HESTON BLUMENTHALRÓL, KÜRTI, Miklósról és a molekuláris gasztronómiáról 2008. végén blognyitó cikket írni első ránézésre meglehetősen fantáziátlan ötletnek tűnhet, hiszen ezt a csontot már hazánkban is meglehetősen sokan rágcsálták és látszólag csontfehérre is rágták. Látszólag, mondhatjuk, mert a számtalan szebbnél-szebb téma közötti csapongásban ez a terület Magyarországon továbbra is feldolgozalan maradt, miközben az érdeklődés hulláma nagyrészt már át is száguldott felette. Az előbbieken túl, a témaválasztás még divatjamúltnak is tűnhet, különösen azok után, hogy egy

látványos, de nem túl elegáns gesztussal már a címben szereplő Blumenthal is kihátrált a molekuláris gasztronómia ernyője alól. Ennek demonstrálására Heston Blumenthal, Ferran Adriá, Thomas Keller és Harold McGee „Statement on the ‘new cookery'” címmel nyilatkozatot jelentetett meg a „The Guardian” 2006. december tizedikei számában és gyakorlatilag nyilvánosan megtagadják korábbi sikereik, világhírnevük forrását, a molekuláris gasztronómiát, ami egyébként szívük joga. Mindemellett a nyilatkozatban egy zavaros, udvariasabban szólva, logikailag cseppet sem ellentmondásmentes „új új konyhát” igyekeznek definiálni. Erről a Nyilatkozatról alkalomadtán esik még szó, mert bőségesen szolgál tanulságokkal és mellette igen sokat elárul napjaink világáról is – ám még ne szaladjunk ennyire előre.

The Fat Duck

Kürti Miklós

Nicholas Kurti (1908-1998), azaz Kürti Miklós oxfordi fizikus történetünk igazi főszereplője. Kimagasló eredményeket ért el az ultra-mély hőmérsékletű fizikában, milliomodokkal közelítve meg az abszolút zéró (-273,15 °C) hőmérsékletet. Számos kitüntetés gazdája. 1965-67 között a Royal Society (Angol Tudományos Akadémia) alelnöke. Az MTA tagja. A Francia Becsületrend Lovagja. 1969-ben meghívják a Royal Institutionba, ahol – Britanniában vagyunk – 1799. óta minden pénteken frakkba és estélyibe öltözött közönség hallgatja Oxford színe-javának előadásait „Péntek Esti Viták” címmel. Előadásának, melyet a BBC is rögzít, a „Fizikus a konyhában” címet adja. Bevezető mondata egy Jean Anthelme Brillat-Savarin (1755-1826) idézet, amivel magunk is mélyen egyetértünk: „Egy új étel felfedezése több örömöt jelent az emberiségnek, mint egy új csillagé.” Mint írja: „Mindenfélét csináltunk. Volt például friss ananászlével puhított disznósült, felfújt, sült fagylalt, stb. Volt például speciálisan sütött báránycomb is.”

Bár sok előfutára volt, mégis ezzel az 1969-es előadással veszi kezdetét a molekuláris gasztronómia, amelynek népszerűsítésében Kürtivel együttműködve 1986-tól Hervé This játszik fontos szerepet. Az új szemlélet és kísérletező kedv hamar tért hódított, csökkentve az élelmiszer tudomány és a mindennapok gasztronómiai gyakorlata közötti mély szakadékot. A szakadék valóban nagy volt és ami ma igazán új az éttermekben (habok, „kaviárok”, emulziók, hidrokolloidok, stabilizátorok, stb.) az nem más, mint amit az élelmiszertudomány a 19. század második felétől kezdődően kidolgozott. Nélkülük az ünnepelt Ferrán Adria igazán bajban lenne: mind szakmailag, mind üzletileg.

1992. augusztus 8-13. között a szicíliai Erice-ben Kürti és This megrendezik az első Molekuláris és Fizikai Gasztronómiai Konferenciát, amit a későbbiekben újabbak követnek. Az 1992-es „workshop” egyik meghívott előadója a neves Szentágothai János professzor volt (SOTE). Előadásának címe: Íz és textúra.

• *A képen (Erice, 1995) szereplő személyek balról jobbra: Hervé This, Pierre-Gilles de Gennes, Kürti Miklós, Raymond Blanc séf, Harold McGee.

Blumenthal két alkalommal is (2001, 2004) résztvett, de – érdekes módon – Ferran Adriá soha nem szerepelt a meghívottak között, ahogy egyetlen spanyol sem. Harold McGee viszont a kezdetektől abba a „csapatba tartozott”, amit alig félreérthető fogalmazással 2006-ban megtagadott. 1992-ben egyébként a mikrohullámú főzésről tartott előadást. Mindezzel az aktivitással végül megszületett és elfogadottá, majd világdivattá vált a „molekuláris gasztronómia”. Haraszty Ágoston, a „Kaliforniai Borászat Atyja „(Sonoma Valley, Bueno Vista) után száz évvel pedig felbukkant egy újabb magyar atya: Kürti Miklós, a „Molekuláris Gasztronómia Atyja”.

