TOKÁNY, PÖRKÖLT, VETRECE – Egyre feltűnőbb, hogy milyen elképesztően keverednek, torzulnak a fogalmak, technológiák, receptek, s az erdélyi magyarság konyhája is miképpen egyszerűsödik, amihez persze az anyaország is hozzáteszi a magáét. A hajdan pirospaprikát még alig ismerő és az 50′-es évekig szinte nem is használó archaikus erdélyi magyar konyha egyik legnagyobb erőssége és szépsége – legalábbis nekem – éppen abban rejlett, hogy nem ismerte, de leginkább, nem is használta az anyaországban akkor már

nyakló nélkül szórt, mindenben előforduló őrölt pirospaprikát, ellenben ismerte a tokányt és vetrecét, amelyekből – ellentétben napjaink törekvéseivel – nem akart mindenáron pörköltet készíteni. A folyamat megállíthatatlan, ennek ellenére sem árt azonban, ha tudjuk, hogy honnan is jutottunk a mához, és valójában milyen ételeket is takar a tokány és vetrece szó – nem azokat, amelyeket a receptoldalakon olvashatunk, láthatunk.

TOKÁNY

Zsír, darabokra vágott brézelt* hús, sok hagyma

Hermányi Dienes József 1759-ben, a „Nagyenyedi Demokritus” című anekdotás kötetében a legelsők közt adott hírt a tokányról. (A brézelés lényegéről itt olvashatsz.)

„S elővévén egy serpenyőt, telehányja azt falatokra vágott kecskehússal és vereshagymával, s tokánymódra főzi vala.”

Gombocz Zolán, A régi magyar ételnevek eredetéről című, A Magyar Nyelv közérdekű folyóirat 1905, áprilisi számában írt tanulmánya szerint is:

„A tokány az erdélyi magyarság eledele volt; már ez is világos útmutatás arra, hogy a szó eredetét ne a törökségben keressük, hanem abban a nyelvben, a melyből az erdélyi népies ételnevek egy része való, t.i. az oláhban. S csakugyan az oláhban pontos megfelelője kínálkozik tokány szavunknak: tocană […]”

Bár a tokány szó több mindent is jelenthet, azonban e helyütt a hagymás sült húsról beszélünk, már csak azért is, mert, ha akad román-magyar megegyezés valamiben, az éppen a tokány, amit az is mutat, hogy már egy 1929-ből származó román meghatározás szerint is, a tokány hagymával és zsírral készített húsdarabokat jelent: „tocană f. mâncare din bucăți de carne cu ceapă și grăsime. [V. oca].)” Így készült negyven évvel korábban, 1892-ben is, amikor Zilahy Ágnes Valódi magyar szakácskönyv című recept-

gyűjteményének tanúsága szerint az egyik legkedveltebb erdélyi sült hús volt.

„Erdélyi tokány – Két kiló marha felsárt vagdaljunk egyenlő, diónyi nagyságú darabokba. Lábasba tegyünk egy jó nagy kanál zsírt: ha forró lesz, rakjuk bele a megmosott pecsenyét, sózzuk meg és fedjük be, aztán hagyjuk párolódni egy jó óráig. Ha lesüli a levét, mindég egy kevés vizet öntsünk reá, hogy ne piruljon meg a hús, de ne is főjjön bő lében. Mikor aztán elég puha lett a pecsenye, de azért van rajta egy merítő kanálnyi lé, tegyünk bele 6 fej laskára vágott vereshagymát, azzal is süssük negyed óráig, de egy csöpp vizet sem szabad többé reá önteni, ha a hagyma már benne van. Mikor piros lesz, és zsírig sül, de még nem ropog a hús és a hagyma, akkor van készen. Hosszú tálban tarhonyával körítve tálaljuk. Egész Erdélyben ez a legkedveltebb sült húsok egyike; juh húsból és bárányhúsból is éppen így készül.”

VETRECE

Zsír, darabokra vágott (maradék) sült hús, sok hagyma, (ecet)

A tokány édestestvére, a vetrece még korábbi előfordulású, mint a tokány, hiszen, már a 16. századtól ismert. Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász „Szakáts mesterségnek könyvetskéje” (1695) Vetrecze receptje szerint, a nyárson félig megsütött húst:

„metéld fel szeletenként, tedd egy serpenyőbe, vagy egy lábasba, metélly szalonnát-is közibe lapossan, és veres hagymát bövön, és rántsd meg jól, úgy hogy a szalonna is megrántódgyék, és mikor így a’ maga sírjába megfött, bors gyömbér belé, add fel. Némellyek egy-kis eczetet-is eresztnek belé; lássad te, úgy tsináld, a’ mint szereted.”

Zilahy Ágnes fentebb már idézett, 1892-ben megjelent Valódi magyar szakácskönyv című receptgyűjteményében két vetrece recept is akad. Ezek egyike szerint:

„Vetrecze – A maradék marhahús-pecsenyét lehet újra készíteni a következő módon: forró zsírba tegyünk laskára felvágott húst; sózzuk meg és öntsünk egy kevés hideg vizet és néhány kanál eczetet reá. Ha jól elfőtte a levét és már zsírja kezd sülni, tegyünk közé egy kis borsót és pár fő laskára vágott vereshagymát. Mikor a hagyma kezd pirulni, fel lehet tálalni. Tegyünk mellé burgonya pirét.”

PÖRKÖLT

Zsír, darabokra vágott hús, (kevés) hagyma, pirospaprika

„Erdélyt, ahol a borsos tokány képében volt egy tipológiailag rokon étel, a pörkölt sosem érte igazán el.” (Magyar Néprajzi Lexikon)

Egészen mostanáig! – tehetjük nyomban hozzá. Napjainkra a pörkölt és paprikás hatása olyan mérvű lett, hogy a a tokány és vetrece gyakorlatilag megszűnt önálló, karakteres étel lenni és egyre inkább „elpörköltösödött”. Kár értük! Kár értünk!

• A pörköltről bővebben itt olvashatsz és még többet ezekben az írásokban.

Ráadásként – a tordai kofa-pecsenyéről

Orbán Balázs “Torda város és környéke” című műve XI. fejezetében a neves utazó egymást követően ír a híres tordai  kenyérről és kofa-pecsenyéről:

“Sehol oly nagy, oly szép pirosra kisült s mégis ruganyos, könnyű kenyeret nem lehet látni, mint Tordán; a tordai asszony ambitiója az, hogy egy (kis) vékából sütött kenyere is tökéletesen ki legyen sülve, aránylag könnyű és izletes legyen. A jó kenyér mellé aztán jó sülttel is szolgálnak. A tordai ugynevezett kofa-pecsenye – melyet ott a piaczon sütnek süstörgő bő zsirban – ritkitja a párját, s annyira hires, hogy az idegen útasok rendszerint a vendéglőkbe is vitetnek, hogy Torda ezen kiválóságával megismerkedhessenek.”

Csíki Sándor♣