AHOGY MONDJÁK, valódi növényországi ’hungarikum’ ez a kellemes hangzású szőlőfajta, amely még nevével is históriai impressziókat idéz fel. Akár egy régi–antik költő, aki mindent tud, és mindent lát, és mindent visszatükröz: a Pintes is jól hátranyúlva az időben az elszállt dicsőséget hívja elő. Éspedig eme tovatűnni látszó végtelenben egy hajdan volt űrmértéket emleget –

a  pint egy olyan közönséges mérőszám, amely színes díszletekben, súlyos drapériákkal, cirkalmazott koronákkal, buzogányos, lovagi sisakokkal és címerekkel díszített rokonságban szereti illegetni magát a legjobban.

Kehely, kupa, bor – középkori bacchanália. Egy korty bor az ünnepi asztalnál – a száraz és merkantil mennyiségtan azt mondja, hogy a pint mezítlábas űrmértékként kereken két iccének felel meg, a magyar icce meg két magyar meszelynek, ám az egyenletet olvashatjuk visszafelé is: a magyar meszely fél icce. A régi akó meg harminchét pintből áll. És így tovább, fölfelé ballagva a matézis nyikorgó létráin: a tíz icce egy kanta, a veder nyolc erdélyi kupa, illetve 7,5 bécsi pint, merthogy a pintből is van ám, sajna, bécsi, amint az iccéből is – az erdélyi vederbe meg kifejezetten 15 bécsi icce fér.

És az 10,6 liter. De itt, a létra felsőbb fokain pihenjünk és mélázzunk egyet: ez a veder nevezetes mérőszám, Apor Péter is emlegeti híres emlékiratában (Metamorphosis Transylvaniae).

Persze rosszallóan, azon szörnyülködve, hogy az italt szerető öreg Apafi Mihály fejedelem egy ültőhelyében minden további nélkül „megivutt” egy veder bort (10,6 l.), mégsem részegedett el, csak levette fejéről „az bársony kozáksüvegit”, mintegy pihentető mozdulat gyanánt, mintha kissé elfáradt volna, és csak „úgy gőzölgött ki az feje tetejin az bor ereje”. Ám aztán, mintha mi sem történt volna, a fejedelem „még többett ivutt”.

A magyar pint viszont 1,69 litert jelentett, és az egyik legismertebb mérőszám volt hajdanta: a vándor poéta, az örökké borra szomjas Csokonai Vitéz Mihály is megénekli egyik esdeklő-felszólító parancsában: „Útas, köszönj rám egy pint bort”. (Persze a borimádó költő feltehetően a magyar pintre gondolt és nem a bécsire, mert hogy az a Lajtán túl csak 1,415 literre rúgott.)

A Pintes szőlőfajta viszont a legnagyobb magyar ampelográfus, a tudós Németh Márton emlékét is őrzi. Ez a nagyhírű és szenvedélyes szőlőfajta-kutató a második világháború után gyűjtötte be s elemezte, sok más szőlő mellett, ezt a gyümölcsöt a Pécs–Cserkút környéki szőlőkből. A növény itt-ott, maradványszőlőkben elszórva és főként név nélkül élt és virágzott a Dél-Dunántúlon – feltehetően a középkorban is ismerhették, de a filoxéravész környékén (1880) még bizonyosan volt belőle, bár nem ezen a néven szerepelt, mert ma már nem tudjuk megbízhatóan beazonosítani. Németh Márton aztán a pontuszi fajtarendszerbe, a kisázsiai eredetűek közé sorolta be, és jó érzékkel a tőkehozamáról keresztelte el a vitatott néveredetű fajtát – a gyümölcs aztán 1977-ben állami minősítést kapott.

Mára viszont szomorúan mondhatjuk, hogy alig található belőle: szórványban is csak a Dunántúl egynémely borvidékén lelhető fel – igazi otthonra Zalában, a szelíd–dombos Csáford környéki szőlőhegyeken talált. Összefüggő területen is csak egyetlen gazda, Veress János műveli, ő is csak néhány hektáron a csáfordi alsó-hegyen. Láttam és fényképeztük is a gazda Pintes-ültetvényét: a szőlő nem idézett valami impozáns és fényes középkori pompát; az ültetvény szocialista nagyüzemi telepítésű, széles sortávú és nagy tőketávolságú szőlőkből állt, viszont a Veress család szorgalmas és kitartó munkája révén mégiscsak nagyobb tételben és kiváló minőségben ismertté vált ez a különleges fajta.

A Pintes nagy, vállas fürtjein tömötten elhelyezkedő, hamuszürke színű bogyói első látásra a kékszőlőre emlékeztetnek, de fehér bort ad: Veress János országosan terjesztett palackjaiban egyéni hangú, meseszerűen karakteres terméket üdvözölhetünk. Igen ám, de a kifejezetten kései szüretelésből nyert bor olyan, mint a gazdája: egyedi, megismételhetetlen, szilajságában is szeretetreméltó. Veressék a Pintes mellett meg szinte a legideálisabb létformát is választották: kiköltöztek a poétikus Csáfordhegyre; átépítettek egy régi pincét, gyermekeikkel ott élnek és dolgoznak; a mama méhészetével, egy gyönyörű komondor-párral, aprójószágokkal és rengeteg énekesmadárral. (Legutóbb, a februári télben Veressné etetői körül vagy kétszáz madarat, valóságos zsibvásárt láttam; meggyvágót, zsezsét, őszapót, zöldikéket és csúszkákat; Ági mondja, legalább 23-24 fajtát számolt össze 18 etetője tájékán.)

A Pintes tehát bőtermő (termékkorlátozással is legalább egy pint szűrhető egy-egy tőkéről) és kései érésű, bár rothadásra kissé érzékeny szőlőfajta. Viszont itt, Zalában, Veresséknél megtalálta igazi termőhelyét (terrior) és legjobb formáját is: olajos sárga, visszafogott, de elegáns illatú bor szűrhető belőle. Egyik ritka fogyasztóját, a sommelier-tolvajnyelvben járatlan és azt derűs iróniával szemlélő feleségemet a frissen vágott fű üde illatára emlékeztette; kemény, mégsem csontszáraz, de valóban nobilis ital. Azt gondolom róla, hogy két-háromszáz éve minden teketóriázás nélkül egybeszüretelték más fajtákkal, merthogy a Pintes tartást adhatott az akkori cuvée-boroknak; önálló savai élénkek és erősek, mégis harmonikusak – több évig eltartható és palackban is érlelhető. Veress János saját zászlós boraként tiszteli, és a fajtát szereti egyenest a magyar szürkemarhához hasonlítani: s valóban, elfeledett, ősi energiák szunnyadoznak benne. Elsősorban, mondja Veress János barátom, rusztikus ételekhez, ám halhoz, rákfélékhez, de még kaviárhoz is ajánlható. Akár ételhez fogyasztjuk, akár szólóban kóstoljuk: egy korty a Pintesből – egy csepp a magyar Dunántúl géniuszából.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője