FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS – Tetszik vagy nem, de mi magunk vagyunk a probléma „Ha a földönkívüliek figyelnek bennünket, valószínűleg az emberiség legfőbb tevékenységének azt a törekvést tartják, hogy miképpen lehet a rendelkezésünkre álló természeti erőforrásokból minél gyorsabban hulladékot előállítani.” írta James E. Lovelock, a Gaia-elmélet megfogalmazója. A „fenntartható fejlődés” a „fenntarthatóság” egyre másra használt, még a gasztronómiai

trendek közé is bejutott ideája a 80’-as évek elejének terméke. A szakirodalom bennfentes fogságából „a környezeti mozgalom guruja”, Lester R. Brown 1981-ben megjelent esszéje, a „Building a Sustainable Society” (Fenntartható társadalom építése) szabadította ki. átmenetet sürgeti,

„Közös jövőnk”

A fenntarthatóság nyilvánvaló fontosságának elismeréseként, 1983-ban, az ENSZ Közgyűlés határozata alapján, Gro Harlem Brundtland norvég miniszterelnöknő vezetésével megalakul a Környezet és Fejlődés Világbizottsága (WCED). A Bizottság, amelynek Láng István akadémikus, az MTA akkori főtitkára is a tagja, 1987-ben publikálja 247 oldalas, mérföldkőnek számító, „Our common future” (Közös jövőnk) című jelentését. A jelentés a gazdasági növekedés olyan új korszakát, stratégiáit vázolja fel, amelyben a fenntartható fejlődés, a természeti erőforrások megőrzése, a szegénység leküzdése alapértékké válik. A Brundtland Bizottság, ezernyi tudóst bevonva, választ keresett arra, hogy a 21. századra miképpen lehet a globális fejlődést fenntartható pályára állítani. A Bizottság jóhiszeműen (mi mást tehetett volna?) bízott abban, hogy van olyan gazdasági növekedés, amely nem vezet környezetünk pusztulásához, és társadalmilag is igazságos. De, vajon létezhet-e ilyen ideális gazdasági növekedés, amikor a vállalatvezetők a részvényeseiknek tartoznak felelősséggel és nem a közösségnek, vagy a kormánynak, legkevésbé pedig a bolygónak? A választ az Olvasóra bízzuk!

Folytonos szociális jólét

A jelentés szóhasználatában „a fenntartható fejlődés” kielégíti a jelen szükségleteit, miközben nem veszélyezteti a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy majd ők is kielégíthessék a szükségleteiket. A fenntartható fejlődés a szociális, gazdasági és környezeti tényezők harmonizálása a jövő érdekében. A Világ Tudományos Akadémiáinak Nyilatkozata definíciója szerint (Tokió, 2000): „A fenntarthatóság az emberiség szükségleteinek kielégítése, egyidejűleg a környezet és a természeti erőforrások jövő generációk számára történő megőrzésével.” Az „emberiség szükségleteinek kielégítése” Herman Daly amerikai közgazdász megfogalmazásában nem más, mint a „szociális jólét”. Szerinte: „a fenntartható fejlődés a folytonos szociális jólét elérése, anélkül, hogy az ökológiai eltartó-képességet meghaladó módon növekednénk”.

A fogalom torzulásai

A „fenntartható fejlődés” fogalmának miskárolását jelzi, hogy a profitorientált világ csak úgy hajlandó használni, mintha a jelenlegi makrogazdasági modell, a részvényesek elvárta folyamatos bővülés fenntartható volna, s mintha a kapitalista termelési mód környezetbarát lenne, miközben egyáltalán nem az. A „fenntartható fejlődés” eredeti fogalmának torzulását jelentik azok a többnyire közgazdász berkekben születő, az össztársadalmi félműveltséget tovább tápláló gondolatok, amelyek a „fenntartható fejlődés” és az elméletileg is lehetetlen „fenntartható növekedés” fogalmát igyekeznek gondosan összemosni.

Megvalósíthatatlan

Mint Gyulai Iván a Statisztikai Szemle 91. évfolyama 8-9. számában írja:

„A fenntartható fejlődés megvalósíthatatlan a jelenlegi makrogazdasági modellben, amely az anyagi fogyasztás növekedésére épít, pocsékolja a természeti erőforrásokat, problémákat gyárt, hogy legyen miket kiküszöbölni, továbbá igényli a népesség állandó növekedését, és az emberek fogyasztói igényeinek felkeltését. A fenntartható társadalom megvalósulásához egy erkölcsi és egy technikai feltételnek egyszerre kell teljesülnie. Az erkölcsi, a helyes mérték közös megtalálása, a technikai pedig annak a tudása, hogyan kell fenntartható módon nyúlni erőforrásainkhoz.”

S, hogy mindezt látva, tudva, abbahagyjuk-e a pocsékolást, leszokunk-e a fogyasztást ösztönző reklámokról, s megszűnik-e az iskolázatlan szegények elképesztő népességnövekedése? A választ és az ebből fakadó következtetést ezúttal is az Olvasóra bízzuk!

Mi vagyunk a probléma!

A fenntarthatóság problémájának legfőbb, s többnyire szemérmesen elhallgatott oka, a Föld lakosságának exponenciális növekedése, leginkább a legszegényebbek és legiskolázatlanabbak körében. A túlnépesedés könnyen belátható hatásai: a természeti erőforrások fokozott kimerítése, a környezetpusztítás, a konfliktusok és háborúk, a növekvő munkanélküliség, a növekvő megélhetési költségek, de az olyan hatások is, mint a növekvő széndioxid kibocsájtás. Aligha jut eszünkbe, de a globális felmelegedésre befolyással bíró éves széndioxid kibocsájtás 23 százalékáért a hétmilliárd ember, valamint házi- és haszonállataik kilélegzése és egyéb gázkibocsátása a felelős, s ha mindehhez hozzávesszük az emberiség élelmiszer előállítása során keletkező egyéb széndioxidot is, akkor már az összes szén-dioxid-kibocsátás felénél tartunk. Miközben folyvást (és persze joggal!) az ipart kárhoztatjuk, puszta létezésünk és élelmiszereink előteremtése is már ilyen mértékben terheli meg a Föld széndioxid forgalmát.

„Tetszik vagy nem, de mi magunk vagyunk a probléma, mégpedig a Föld rendszerének részeként, s nem olyan létezőként, ami azon kívül vagy felette állna.” (James Lovelock)

Amikor a sorsunk eldőlt

A napjainkra kialakult helyzet az Holt-tenger melletti első földművelők 23.000 évvel ezelőtt kezdődő gyatra próbálkozásaival, majd a mezőgazdaság több, mint 12.000 évvel ezelőtti terjedésével vette kezdetét. Az emberiség történetének ezt az időszakát Vere Gordon Childe ausztrál régész után (a lassúsága miatt: megtévesztően) „neolitikus forradalom” néven szokás emlegetni.  A „neolitikus forradalom” fogalom használata azt sugallja, hogy az újkőkori eseményekkel valamiféle egyértelműen pozitív változás, „fejlődés”, „haladás” következett be az emberiség életében, ám ez cseppet sem ilyen egyértelmű. Mint azt Jared Diamond „A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása” című könyvében is írja:

„A legutóbbi régészeti tanulmányokból az derül ki, hogy a mezőgazdaság átkot is hozott a modern civilizációra – legalább annyit, amennyi áldást.”

A mezőgazdaság átkai

Az emberiség a történetének nagy részében vadász-gyűjtögető életmódot folytatott a csekély népsűrűségű Földön. A ma általánosan elterjedt nézet szerint, végül a mezőgazdaság hozta el az egészséget, biztonságot, hosszú életet, művészetet, szabadidőt. Ám ez nem igaz! A paradicsomból való kiűzetésnek is felfogható földműveléssel és letelepedéssel (más nézetek szerint: letelepedéssel és földműveléssel) a mai felfogásunk szerinti „szép új világ” helyett a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, állandó, létbizonytalanság, éhínségek, betegségek, túlnépesedés, kínok máig tartó kora érkezett el. A letelepedés a táplálékválaszték beszűkülésével, a szabad idő nagymértékű megszűnésével, az életszínvonal csökkenésével, az éhínség megjelenésével járt együtt.

