A 60 ÉVES Ambrus Lajos író, szerkesztő Berzsenyi-díjat, a Vas megyei önkormányzat művészeti díját kapta meg. Ambrus Lajos 1983-1994 között dolgozott az Életünk folyóiratnál, 1987-től főszerkesztő helyettese volt. 1994-től a Kortárs munkatársa, 2010. január 1-től főszerkesztője. – kezdi riportját Merklin Tímea, akinek hozzájárulásával most közreadnám a FOOD & WINE állandó vendégszerzőjével, Ambrus Lajossal készült igényes riportját (Vas Népe).
ÜLDÖGÉLEK A BEZDÁNI Duna-parton, ős-öreg platánfák alatt és csöndes órát töltök egy klasszikus halászcsárdában a nyárvégi kánikulában. Különös otthonosságú hely; váratlanul úgy észleltem a csobogó, lustán csapdosó víz mellet, mintha száz év óta laknám, ismerném és tudnám titkait. Bezdán – pedig sose jártam erre, a turisztikai főcsapások elkerülik, mások viszont nem; a régi Eszék-Buda hadiút tengelyében állandó háborúk pusztították, dúlták és tépték apró darabokra. Török és rác, kuruc és labanc, császári, orosz és csetnik, legújabban, alig egy évtizede, a szerb-horvát háború katonái. De most csönd van, forró szeptemberi dél és béke –
SAJÁTOS vademecumot (tanácsadást) állítottam össze, mikor a gabonáról kezdtem el töprengeni – egy kötet bevezető gondolatainak rögzítésekor. Mert ugye általában a gabona azon „fűnövények nevezete” a 150 éves Czuczor-Fogarasi nagyszótár szerint, melyeken „sok magú” kalászok teremnek, s melyeknek magvaiból a kenyérnek és más ételneműeknek való liszt készül. A gabona az élet magva, különleges, vagyis szakrális „anyag” – egyrészt étel készül belőle, másrészt a szükséges vetőmaghoz juttatja az embert.
NEM TERVEZTEM ÉN, hogy írok egy nyári petőmihályfai kirándulásról. Van ez így – jövünk-megyünk, látunk, olvasunk vagy csak „úgy”, vagyunk, élvezzük a világ gazdagságát és sokszínűségét; minden különösebb előre tervezett szándék nélkül. Tulajdonképp „mintákat” gyűjtünk, „anyagot” – életmintákat, sorsmintákat, „jövőmintákat” például arról, milyen volt régen az élet és hogyan lehetséges vagy érdemes ma élni. De hogy az emberiség „mentőcsónakjáról” írni?
PÁVEL ÁGOSTON szombathelyi kertjének másik almája, melyből többet is ültetett, az Entz által (is) megénekelt Téli arany parmén volt. Ez a történet tényleg valóságos, ámde autonóm regény – mégpedig a nemzetközi sikerlistákon tartósan, de nem érdemtelenül az élen tartózkodók közül. A legalább középkori fajta véletlenül sem az esztétikai önzés terméke – a német Diel írja le a legkorábban, Golden Winter Pearmain néven (Kernobstsorten, 1809. X. 174.).
RÉGI kedves kolléganőmmel találkoztam Szombathelyen, amikor falumúzeumban a frissen telepített ősi fajtákat tartalmazó csemetekertet az iskolásoknak átadtuk (Kovács Gyuszi barátom göcseji-őrségi gyűjteményéből és az ő szaporításban) – s még az orációk előtti találkozás örömében Jutka elővett egy megsárgult, nagyméretű, összehajtott lapot. Mohó érdeklődéssel futottam át – a lap tetején édesapjának, a nagy hírű tudósnak, nyelvésznek és költőnek, Pável Ágostonnak kalligrafikus kézírása volt olvasható: Kertünk fásítási terve. És itt lélegzetvétel, a lapon körök, titokzatos nevek, méghozzá régi, pompás gyümölcsöké, leírások, javítások,
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!