Edgar Tolson, Adam and Eve, 1979, carved and painted wood and pencil, Smithsonian American Art Museum, Gift of Herbert Waide Hemphill, Jr. and museum purchase made possible by Ralph Cross Johnson, PÁROSÍTÁSOK ELMÉLETE – A kényelmesen belenyugvó, lusta Ádám és a kíváncsian izgága Éva paradicsomi korszaka óta ismert, írásban is rögzített tétel, hogy nem mindent szabad megennünk. Ez még akkor is így igaz, ha spéciel, az almáról időközben kiderült, hogy felettébb egészséges gyümölcs. Miközben a gombákat és bogyókat mániákusan kóstolgató, „áldozatuk-nem-volt-hiábavaló” hős ősök kínok közt fetrengve pusztultak, az áldozatokat „soha-nem-felejtő” rokonaik (azaz: a mi óvatos őseink) tovább szaporodtak.

A hozzávalók ki- és összeválogatása azonban, sohasem állt meg csak az „ehető” és a „halálos” alapanyagok megkülönböztetésénél. Ami, jó! 2010 környékén, Ahn és munkatársai, köztük a Bostonban élő Barabási Albert-László azt vizsgálták, hogy akad-e bármilyen jól számszerűsíthető, leírható és reprodukálható összefüggés ehető ételeink összetevőinek megválasztásában?

Kutatásaik sok, az íz(aroma)párosítások elméletét tovább finomító, az elmélet határait is kijelölő, a fine-dining mindennapi gyakorlatában remekül hasznosítható eredményt hoztak. S, hogy miért a fine dining? Mert, amíg egy ízletes, mély ízű húslevest is csak kevés helyen képesek (akarnak) hazánkban (s másutt) megfőzni, addig, ne nagyon ábrándozzunk a tudomány asszimilálásáról a konyhákban! (Persze, másutt se nagyon, de az egy másik írás témája.)

Harmonia és kontraszt

Az éppen tíz esztendeje, 2011 decemberében publikált kutatások egyik legérdekes eredménye, hogy amíg a Föld egyes részein az emberek az ízek közti harmóniát keresik, addig másutt az ellentétpárokat, a kontrasztokat részesítik inkább előnyben. Kiderült, hogy amíg az észak-amerikai és nyugat-európai konyhák receptjeinek hozzávalóit a hasonló molekuláris profil jellemzi, addig a dél-európai és kelet-ázsiai konyha már kerüli a molekuláris profiljukban hasonló összetevőket és sokkal inkább kedveli a kontrasztokat.

Más szavakkal: amíg az ételpárosítás molekuláris hasonlóságon alapuló hipotézise Nyugat-Európára és Észak-Amerikára szignifikánsan érvényes, addig Dél-Európára és Kelet-Ázsiára ennek éppen az ellenkezője, vagyis az ellentétpárok, a diszkrét ízek előnyben részesítése a jellemző. Az előző sorok ugyan nagyon elméletinek tűnhetnek, azonban a borvacsorák komponálásánál éppen ezért jelenthetnek hasznos, a szokványostól eltérő háttérinformációt.

A konyhai gyakorlatban azt sem árt tudni, hogy a regionális konyhák közti különbségek már akár néhány összetevővel is mérsékelhetők. A szójaszósz például számos ételt meggyőzően ázsiai karakterűvé tesz, ahogy a szalonna, hagyma, pirospaprika is már a magyar konyha attribútumaival ruházza fel az ételt.

A harmóniára, „szimmetriára” való törekvés cseppet sem újkeletű találmány, ahogy a kontrasztos étkezés sem. A „Rajzolatok a társas élet és divatvilágból” 1839. februári számában így ír „a keleti étkezésről”: „Az ételnemek, mellyek most következnek, kigúnyolják mind azon symetriai ’s rendszer­beli törvényeket, mellyek az európai gastronomia által felállittattak. Sültet, főzeléket, ha­lat, cremest, süteményt találunk itt, minden rend ’s más programma nélkül, a’ szakács’ sze­szélyét kivéve.”

Na, és a középkorban?

Barabásiék publikációja az étel(aroma)párosítások elméletének (és gyakorlatának) kutatására irányította a figyelmet. Kush R. Varshney (IBM) és mtsai. az újvilági növények (paprika, paradicsom, burgonya, kukorica, bab, tök, etc.) európai elterjedése előtti angol, francia, német és itáliai szakácskönyvek receptjeit elemezték.

Azt vizsgálták, hogy a receptekben átlagosan előforduló, közel nyolc hozzávalóban hány közös kémiai aroma-komponens fordul elő, és az étel-párosítás molekuláris elmélete milyen mértékben érvényes a középkori európai (főúri) konyhára. Megállapításuk szerint, a 14-16. századi európai (főúri) konyha hozzávalóinak, íz-komponenseinek molekuláris alapon magyarázható párosítása a középkorban még hangsúlyosabb, és meghatározottabb volt, mint ma.

Más szavakkal: az ételpárosítás elmélete a középkori európai konyhára vonatkozóan sokkal erőteljesebben érvényes, mint a modern európai konyhára. A középkori és a mai receptek közti fő különbség nem a párosítás mértékében és igényében, hanem a hozzávalók számának eltérőségében jelentkezik. Érthetően, az újvilági fűszerek, élelmi növények megjelenése előtt, a szakácsok jóval kevesebb aromapárral dolgozhattak.

A sajt – fantáziátlan, de azért működik!

Az elmélet számos, egymástól nagyon távolinak gondolt összetevő közti „passzolásra” is magyarázattal szolgál. A rostonsült marhahús például, több mint száz aroma-komponenst oszt meg a sörrel, mogyoróvajjal, kávéval és bacon-nel. Ezek mindegyike jelen lehet az észak-amerikai és nyugat-európai konyhák harmóniára épülő ételeiben. (A halakról itt olvashatsz: https://foodandwine.hu/2019/07/14/halhoz-vorosbor-a-hal-es-borparositas-elmelete-es-gyakorlata/)

Nem meglepő, de a legnépszerűbb recept-komponensek a tojás, a liszt a vaj, a hagyma, a fokhagyma, a tej, (olíva)olaj, tejszín és paradicsom. A gyümölcsök királya az eper. Közel félszáz más étellel, itallal (méz, gin, fehérbor, kagyló, pezsgő, stb.) közös aroma-molekulákkal rendelkezik.

A borok és sajtok is közismerten sok azonos aroma-komponenst tartalmaznak. Így aztán, ha már semmi ötleted sincs, adj a bor mellé sajtot. Fantáziátlan ugyan, de működik!

 

Csíki Sándor♣