MÁTIS ANDRÁS – Mátis András a Svéd Egyház nyugalmazott lelkipásztora, „test és lélek diplomás táplálója”, ahogy magát nevezi. Évtizedek óta ismerjük egymást, s időnként – ritkábban, mint szeretném – egy-egy írást is küld nekem, hogy belátásom szerint cselekedjek vele, de leginkább csak tegyem közzé. Az itt megjelenő írás eredeti címe: „Proviant – Ab ovo”. A proviant jelentése: útravaló, elemózsia, alamizsna. Csupa olyan szó, amely az internetes világban aligha számíthat sikerre, ezért aztán a címet némiképp demokratizáltam. Következzék Mátis András írása Svédországból:
„A minap, szokásomtól eltérően, közre adtam egy receptet, az általam kitalált „Sárközi rakottas” étel készítésének leírását, amiről azt mondtam, hogy ez így csak egy kotta. Ennek alapján szinte bárki képes sütni valamit, persze mindenki valami sajátosat, mert nagyon más az ízlésünk, a csak ránk jellemző gusztus és szokás dolgában pedig annyira különbözünk, mint az ujjlenyomataink.
Íz-emlékeink, aroma-asszociációink, az étel állagára vonatkozó ideáink pedig végzetes páldákként határozzák meg módszereinket, amiért óvatosan bocsátom előre, hogy ételművem eredethű tolmácsolásához nem elegendő a recept, a kotta puszta ismerete.
Olvasni persze majdnem mindenki tud, de ahogy a zenében is, a megfelelő tónusok, hangsúlyok és kitartott, de éppen időben befejezett frázisok egyensúlyba tartásához, úgy az izek harmóniájához is némi elhivatottság, alázat és szenvedély, az alapanyagok és fűszerek egymásra hatásának ismerete is kell.
Amennyire igaz a Példabeszédek 1,7.: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme…” (az Úr ismerete), úgy a főzés tudása is az anyag ismeretével kezdődik.
Erről írtam Tina lányomnak részletekben gazdag, novellányi levelet, amikor még a múlt század kilencvenes évei derekán, tehát majd´ 30 évvel ezelőtt elindult, hogy egy protestáns misszió önkénteseként, hondurasi utcagyerekek fölkarolásában vegyen részt. Indulása után hamarosan, már a svájci kiképzése alatt, de még a hondurasi bevetése előtt aztán az is kiderült, hogy a világba kilépő lányomat alaposan fölkészítendő, a mindent tudására, így a főzni tudásra is bíztató törekvésem akkori elhárítása ellenére, hazaküld0tt levele szerint, mégis szüksége volna némi étel és nyersanyag ismeretére.
Arra a tudományra, amiről mi magyarok, Puskás és Bíró, Rubik és Semmelweis, Bartók és a vízipóló mellett még szintén elhíresültünk odakünn, hogy a Kárpát medencéből, ebből a huszáros forradalmárokat költő melegágyból kikelve, ahogy a madarak fészket rakni, a hódok gátakat építeni, mi születésünktől fogva tudunk… főzni! Mindenki, minden magyar. Ja, és focizni is…
Főzni tudásunk alapja azonban tényleg a nyersanyagok alapos ismeretén nyugszik. Erről az ismeretről szól a most következő részlet is, abból a levélből, amit megírtam Tinának, még Tegucigalpa előtt.
„Most nem folytatom a sorát csapdákat rejtő habarásoknak, ahol a rémes csomósodás persze hogy megelőzhető, vagy amikor a krusztás lekozmálás szinte mindíg elkerülhető, és a híg szaft hogyan és mitől lényegül át sűrű mártássá, hanem folytatom inkább azzal, hogyan tud egy látszólagos kudarc életreszóló jó például szolgálni, aminek forrása szerencsés esetben éppen Édesanyánk konyhája. Onnét indult az én ételalkotó karrierem is, amikor ama pályám –némi képzavarral– első mérföldköveként, egyik családi ünnepünkre – s ezekből bőven akadt egy nagylétszámú papi famíliában- a testvéreim számára máig is emlékezetes első remekemet, a „Görögtűz tortát” föltaláltam s föltálaltam. E sejtelmes sütemény ihletője, archetípusa pedig nem volt más, mint ama nevezetes, Édesanyánk sütötte „egytojásos torta”.
Az 50-es, 60-as években Édesapánk lelkészi fizetése nem könnyítette meg az ajkai parókián annak idején naponta 10-12 embert asztalhoz ültető, énekelgető háziasszony Édesanyánk dolgát, amihez nem kevés hitből fakadó vakmerőségére, fantáziájára és sok-sok leleményére is szükség volt, amikor szinte a semmiből, a rá illő bravúrral, (bravúr = ha valami mégis sikerül!) változatos és tápláló ebédek és vacsorák kerültek az ebédlőben minden nap szépen megterített kihúzható kerekasztalra.
A hatgyermekes, nagymamás és nagynénis családban, ahol gyakorta Ágnes nővérrel, Édesapánk diakonissza munkatársával, és Márival, a harangozóval is egy asztalnál élvezhettük a hétköznapi jóltartás mellett nem ritka ünnepeink megbecsült édességeit is, melyek kapcsán most, egy az akkori idők különös viszonyaihoz mesés leleménnyel, mosolyogva és szó szerint dalolva alkalmazkodó Édesanyánk alakja domborodik elő.
