A PLÉBÁNOS –  A tulajdonnév egy különleges bort jelöl, amelynek egyszerűen Plébános a neve, és tarka legendák övezik létrejöttét. Mert ha hallom a nevét, s tudom, hogy nem az én falumban szolgáló Gábor atyáról, a mi plébánosunkról esik szó, akár nyugodtan el is csodálkozhatnék, miféle csodabogara ő a világnak? Holott csupán ügyes reklámszlogen az egész, históriai marketingfogás – a nagybetűs Plébános alatt egy közönséges cuvée-t értünk. De azért egy régi (és talán új) csúcsbort.

Olyan kevert bort, amelynek homályos története a XVIII-XIX. század fordulójának ősködéig nyúlik vissza. Ennek a Plébánosnak legalább két, de inkább három nevesíthető szereplője is akad. (Maga a címadó plébános valóságos személy ugyan, de a történetben leginkább az üdítő személytelenség homályába burkolózik.)

Lajstromozva a szereplők listáját, efféléket találunk: színhely a Maros menti Csombord, játszó személyek a báró Kemény család tagjai s aztán a Furmint és Kövér és a Leányka névre hallgató szőlők. Vagyis Erdélyi-Hegyalja, egy magyar főúri család a XIX. század elejéről-közepéről és persze a régi, ott őshonos szőlőfajták.

Az elfeledett báró: Kemény István

Kezdjük az egyik legismertebb báróval, Kemény Istvánnal* – bár a Plébános bor receptje nem valószínű, hogy az ő nevéhez fűződik. Pontosabban, nem is tudjuk, melyik Kemény báró idején alkották meg, de az ő Csombord-Alsógáldi uradalmukban jött létre ez a csábító nedű. Maga a jeles borász, Kemény István lényegében elfelejtett figura – keveset tud róla az utókor. Pedig Eötvös Károly megrajzolta őt a Magyar alakokban –, mint a régi magyar táblabíró arche-típusát az „erdélyi fajtából”, aki „apró, fényes gombú kék atillát, kerek kalapot s magyar csizmát viselt folytonosan”. Kemény Simonnak, a marosszentimrei csatában Hunyadi Jánost megmentő hős büszke leszármazottja ő is, főispán, kitűnő lovas volt, részt vett a szabadságharcban és szenvedője volt birtoka és Nagyenyed barbár pusztításának. Halálakor a nemes pátoszt gyakran iróniával elütő Eötvös úgy búcsúzott tőle, hogy

„míg annak a földnek olyan szülöttje lesz, mint ő volt: addig az a föld a miénk marad. És lesznek olyan szülöttei. Az ő emléke is teremt olyanokat.”

A szőlőépítés erdélyi apostolának csombordi kastélya és szőlőültetvényei az elsők közt igazolták a régi Alsó-Fehér megye borászati nagyszerűségét. És ha a régi Borászati füzeteket lapozgatom, lépten-nyomon a szakíró Kemény báró nevébe botlom. Úgy képzelem hát őt, mint olyan gazdát és szőlőtermelőt, aki minden áron csúcsminőséget óhajt összehozni: ő a XIX. század közepének erdélyi Szepsy Istvánja.

A „plébános” név eredete

Csávossy György, a mai erdélyi borászat legnagyszerűbb tudósa, a csombordi szőlészeti farm volt vezetője a szájhagyományt összegző kutatásaiban írta meg többször és több variációban a Plébánost övező mítoszok történetét.

A legelterjedtebb variáns szerint valamelyik Kemény báró feleségét, mivel katolikus volt, lelki gondozójaként egy enyedi minorita páter felkereste Csombordon – a vendéglátás során elzarándokoltak a hűs, boltíves pincébe is. Mikor a jó negyven méteres pincesíp mindkét ikerágával végeztek, a báró feltetette az ilyenkor szokásos udvarias és obligát kérdést: melyik bor ízlett a legjobban? A páter meglepő módon azt válaszolta, hogy a kóstoláskor neki legjobban tetsző borokat ő bizony összetöltögette, s így rögtönözve összehozott egy keveréket. Ez ízlett a legjobban. „Ezeket a fajtákat ültessék egy táblába vegyesen, szüreteljék le termésüket közösen és mindig a legjobb ízű boruk lesz”, tanácsolta a bárónak. Így született (volna) meg a Plébános.

Persze akad másféle variáció is – Krúdy Gyula bátyánk, aki a borászat nehéz dolgaiban is kellőképpen jártas volt, jól emlékezett a Plébánosra.

„Báró Kemény pusztagáldi plébánosa” írja Az emlékek szakácskönyvében, „egy szőlőféreg által kipusztított negyven holdat kapott ingyenes bérletként a bárótól. Csináljon vele, amit tud. Olyan ajándék ez, amelytől a századik embernek is elmegy a kedve, csak éppen ez a plébános örvendezett az adománynak. Nekigyürkőzőtt a pap, és kezdte forgatni a földet új szőlőtőkék nevelésére. Így teltek-múltak az esztendők a pap felett, a szőlők felett, amíg a báró egy napon csak betoppant a kegyúri parókiára.
Hű, de megszomjaztam! – kiáltott báró Kemény, akinek muskotályával, Ringatójával nemigen versenyzett bor Erdélyben. (Talán csak a gyulafehérvári püspök Rózsamáliját kivéve.) A falusi plébános nagy szerényen előveszi a maga borát. Ha meg nem vetné, méltóságod, nálam is termett egy kis borocska az idén.
A báró megízlelte a pap borát… Borismerő ember volt, nem csoda, hogy talpra állott az első korty után.
Hol termett ez a bor, te pap? Hiszen ez jobb még az én boromnál is.
A főtisztelendő úr aztán szép csendesen bevallotta, hogy ez a bor éppen azon a kipusztult, meddő területen termett, amelyet a báró csak úgy fél kézzel elajándékozott.
Legyen hát <plébános> a bor neve – kiáltott fel a báró, amely bort aztán sokan iszogatták Magyarországon a jó öreg plébános emlékezetére.”

De akad másik adoma is – a teljes igazság ma már aligha kideríthető, írja a csombordi borok legnagyobb ismerőjeként Csávossy.

„Az azonban vitathatatlan, hogy Plébános ültetvény létezett Csombordon, mégpedig a filoxéravészt követő felújítás után (is)! Ennek termését szüreteltük mi az ötvenes éveket követően, mikor az erózió a régi tőkéket helyenként a talpgyökerekig mosta ki.”

Az ő adataiból tudjuk meg azt is, hogy a Plébános fajtaösszetétele 40% Furmint, 40 % Kövér és 20% Leányka, Szürkebarát és Ottonel muskotály keveréke volt.

A plébános újraéled

És itt véget is vethetnénk a Plébános regényének, mert ugyan jártam Csombordon, de Plébánost nem kóstoltam. De az utóbbi időkben szerencsére a Nagyenyed környéki gazdák újra nekiláttak a Plébános elkészítéséhez. Sőt, nemrégiben Petróczky Pista barátom szíves közreműködésével gyulai otthonukban két palack új Plébánost is közös, szigorú vizsgálat alá vonhattunk. Azt ugyan nem tudtam pontosan meghatározni, milyen keveréket tartalmazott a Logos nevű cég évjáratot nélkülöző tétele, de azt hiszem, az etikett hiányosságai ellenére is méltó volt nevéhez. Egyébként az ötvenes években készített csombordi Plébános Csávossy szerint a Furminttól nyerte a savgerincét, a tüzét és a zamatát, a Kövér szőlőtől a cukrot és a testességet, az Ottonel muskotálytól az illatot és a kerekséget.

A Nagyenyeden palackozott tételeket szépnek, különlegesen jó tartásúnak és fölfedezésre méltónak tartottuk – mindkettő félszáraz bor volt. Az arany feliratú palack emlékezetesebb és főleg harmonikusabb nedűt tartalmazott: egészen elegáns, üde virágillattal, friss, fiatalos, de nem bántó, összecsiszolódott savakkal. A mű egész aurája leginkább egy határozottan kedves vacsorára emlékeztetett – jó hosszan kitartott utóízekkel.

A zöld feliratú Plébánost kevésbé észleltem kiegyensúlyozottnak: észrevehetően dominált benne a Furmint markáns karaktere. Összeérésre vár; illata friss, finom és fűszeres – hársra, de leginkább más apró, mézelő virágokra emlékeztette társaságunk egyetlen hölgyfogyasztóját, Rélikét. A borkóstolási estély legfontosabb eredményeként viszont azt rögzíthettük, hogy a Logos közreműködésével bizonyossá válhatott: egy korty a Plébánosból – egy csepp az újra felfedezésre váró Erdélyi-Hegyalja géniuszából.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője