NEMRÉGIBEN AZ A meglepetés ért, hogy felhívott egy „olvasó” és olyan kecsegtető ajánlatot tett, amelynek semmilyen módon nem tudtam ellenállni. Azt mondta többek közt Szentesi Jóska (akkor még Szentesi úr), hogy egyéb gyűjteményes „hungarikum” fajtái között van neki Csókaszőlőből készült bora (is). (A Csókaszőlő a régi magyar nyelvben a fekete szemű szőlőt jelentette.

Tétova kérdésemre annyit válaszolt: akár meg is lehetne kóstolni.

Nosza, legalább akkora különleges hívásnak számít ez, mintha azt mondanám, kezemben a kezdőcsapat, amelyikkel biztosan kijutunk a következő futballvébére, tessék kipróbálni. —- Ó, hát a Csókaszőlő!

Pedig egyáltalán nem gondoltam kellemes emlékkel vagy nosztalgiákkal őkelmére – sosem ittam Csókaszőlőből készült bort; nem is ihattam, mert maga az ősi Csókaszőlő rég kiveszett, mégpedig minden egyes borvidékről. Pont annyit tudtam róla, amennyit illik: írtam is róla a Velence tó környéki borászatot taglaló könyvünkben, mint a Fehér megyei 19. századi szőlészet egyik meghatározó kékszőlőjéről.

De azt sem nagyon felejtettem el, hogy egyes régi szerzők mit tartottak felőle. Lényegében azt mondták erről a kiváló növényországi emlékről, hogy tökéletesen hasonlít a nevéhez: nem sokat ér. Mint ahogy a névadó csóka is afféle semmilyen-semmit érő madár volna, még ha Herman Ottó bátyánk kifejezetten a hasznos madarak közé teszi is. Emez hasonlít a varjúhoz, de annál jóval kisebb, a mezőn könnyen elvegyül a többi varjúféle forgatagában; húz még a hollóhoz is, merthogy akkora nagy tolvaj őkelme is, és mindent, ami fénylik „elviszen és eldugdossa”. Rendkívül szereti a fürdőt és ha alkalmas vízre talál, ugyancsak pocskol, lubickol benne. Innét a mondás: „Hiába fürdik a csóka, nem lesz fehér hattyú soha!” S bizony a Csókaszőlő is csak afféle megtűrt „madár” a vörösborok széles választékában – intonálták így egyesek, legkitartóbban például még az általam nagyrabecsült tudós, Rapaics Raymund is a magyar gyümölcsrők írott könyvében. Ő utalt a névadás rejtelmeire is: ha kedvünk szottyanna valami arisztokrata természetű és rangú madárhoz hasonlítani dédelgetett kedvenceinket, mondjunk egy szőlőt, bizonyosan nem a csókát választanánk a metafora ornitológiai mankójául.

A Csókaszőlőt így aztán némely rossz tulajdonságai miatt lefitymálva sokszor Vadfeketének és Cigányszőlőnek nevezték a régiek. Így „Vad fekete” néven szerepel a tudós sárospataki tanár, Szikszai Fabriczius Balázs híres természetrajzi tankönyvében, a Nomenclaturájában, 1590-ben, ahol a „Meg lagyolt” és a „Sauaniu” szőlők közt található a neve, még 22 „Enni valo szölö” társaságában. Markánsan fekete színfestő képessége mellett domináns vörösbor-fajta is volt egészen a török időkig, vagyis a Kadarka feltűnéséig – de csak addig. Onnét, olvassuk tovább a történetét, hanyagolják a termelését; a másutt Rácszőlőnek és Kökényszőlőnek is mondott gyümölcsöt a hátsóbb sorokba teszik. De megtartják, mert a jobb gazdák a sokszor gyenge színt adó Kadarkával házasították. Ám időben addig, ameddig a kevéske vörös bort termett a középkori Magyarországon, az szinte kizárólag a Vadfekete szőlő bora volt.

(Amit Oláh Miklós a XVI. században leírt, az egész középkorra érvényes. „Boroknak – írja – annyira bővében vagyunk, hogy  – eltekintve a Tisza középső vidékétől, a Bácskától és néhány más helytől –  majdnem minden magyar vidék kitűnő, édes, fanyar és kétféle közé illő – erős, könnyű és középerős borokat termel, de sokkal több fehéret, mint vöröset”.) Promontorban, olvasom egy  közvetlenül a filoxéra előtti feljegyzésből (Korizmics László: Levelek a szőlőből. Pest, 1871), a kékszőlők közül a legelső volt, együttesen, „a kadarka kitűnő bora s a csókaszőlő nagy és biztos termése és sok színe miatt”. Viszont Rapaics idejében is, az 1920-as években még sokfelé megvolt, mert ahol öreg-régi szőlőket kaptak a határban, Vadfekete  mindenütt akadt benne. Nem úgy mint ma, amikor bottal üthetjük a mi kedves „hungarikumunk” nyomát – legföljebb ha  gyűjteményekben, génbankban találni.

Pedig a régi magyar növény őstörténeti időkbe visszanyúló regényéről érdekes adatokat közöl Andrasovszky József is, aki az 1925-ös Jávorka-féle Magyar flórában a szőlő-fejezetet írta. A Vadfekete szőlőt és a fehérbogyójú Alanttermő szőlőt külön fajként tárgyalja, s őshazájukat a Földközi-tenger mellékén keresi. S valóban, a morfológiai és egyéb tanulmányozások később arra késztetik még Rapaicsot is, Andrasovszky nyomán persze, hogy visszavezesse a szálakat a regény kezdetéig, az ősködökig: a Kaukázusig és Kisázsiáig, ahonnét mai ismereteink szerint maga szőlő is ered.

„Nem lehetetlen, hogy ez a két szőlőfajtánk balkáni eredetű, s a kaukázusi szőlő valamely ősi, természetes balkáni alakjának kertbe foglalt helyi faja, amely hozzánk talán már az újkőkorban eljutott, vagy talán abban a korban őshonos is volt”.

A régi vincellérek és leírók viszont szinte semmit sem tudtak a dicső eredetmítoszról, viszont annál többet a növény élettanáról és termesztéséről. Légrády István azt írja például 1844-ben, hogy a Csókaszőlőt szeretik összeszüretelni, de leginkább a Hulló vagy ragyozó kadarkával, amelynek töppedt szőlőszemeiből készül a híres ménesi aszú – s azért teszik hozzá, hogy „setétebb vörös színt és fanyar savanyával állandóságot adjon”. Aztán Rudinai Molnár és Pettenkoffer Sándor elmondják róla a legfontosabbakat: fürtje középnagy, bogyói középnagyok, gömbölyűek (Szegszárdon hosszúkásba átmenők), kései érésű, igen tartós színező képességű, bora kitűnő (Pettenkoffer szerint savanyú), tanninjai jók, rövid csapos metszést kíván, de mindenki lényegében a Kadarka alá teszi. De együtt szokták vele szüretelni, a régi vincellérek szerint összeillenek, az „egyik adja a bor savát, a másik a borsát”.

És ekkor jött a „hívás” – Szentesi Jóska Csőkaszőlő bora. Ő a sukorói Borjú-völgyben telepített az önzetlen pécsi fajtagyűjteménytől származó kicsi fürtű, laza, aprószemű szőlőket, egy kisebb vágónyit, és az eredmény minden előzetes várakozásomat fölülmúlta. Még akkor is, ha kiderült, a gazda fahordó híján üvegballonban érlelte. Persze a néhai budaörsi pincesor egyik pincéjében kóstolt bor fiatal volt még: 2004-es.

Ezzel együtt azt kell mondanom, a Csókaszőlő mindenféle írott malasztot megcáfolt, legfőképpen a név-metaforát persze. Dehogy volt ő hitvány, a csóka rút konnotációit hordozó nedű! Még úgy sem, hogy Szentesi Jóska többi bora közt, különböző évjáratú, de egyaránt selymes, mediterrán eleganciát és töménységet hordozó sukorói kékfrankosok társaságában kóstoltuk. Pedig ez a Csókaszőlő első termés – 22 mustfokkal szüretelte a gazda, három fürtterhelésű tőkékről. Csodák csodája: gyönyörű színű, kellemes, nem harsány, de elegánsan komplex-illatú végeredményt üdvözöltünk, finom olajos textúrákkal. S aztán megérkezett az igazi meglepetés: a telt, semmiképp nem éretlen, harmonikus íz – nem lógott ki belőle semmi, ami zavarta-megbontotta volna a mű-egész harmóniáját. S hogy a próbaként készített tétel még kellemesen fanyar, de markáns és meglepően hosszú lecsengésű utóízeket is produkált, azt a legkevésbé sem vártam. Ez még az érzékelt harmónia-egészen is túltett. S ha mindeközben arra gondolok, hogy a borból egyszerűen hiányzott a fa, amely az érlelésben és a karakterben az érzékeny finomításokat is el szokta végezni, akkor aligha tudok a reményekről pontosan beszélni. Legyünk hát szerények és visszafogottak: Szentesi Jóska kis tételben készített Csókaszőlője olyan szép egyedi bor, amely leginkább azt bizonyítja, hogy a vörösborok világában a Csókaszőlő akár egy lehetséges, értelmes irány képviselője is lehet. Egy kihalásra ítélt fajta bizonyított a vincellér keze alatt karakterben, stílusban és megfogalmazásban. Jogos a bon mot: egy korty a Csókaszőlőből – egy csepp egy elfelejtett hungarikum géniuszából.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője