpölygő, nagy textusba csomagolva. (Most nem a Rózsamáli című ismertebb novellájára gondolok, ahol a hasonnevű öregedő férfiú gondolja végig szerencsétlen, elrontott életét.) Mert Krúdy, ismétlendő a tétel, minden fontos dolgot tudott az életről és a halálról, amit egyáltalán tudni érdemes – s bizony még az oly periférikusnak gondolt és lényegtelennek tetsző dolgokról is, mint a borászat vagy „bormanipuláczió”, ahogy a férfias tudomány nehéz mesterségét még Vörösmartyék nemzedéke mondta.

És Krúdy anyaga vakítóan csillogott, mint Attila király kincse.

Egy idősebb szakférfiú, mond a történet, egy valóságos „borászati főmérnök” , aki nehány apró etüdöt muzsikálgat ebben az írásban. Teszi ezt ’nyugdíjasként’, mintegy földi pályája mementójaként. (Az ember, akinek szőlővirágszaga volt.) Ráadásul jócskán akad lapozgatni valója, hisz borászati felügyelőként vagy háromezer pincét látogatott végig a régi Magyarországon. De micsoda háromezreket! – jajdulok föl most, a nagy szőlőhegyi romlások és pusztulások idején. Ráadásul a filoxéra előtti fénykorokban! Szinte belé kell borzonganom, ha olvasóimra gondolok, mivel a spektábiblis művelet évente legalább száz pince meglátogatását jelentette… Persze L. úr, öregedő, immár „szőlővirágszagú ember” volt, aki mindent látott és mindent hallott, és noteszébe mindent gondosan feljegyzett. A szőlőnek műveléséről, a fajtáról, a pincéknek állapotjáról. És persze a föld ízéről, az éghajlatról, a szüretekről és magukról a vincellérekről. Végül a borokról – így saját kedvencéről, a Rózsamáliról is.

„A valóságos mennyországot látni a „Rózsamáli” színeiben – üzeni nékünk búsan merengve a Krúdy-alterego -, amelyekben percekig lehet gyönyörködni, amíg az ember megérinteni meri ajkával is ez égből földre szállott szivárványt. Itt lila, ott sárga, amottan meg rózsaszínű ez a „Rózsamáli”, amely oldalról nézzük a poharat. Talán még a vak is visszanyerné látását, ha egy pohár Rózsamálit adnának a kezébe. Ha életem bealkonyul, ilyen borral teli pohárban szeretnék nézegetni naplementekor. Minden évszakát látni e borban az életnek. Tavasz haloványságai az őszi hold sárga arany színeivel keverednek.”

Aztán a cifra monológokat előadó L. úr harminc év szenvedélyes pincejárása után – csak sört ivott. Abból is csupán egy pikolónyit.

Másodszor Csávossy György nagyszerű könyvéből értesültem róla, hogy a valaha híres Gyulafehérvár Rózsamál nevű domboldaláról a 20. századi nagy romlások ellenére még mindig, ma is készítenek valódi Rózsamálit. Igaz, jóval kisebb táblákról, mint a fejedelmi fénykorokban, de változatlan minőségben. Úgy készítik, szigorúan belső használatra, mint a gyulafehérvári érsekség miseborát.

Virágillatú, csodás vegyesbor, summázza elemzését Csávossy – eredetileg Járdovánnyal és Kövérszőlővel bővelkedik, de szerepelt benne a régi Királyszőlő is, amelyet a reformkorban még Királyédes néven emlegettek Abaújban; ez utóbbi finom nyomokat hagyott a három szőlőfajta nászából készített elegáns ital térképén.

Merthogy a Járdovány amúgy közönséges fajta volna, pedig jó bort ád, ám ritkán szűrték önmagában, legfeljebb ha pezsgőalapanyagnak készítették. De a költői nevű Rózsamálban lehetett a régiek szerint az igazi „hosszúkás szemű kövér és rozsdás járdovánokat mint hazájokban levőket feltalálni”.

A Kövérszőlő is Erdély-Hegyalja őshonos fajtája (Tokajban régóta használják, újabban már a Somlón is találkoztam vele); egyike a legkorábbi erdélyi szőlőknek, mondja róla Bethlen Farkas 1868-ban – bora jó, vékony és erős. Pettenkoffer azt rögzíti, hogy bora igen nemes és értékes. Kiváló, sőt „megejtő zamatú” bort ad, jellemzi Csávossy is.

A Királyszőlő bő cukortartalma miatt nagyon édes mustot ad, írja a régi erdélyi fajták legjobb ismerője és terjesztője Fekete Pál – „magában vastag s eczetességre hajlandó bora van, különben erős, tüzes bor”. Hazája valóban Erdély-Hegyalja, itt még Lampornak is mondják, s az egész szakirodalom szerint erős, tüzes ború, de kissé könnyű és zamat nélküli önmagában.

De én valahogy sose jutottam el Gyulafehérvárig. Vagy keresztülfutottam rajta, vagy mint legutóbb is, Dévához érve Hátszeg felé kanyarodtam, pedig a fejedelmi székvárosba, annak is híres dűlőjébe vágytam a leginkább. (Folyatása következik: „Rózsamáli – „tyukmony sültnyi idő”)

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője