A MAGYARORSZÁGI „betyárvilág” a XIX. század első harmadában alakult ki, három fő területen: Somogyban, a Bakonyban és az Alföldön. A betyárok legtöbbje pásztor volt, vagy pásztor családból származott. Ennek érdekes magyarázata van. Abban az időben erős kasztrendszer uralkodott a családokon belük, pásztor csak pásztornak a fia lehetett, a kanásznak a fia csak kanász, a csikósé csak csikós – és így tovább.

A legerősebb kaszt a pásztoroké volt. Egy akkori mondás szerint „A pásztorságba bele kellett születni”. Igen ám, de ha egy pásztornak 5-6 fia volt, nem jutott mindegyiknek hely, más munkát viszont nem vállaltak – így egyenes út vezetett a betyárkodáshoz.

A somogyi betyárok arról voltak híresek, hogy legalább hét megyében garázdálkodtak – köztük Zala, Vas, Veszprém – és a Balaton környékén. Már az 1800-as évek első évtizedében híressé vált Angyal Bandi, valódi nevén Horváth András. Ökörpásztorként kezdte, de volt csárdás is, ezután lett betyárvezér. Sobri Jóska – valódi nevén Pap József – volt talán a legismertebb, egy 1836-os körözőlevél szerint valószínűleg Vas megyében született. A Somogy Megyei Múzeumban őrzik állítólagos kürtjét és róla született a legtöbb betyárnóta.

„Sobri Jóska híres zsivány
Kit megfogni már sok kíván,
Kerek, piros az orcája
Ezer csók illenék rája.”

Ismertek voltak még a Patkó testvérek, Pista és Jancsi, Gelencsér Jóska és Oroszlán Pali.

A betyárok ételei

A betyárok táplálkozása egyenlőtlen, rendszertelen volt. Mivel szinte állandóan menekülésben voltak, főzőedényeik nem lévén meleg ételre csak a tanyákon és a jobb módú családoknál számíthattak, ahol vagy kényszerűségből, vagy jószívűségből látták vendégül őket. A csárdákban viszont szívesen látták őket, hiszen a lopott holmi orgazdái legtöbbször a csárdagazdák voltak. A tanyákról juhot és malacot hajtottak el, aminek a többségét eladták, mert az erdőben sütés veszélyes volt – könnyen a nyakukra hozta a pandúrokat. Magukkal főleg füstölt húst, szalonnát és sok tojást vittek, azért, mert ezekből gyorsan tudtak akár meleg ételt is készíteni – ehhez főleg a sok tojás szükségeltetett. A csárdákban főleg levest és húst ettek, a főzeléket akkor még a polgári családoknál se nagyon ismerték. Reggel pálinkát, estefelé bort ittak – töméntelen mennyiségben. A leghíresebb somogyi csárda a Becsali volt (a képen), melyről a nóta ezt mondja:

„Becsaliba járnak híres lányok,
Rézitcéből isznak a betyárok.
Becsaliba járok,
A betyárbandába magam is beállok.
Zsindelyezett a becsali csárda,
Rezgő pohár, víg muzsika járja,
Jó bor mellett, cigány mellett
Betyárok közt énekelget
Korcsmárosné kökényszemű lánya.”

Horváth Dezső szakíró, a blog vendégszerzője