A POMONA HUNGARICA előző öt része az ősi hazai fajták eredetét, kalandos útját, múltját és jelenét mutatják be. Ambrus Lajos kimagaslóan értékes írása most a hatodik, egyben befejező résszel, így folytatódik: „Ne feledjük a jelszót: gyümölcsfát ajándékozni! – hová tűnt már ez a gesztus, ahogy maga ez a kocskóci kert is az időben, mint ama visegrádi vagy budai; el egy régi gyűjtemény, nyomtalanul, miként
ÉS ITT LÉP BE a talán leghíresebb körte-regénybe a modern, „rendszeresített pomológia” atyja, a német August Diel – aki a XIX. század legelején szinte szó szerint évtizedeken át hajszolta ezt a híres, ám mindenféle nyelvi alakváltozáson átment gyümölcsöt. Kapott is egy francia gyűjtőtől egy jó állású, de név nélküli gyümölcsfát. S mikor az termőre fordult, annyira megtetszett a tudós Dielnek is, hogy a névtelen gyümölcsöt elnevezte Ferdinand Kronprinz von Österreich-nek (Ferdinánd koronaörökösnek). Úgyanúgy, ahogyan ezt később, 1856-ban a magyar Entz Ferenc is tette a Kertészeti füzetek V. füzetében:
ÉS ÜDVÖZÖLHETNÉNK ott még legalább 139 almafajtát is, köztük számos magyar eredetűt is, a főnökök mellé szép sorban kiültetve – úgymint a Beregi sóvárit, aztán a Fehér-Körös felsőbb szakasza mellől elszármazott vérpiros Sikulai almát, a szabadkai Nemes szercsikát vagy épp a tápai Tombácz-almát. Vagy a Budai Domokos almát – amelyet Budai József pomológus nemesített a háromszéki
A NAGY FRANCIA GÉNBANKBAN sehol nem láttam, még utalásokban sem, a mi közép-európai büszkeségeinket – oh Mon dieu, ó, nem; például a valamikori Magyarország vezető gyümölcseit. Például a Batul és Pónyik nevezetű almákat. Amelyek a bő csapadékú és gyorsfolyású Maros völgyéből terjedtek szét minden irányban, vagy kétszáz éve. Persze magam is jól tudom a nyomorúságos és nagyon is kézenfekvő választ.
LA QUINTINIE MESTER egészalakos bronzszobrot kapott a francia királyi kertben; büszkén álldogál egy igen magas, feliratos talapzaton, jobb kezében oltókés, baljában oltóvessző, mint a gazdagság legfőbb attribútumai és valósággal lebeg az éteri magasságokban, s közben nyugodtan szemléli művét. Győztesen áll – egész Versailles fölött. A parókás kertész első királyi intendánsként, ahogyan a régi, hazai tisztelői mondják, az alagcsövezés feltalálása mellett leginkább a „fák physiológiáját tette tanulmánya fő tárgyává” – ezt éppen egy régi magyar kertész-oktató írta a mi Jean-Baptiste-unkról, miközben a metszés és fanyesés bonyolult tudományára okította a hazai nebulókat.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!