Szepsy István

Szepsy István (57) történetünk harmadik szereplője sem akárki Tokaj-Hegyalján, amiképpen Tokaj-Hegyalja sem akármiféle hely a nagyvilágban. A legenda szerint Szepsy István egyik felmenője közel négyszáz évvel ezelőtt készítette el az első aszút I. Rákóczi Györgyné, született Lorántffy Zsuzsanna legnagyobb örömére. A legenda azonban csak legenda, még ha szép is, és, mint a felvezetésből sejthető volt, sajnos nem igaz.

Ha már a 2006-os cikk címe feltette a kérdést, akkor tegyük fel újra: Mi az összefüggés a kövér kacsa, Kürti Miklós oxfordi professzor és Szepsy István között? A kapcsolatot a The Fat Duck itallapja jelenti. A desszert borok között – méltó nemzetközi környezetben – Szepsy-féle Tokaji Aszú (1999) és Tokaji Essencia (1999) is szerepel.

Molekuláris gasztronómia?

A molekuláris gasztronómia a természettudományok alkalmazása annak érdekében, hogy megértsük, hogy mi is történik a főzés során. Tudomány és technológia, évszázados múltra visszatekintő, de a 20. század legvégén erőre kapó, új szemléletű kísérletező megközelítés, mellyel a Blumenthalhoz hasonló séfek, mint Pierre Gagnaire (Párizs), Emmanuel Stroobant (Szingapúr), Pino Maffeo (Boston), Juan Mari Arzak (San Sebastian), Wylie Dufresne (New York), Grant Achatz (Chicago), Juan Amador (Langen), Jeff Ramsey (Tokió), Carles Abellan és Jordi Butron (Barcelona), Andoni Aduriz (Otzazulueta), Anthony Flinn (Leeds), Robert Bagagnolo (Toronto) és sokan mások, akiket nem soroltam fel, az élre törtek és rövid néhány éven belül sikert sikerre halmoztak.

Folyékony nitrogén

A folyékony nitrogén forráspontja -195,8 °C. Sajnos folyékony hidrogént is hallottam már emlegetni a nitrogén helyett, ami – ugyebár – szembetűnő tájékozatlanságra utal. Az ilyen jellegű tájékozatlanság veszélyeiről leginkább Ferdinand von Zeppelin gróf tudna mesélni, mert ő aztán igazán ismerte a különbséget. Bizony egyáltalán nem mindegy, hogy hidrogén, vagy nitrogén. A képen a hidrogéngázzal feltöltött „LZ129 Hindenburg” léghajó katasztrófája látható (New Jersey, 1937. május 6.).

A molekuláris gasztronómia tudomány: egyetemi képzéssel, diplomával, a dogmák iránti mélységes tiszteletlenséggel és (legalábbis kezdetben, a lelkesedés időszakában) rengeteg friss, újító energiával. Tudomány, amihez, éppen ezért, nem árt némi (természet)tudományos alapismeret sem, ami ugyan egyáltalán nem divatos dolog, de segítene abban is, hogy ne robbantsuk fel magunkat a konyhában.

Baked Alaska (Sült Alaszka)

A Baked Alaska ma már igazi világsiker és a története is meglehetősen jól dokumentált, ami általában is jellemző azokra az ételekre, amelyekhez Amerikának bármi köze van. Ehhez a hatásvadász (és finom) desszerthez pedig van köze. Az édesség korai formájának első leírását a Függetlenségi Nyilatkozat egyik szerzőjeként is ismert Thomas Jefferson (1743-1826) elnök egyik fehér házi vacsoravendége adja. A szemtanú az 1802-ben lezajlott vacsora desszertjéről így számol be:

„A jégkrém nagyon jó, a kéreg egészen száraz, vékony lemezkékre morzsolódik.”

Alig két év múlva, 1804-ben, az akkor Párizsban élő angol-amerikai fizikus, Sir Benjamin Thompson, Rumpford grófja (1753-1814) felfedezi a tojáshab (pontosabban: a tojáshabban lévő levegő) hőszigetelő képességét.

A gróf gyakorlatias ember volt, így a felismerést követően hasznosítja is a tudását és „feltalálja” a Baked Alaska ősét, amit ő norvég omlettnek (omelette a’la norvégienne) nevez. (Norvég omlett névvel egyébként nem csupán a desszertet, hanem hideg halak, rákok elkészítési módját is nevezik.)

Az 1804-es év egyébként azért is jelentős az özveggyé vált gróf életében, mert ebben az évben nősül újra és a sok nő közül ki mást is vehetne feleségül, mint éppen a „modern kémia atyja”, Antoine-Laurent de Lavoisier (1743-1794) özvegyét.

Ha már Sir Benjamin Thompson gróf szóba került, meg kell említeni, hogy minden bizonnyal ő a molekuláris gasztronómia előtörténetének legnagyobb alakja, aki ezernyi szállal kötődik napjainkhoz is. Kürti Miklós fent említett 1969-es előadásán például éppen az ő emlékére szerepelt egy nyolc és fél órán át 80°C-on sütött 2 kilogramos bárányhúst. Ez az esemény annak felidézése volt, hogy valamikor a 18. század végén Rumford grófja meglepetve írta le, hogy a kihűlő sütőben felejtett hússzelete reggelre milyen ízletes és omlós lett.

• Így szól a történet, ám igazán meglepődnék, ha Rumford grófja nem hallott volna az alacsony hőmérsékleten, hosszú ideig készített fogásokról, így a zsidó ételek kvintesszenciájáról, a libacombbal, füstölt marha oldalassal, szeggyel, libamellel készülő sóletről (chollent), így aztán nem is értem, hogy miért lepődött meg az éjszakára a kihűlő sütőben felejtett hússzelete finomságán: hacsak nem azért, mert az egész csak legenda.

Az „omelette a’la norvégienne” története ezzel szemben nem legenda és persze nem is ért még véget, ráadásul a világsikerhez egy igazán fontos technológiai elem még hiányzott. Ez az elem 1866-ban a távoli Kínából érkezett Párizsba. Ekkor történt, hogy egy kínai delegáció séfje megtanítja egyik párizsi kollégáját, egy Balzac nevű séfet arra, hogy miképpen lehet a kor kedvenc vanília és gyömbér fagylaltját kínai módra, sütőben sütni.

A desszert evolúciójának ezt követő epizódja már Amerikában, a Svájcból érkezett Lorenzo Delmonico éttermében játszódik. Itt, a „Delmonico’s Restaurant” (New York) konyhájában készül el az első „Baked Alaska”. A névadáshoz az apropót egy kiváló ár/érték arányú beszerzés szolgáltatta, ugyanis a hideg és jeges Alaszkát, az USA 49. államát az amerikaiak éppen 1867-ben, a desszert megalkotásának évében vásárolták meg az orosz cártól: négyzetkilomérenként alig több, mint négy dollárért. Az 1867-es gasztronómiaitörténeti esemény főszereplője, a Baked Alaska alkotója Charles Ranhofer (1836-1899) a Delmonico’s Reastaurant nagyformátumú francia séfje volt. A séf és a Delmonico’s nevéhez többek között olyan világhíressé vált ételek, mint az „Eggs Benedict” és a „Lobster Newburg” kapcsolódnak. (Az Eggs Benedict a hollandi mártás molekuláris gasztronómiai szemmel történő elemzése során még témája lesz a blognak.)

Ranhofer alkotása igen hamar eljut az óvilágba is, ahol a 19. század végén Jean Giroix a Hotel de Paris (Monte Carlo) séfjének népszerűsítő munkája indítja el az igazi világsiker felé (1895). A „klasszikus” desszert természetesen ma is szerepel az 1837. óta folyamatosan üzemelő Delmonico’s étlapján, a következő szöveggel:

The Classic” Baked Alaska Banana/ Candy Ice Cream & Turkish Apricot Compote/ Wrapped in Meringue (Our Classic since 1867)

A Baked Alaska különösen a hatvanas, hetvenes években volt népszerű a nyugati világban, azonban bátran megjósolható, hogy divatja még vissza fog térni. Manapság a hosszújáratú hajóutak utolsó estéjének rendszeres eseménye a látványos „Baked Alaska Parade”, amikor a hajó személyzete a vendégeket lekapcsolt villanyok mellett csillagszórókkal díszített desszertekkel lepi meg.

Frozen Florida (Fagyasztott Florida)

Kurti 1969-es előadása idején a mikrohullámú sütő még konyhai újdonságnak számított. Nem csoda hát, hogy a fizikus Kürti Miklós fantáziáját is megragadta az új technika. Ebből az érdeklődésből született a fenti képen látható kívül forró, belül hideg ‘Baked Alaska’ fordítottja, a „Frozen Florida” (Fagyasztott Florida). A kívül hideg, belül forró „Fagyasztott Florida” receptje Kürti Miklós szavaival a következő:

Az alap egy szilárd habcsók tojásfehérjéből. A belsejében egy kis üreget kell készíteni, amelyet meg kell tölteni sárgabarack lekvárral, amit egy kicsit „megbolondítunk” barackpálinkával. Az alkohol fagyáspontja alacsony és ezért a pálinkás baracklekvár még a mélyhűtő -25°C-nál sem szilárdul meg, csupán pépesedik. Az egészet később bevonjuk piskótatésztával, és jó vastag csokoládémázzal. Utána az egészet mélyhűtőbe rakjuk. Ezután kivesszük, és betesszük a mikróba. Mi is történik? A mikrohullámok keresztülmennek a szilárd csokoládémázon és a habcsókon, de a barackpálinkás pépben elnyelődnek. Úgy 20-30 másodperc múlva kész a fagylalt. (Ha kiszúrjuk, gejzír tör fel belőle.) Az eredmény: előbb a fogfájás a hideg burkolattól, utána a közepe megégeti a szánkat.”

A Kürti féle Frozen Florida még jobbára ismeretlen, vagy legalábbis igen kevesen vannak, akik hallottak róla, még kevesebben, akik ették is már. Hiányoznak azok a séfek is, akik igazán népszerűvé tehetnék, mint Charles Ranhofer és Jean Giroix tette a „Baked Alaska”-val. Kürti Miklós leleménye a „Frozen Florida” így a 21. századi felfedezésre, és arra vár, hogy elinduljon az ismertség, a népszerűség és a világsiker felé. Előbb-utóbb meg fog történni ez is.

Egy alapmű: fehér csokoládé és kaviár

Vajon miért illik egymáshoz?

Blumenthaltól nem szokatlan a szokatlan, ám Blumenthal egy valamit nem említ, pedig említhetné, mivel éttermének itallapján a desszertborok között – mint láthattuk – Szepsy 1999-es 6 puttonyos Tokaji aszúja és Tokaji Essenciája is szerepel. Ez a valami pedig az, hogy a kaviár és fehér csokoládé kettősségéhez éppen egy bothritiszes bor, például a Tokaji aszú illene kiválóan. Az édes és sós harmóniája, a Na-ionok ízfokozó hatása jól ismert, így érthető, hogy a csokoládé és a kaviár, illetve a sós és a Tokaji miért is illik egymáshoz. Ámde az előbbieken kívül miért illik egymáshoz a csokoládé, a kaviár, és a Tokaji aszú?

Az összekötő kapocs továbbra is a molekulák szintjén lelhető meg. Ha pedig ez igaz, akkor ez részleges választ ad arra a kérdésre is, hogy bizonyos ételeket miért is érzünk összetartozóbbnak, mint másokat. Mind a két ételben, a kaviárban és a csokoládéban is magas a biogén amin szint. Ez a közös bennük és ez teszi az együttlétüket harmonikussá. Az aszúsodott szőlőszem meghatározó mértékben tartalmaz biogén aminokat, elsősorban az egyik ismert idegingerület átvivő anyagot, a szerotonint. (A tokaji borok jellemző szerotonin tartalma: 1-10 mg/liter.) A szőlőszemben lévő aminosavakat a Bothrytis cinerea alakítja át kismolekulájú termékekké, így biogén aminnokká, ami a kialakuló aszúszem alacsony aminosav szintjét is magyarázza. Más baktériumok is képesek az élelmiszerben lévő aminosavakat átalakítani (dekarboxilálni), ezért a fermentált élelmiszerek, mint a sajtok, bor, sör, szójaszósz, savanyú káposzta, stb. szintén igen gazdagok biogén aminokban. Ez az egyik ok annak, hogy a sajtok és a borok, sajtok és sörök olyan jól megférnek egymással. A biogén aminok, különösen a hisztamin, ami a tokaji borokban szerencsére határérték alatti mennyiségben fordul elő, nagyobb mennyiségben károsak is lehetnek és bélgyulladást, hányást, allergiás reakciókat válthatnak ki, azonban elkerülhetetlenül jelen vannak élelmiszereinkben, és, mint láthattuk, arra is hatással vannak, hogy milyen íz párosításokat tartunk elfogadottnak, kellemesnek.

• A fentiek után teszteljünk egy olyan íz kombinációt is, amelyről előzetesen is azt gondolhatjuk, hogy nem fog ízleni: kávé és bazsalikom. A kávé és a bazsalikom molekuláris íz profilját vizsgálva arra is rájöhetünk, hogy miért: semmi közös nincs bennük.

Végezetül egy ausztrál lelemény: creme fraîche és kéksajt zöldfűszeres keverékével töltött nyers uborka, amire lazackaviárt halmoztam. A sajtot és kaviárt összekötő molekuláris profilhoz jól illeszkedik az uborka is. Ettől lesz harmonikus, friss és kellemes ízélmény és igazán egyszerű elkészíteni.

Csíki Sándor ♣