„A vadászok egészségesek, kevés betegség kínozza őket, változatosan táplálkoznak, és nem sújtja őket a rendszeres éhínség, mint a csak néhány terményt nevelő földműveseket. A nyolcvanötféle ehető növényt fogyasztó bushmanok körében szinte elképzelhetetlen dolog az éhhalál […]” írja J. Diamond.

A mezőgazdaság az éhínségeken, járványokon túl még egy máig ható, súlyos következményű átokkal sújtotta a fenntarthatósági problémákkal küszködő emberiséget – az osztálytársadalommal, amelyben a jóllakott, egészséges, sok szabadidővel rendelkező elitet a beteg, éhező, napestig robotoló tömeg tartja el. Mindehhez már csak egy újabb adalék a szexuális egyenlőtlenségek erősödése.

Akkor mégis miért?

Ha a mezőgazdaság ennyiféle nyilvánvaló hátránnyal, a szabadság feladásával járt, vajon miért ezt az utat választották az őseink? A válasz – akárcsak a fenntartható fejlődés esetében – ismét csak a népesedésben rejlik: a mezőgazdasággal, sokkal több embert lehet eltartani, mint a vadászó-gyűjtögető életmóddal. Könnyen belátható, hogy egy beültetett szántó több embert képes táplálni, mint egy ugyanakkora területű erdő. A nomád vadászó gyűjtögetőknek ráadásul arról is gondoskodniuk kellett, hogy gyermekeik életkora között legalább négy esztendő legyen, hiszen az anyának addig kellett cipelnie a kölykét, amíg az nem vált képessé arra, hogy a felnőttekkel lépést tartson. Az újabb gyermeket csak ezt követően vállalhatták/tarthatták meg – írja J. Daimond. A letelepedett földműveseknél azonban ilyen születésszabályozó kényszer már nem létezett és a nők folyamatosan szülhettek, ahogy szültek is.

Egy elkerülhetetlen döntés

A jégkorszak vége felé a népsűrűség emelkedni kezdett és a közösségek válaszút elé kerültek: a vadászó-gyűjtögető életmóddal együtt járó születésszabályozás, vagy a mértéktelen szaporodás felé utat nyitó mezőgazdaság? A csábító termésmennyiségeket biztosító mezőgazdaságot választó közösségek nem ismerték fel a veszélyeket, s népesség növekedése előbb-utóbb mindig utolérte a bővebb élelmiszertermelést. A napjainkig nyomaiban elszórtan az Északi-sarkvidéken, az őserdőkben, sivatagokban fennmaradt vadászó-gyűjtögető életmód háttérbe szorult és a civilizáció egyenlő lett a mezőgazdasági (ipari) civilizációval. A vadászó-gyűjtögető életmód sikeres, hosszú időn át jól működő modell volt, amely nem engedett teret a problémák gyökerét jelentő népességnövekedésnek.

„Mi pedig mindmáig a mezőgazdasággal ránk szabadult problémákkal küzdünk, és nem világos, hogy meg tudjuk-e őket oldani,” (Diamond)

Szívós fajhoz tartozunk…

A nagy világégés után, 1945-ben nyilatkozta Szent-Györgyi Albert, Budapesten:

„Egy nagy, egységes gépezet lett a világ. De a gépet csak ugyanazzal a gondolkodással lehet vezetni, amely azt megalkotta. Nem lehet természettudományos gondolkodással gépet építeni és azután szentimentalizmussal, olyan primitív érzésekkel, mint önzés, kapzsiság, uralomvágy vezetni. Ebből katasztrófa lesz, katasztrófa kell, hogy legyen.”

Személyes sorsunkat illetően James E. Lovelock, a „Gaia halványuló arca, Utolsó figyelmeztetés” című esszéjének megállapítása sem optimistább:

„Azt hiszem, jobb, ha megértjük és elfogadjuk, hogy személyes túlélésünknek kicsi az esélye, viszont reményt meríthetünk abból a tényből, hogy egy szokatlanul szívós fajhoz tartozunk, amely túlélt már hét nagy klímakatasztrófát az elmúlt egymillió évben, és valószínű, hogy az elkövetkező klímakatasztrófa során sem hal majd ki.”

(A Vendéglátás Magazinban is megjelent írás)

Csíki Sándor♣