Lilla nővérünk, nálam egy évvel idősebb néném tizenvalahányadik születésnapjára készülve, mintha kincsre lelt volna, találta meg Édesanyánk egy különleges torta, egy különösen gazdaságos sütemény receptjét.
A jeles napon díszesebbre sikeredett ünnepi teríték ellenére sem kerültek sokkal rafináltabb fogások az asztalra, mint máskor, ám azúttal az „egytojásost” megelőzte híre, amitől a tányérjainkon szerénykedő fasirt – a jobb években megszokott zsemleadalék duplájától is még mindig finom kedvencünk – valami egészen különös húspogácsává magasztosult, míg a számomra máig mintaízű anyai majonéztől pedig már egyenesen megdicsőült!
Mi magunk is, egyre üdvözültebb gyermeki ábrázattal ültük körül az alkalomra két vendéglappal is megtoldott asztalt, s tágra nyílt szemekkel egy újabb, kenyeret és halat szaporító csodát vártunk, amire Édesanyánk ezidőtájt többször is példát adott.
Az egytojásos receptje azért is volt komoly lelet, mert a klasszicista parókia tekintélyes méreteihez arányosan igazodó hatalmas spájzunk számtalan polcán már csak az az egyetlen tojás árválkodott, amelyiket sikerült a falánk naposcsibe népségének főzött, s táp híján akkor még egyetlen természetes eledelük aznapi porciójából a jeles napra kimenteni.
Idősebb néneim, Lívia és Kati a fasirt után leszedték az elefántcsont színű, aranyszegélyes porcelán uzsonnás tányérokat és a frontot föld alatt átvészelő maradék ezüst evőeszközt is, majd behozták az ünnepi asztalközösségeinknek mindíg is különös melegséget kölcsönző, elmaradhatatlan és máig is megőrzött desszertes készletünket, és a hófehér damasztra terítették.
A teabarna üvegtányérokon szőlőkacsos ornamentika kitapintható domborulatai díszlettek. A készlet minden darabja őrzött még valamit egy múltszázadi papi család eleganciájából, társadalmi eseményeik gyertyafényeiből, de viseltes darabjainak apróbb repedéseibe súlyos háboruk, megalázó kitelepítés, csodás megmenekülések és születésünk feletti örömsóhajok rekedtek, amitől számunkra ezeken a tányérkákon minden sütemény, puding, krém és felfújt, zserbó és hatlapos otthon ízűvé vált, s maradt meg máig is a legfinomabbnak, bárhol a világban eddig megevett desszertjeim előtt, akármilyet a Sziráki Kastélyszállóban, vagy Baden-Württenberg tartományi miniszterének fogadásán, vagy Santiago de Campostella zarándok ispotályának roppant falai alatt megkóstolhattam…
Most tehát lekapcsoltuk a villanyt és belibegett Lilla tortája, az egytojásos. Ez egy igazi, tepsiben sült, kétszer metszett, kívül-belül karamellás csokikrémmel megkent becsületes torta volt, rajta a gyertyácskákkal, szemünkben pedig apró lángocskáinak tükrével, és a vággyal, hogy végre megehessük…
Őszintén elismerő megjegyzések, kedves bókok és leplezetlen étvágyunkat jelző szapora villakoccanások zenéjében vált számunkra máig ható ínysímogató élménnyé az a nem kerek, hosszúkásra vágott, így könnyebben porciózható, ínséget feledtető édes elemózsia.
Nem különben az a pillanat, amikor az asztaltól hirtelen fölpattanva, náhány észrevétlen másodpercre a konyhába kiosonó, majd onnét visszatért Édesanyánk, , kipirult arccal, izgalomtól csillogó kék szemeit is kissé lesütve megállt az asztal végénél.
A hirtelen nagy csendben Édesapánk, István bátyám és én is, a család férfi tagjai, egyre feszültebben figyeltük ennek az Asszonynak zavarba ejtő, már-már bajt sejtető pirulását.
Mindannyian Édesanyára néztünk. A születésnap tehát még nem ért véget…! Most biztosan még valami – Zsuzsika kishúgunk szokta mondani- „lepetés” jön!
Mint mikor a „csukd be szemed, nyisd ki szád” játékban tenyerünkbe rejtett apró ajándékot készülünk átadni, úgy állt ott az ünnepelt mellett a nap hőse, az egyetlen tojásból is tortát sütni képes Édesanya-Feleség-Kántor-Énekes, nyelveket beszélő Tisztelendő Asszony, és irulva-pirulva, ránk alig pillantva, lassan kinyitotta tenyerét… az az egyetlen tojás volt benne…
Egy egész, egészen csodálatos Világ múlt el azóta. Emlékeim, jegyzeteim közt hiába is keresném annak az akkori egytojásos tortának a receptjét, amit akkor kívülről, ahogy szoktam, még meg sem tanultam.
Azok után pedig már nem is érdekelt, hogyan lehetne egykönnyen tortát sütni egyetlen tojásból. Ám tojás nélkül…?!
Nos, annak a receptjét viszont Édesanyánk, Lívia valószínűleg magával vihette, talán, hogy elkészíthesse, míg ismét egy asztalhoz ülhetünk Vele, odaát… Azt azonban még akkor és ott, az asztal végéről bevallva megtudhattuk Tőle, hogy azt a tortának is nevet adó egyetlen tojást, egyszerűen elfelejtette beletenni… Ezen mi egy cseppet sem csodálkoztunk. Inkább csodáltuk Őt.
MÁTIS ANDRÁS a Svéd Egyház nyugalmazott lelkipásztora, a blog vendégszerzője
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!