AMBRUS LAJOS: Aranyhegy borai

ARANYHEGY – Csúzán, a mesés nevű drávaszögi (baranyai) falu éji csöndjében Gazda arra figyelhet föl, hogy a szomszédos református templom úgy veri a harangot, mint szülővárosában. A Kálvin utcai ház nagyszobájából őrzött hang-emlék ott csöng a fülében: negyedkor egyet, félkor kettőt üt és így tovább – egész órakor az óraszámot. De azt másik, mélyebb, öblösebb hangon teszi. Vagy otthon negyedkor nem üt? Mindegy; itt az éjszaka titokzatos neszeit figyeli, hisz Határ Győző óta tudjuk, hogy az éjszakákon minden

más, mások a neszek, mások a hangok – „éjszaka minden megnő”. A megnyugtató harangszótól egészen otthoni érzésekkel fordul másik oldalára, noha más táj ez, Dél-Baranya, más géniusz, és más ország is. Horvátország. A harang, a harangszó viszont a régi, ha a határtól csupán pár kilométerre is.

S leginkább a csúzai hegyen, kinn a szőlőtáblában érezte ezt a bizalommal teli otthonosságot, a csúzai illetékességű Kováts Istvánék szőlőjében. Már csak azért is, mert oly közvetlen előzékenységgel és szívélyességgel fogadták Gazdát és filmes társait, mintha ezer éve ismernék egymást.

A csúzai szőlőkbe vezető szurdok északra húz – egészen a vörösmarti határ szélén, a két település közti határ-karó melletti szőlőben beszélgettek. A csúzaiak traminit szüreteltek. Persze szőlőfajtákról, mustfokokról, savakról és terroirról esett a szó (ne feledjük, itt a régi villányi-pécsi borvidéken volnánk!) és persze arról is, „hogy Baranya a’ bornak hazája, mely úgy is közönségesen tudva van”. Ezt írja Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben című 1845-ös munkájában Haas Mihály pécsi plébános, későbbi szatmári püspök. Majd azzal folytatja, hogy Szent István már 1015-ben 110 szőlőművest és 6 kádárt adományozott a pécsváradi apátságnak és csak 36 földművelőt (aratores).

„Sőt némellyek azt vélik, hogy a’ rómaiak azt a hegyet, melly Monostortól fogva Sepséig és Bodolyáig terjed, Aranyhegynek (mons aureus) jeles borai miatt nevezték.”

Régebben Alvidéknek is mondták a pannóniai Dunántúlnak ezt a délkeleti sarkát; a táj közepét a Baranyai-hát foglalja el. Egészen 240 méterig emelkedik e a lapos hát teteje, a Báni-hegy – a szelíd dombokat lösz és lágy agyag takarja. És Csúzán is ugyanúgy, mint korábban Vörösmarton, Varga Ferenc pincéjében is erről az egész Dél-Baranyát átszelő „aranyhegyről” esik a szó; sőt, még a Haas plébános előtti megállapításról, miszerint „Baranya annyit tészen, mint Bor-anyja”. Feri bátyánk mindezt bizonyítandó, száznál többet számláló fajtagyűjteményt ápol és metsz és permetez, köztük az egykor gyakori „füstös kadárt” – mint a villányi nagy vörösöket adó régi kadarka-oportó-nagyburgundi belsőhármasának egyik tagját. A sárga és fehér löszön és vörös agyagtalajon termett régi fajtákról folyt tehát mindenfelé a beszéd, de közben a legutóbbi háborúról is – a családok  meneküléséről, majd visszatéréséről, az itthon maradt öregek helytállásáról, az elvándorlásról, a falvak elnéptelenedéséről. És Kovátsék két egyetemista fiáról is, akik záróvizsgájukra készülnek Budapesten, s akik majd a gazdaságot és szőlészetet is átveszik, sőt, részben már át is vették.  S Csúzán az időtlenség keresztjeként a szőlőbeli tájat páratlanul színezi délkeleti rálátással a közeli Nagyharsányi hegy, a Villány melletti Szársomlyó, a jó 400 méteres kúpos hegy, melyet Fényes Elek „czukorsüveg formájúnak” mond, s melynek tetején egykoron valami vár omladéka porlik az enyészetben, s „ahonnét Bács, Baranya, Verőcze vidékeire felséges kilátás nyílik”.

De ez az egész hegy, a táj és a bora is: terra incognita.

Gazdáék 2015 őszén a nyüzsgő és zűrzavaros népvándorlási napokat átélt Észak- Bácskából érkezve nem is tudtak a Drávaszögbe, Horvátországba átkelni a Dunán, Kiskőszegnél – itt viszont szinte földöntúli csöndbe érkeztek. Forgalom alig, néptelenek az utcák és a falvak, de azért zajlanak a szüretek; sok az elhagyott ház, Vörösmarton is, de különösen a félreeső hegyaljai falvakban, Kőben, Sepsén és Karancson – pedig az Aranyhegy, melyet baranyavár-kiskőszegi (Pélmonostor és Batina) hegyként is jeleznek a régi földiratok, eredetileg „német és római katolikus, tetemes számú magyar református és görög-keleti szerb népességgel”. Ezt írták a békés dualista időkben – de a huszadik század a háborúk százada, országpusztulással, négy impériumváltással, kilenc évig dúló szerb-horvát háborúval, amely aztán mindent átírt.

Pedig a Duna-Dráva szög, mint maga egész Baranya, a középkor végi Magyarország legfejlettebb vidéke; gazdaságban és kultúrában is. Népes mezővárosok sorakoznak egymás mellett, jeles gazdálkodás, halászat és vadászat folyik, s a mezőgazdaság mellett élénk a kereskedelem is; az 1332-es pápai tizedjegyzék a megyében 251 plébániát sorol fel; a legkorábban megtelepedett bencéseken kívül az 1200-as években már több rendnek épülnek kolostorai. Vörösmartról írta Vályi András 1790-ben, hogy „e’ helység a’Törököknek Magyar Országba való bé csapások előtt nagy Város vólt”.  Mindenfelé sok az oppidum; „hajdan sántzal kerített Város vala” – írja az alig ismert Karancsról Vályi. S a hódoltság-korában jelentős a reformáció; Alsó-Baranya a magyar protestantizmus egyik központja; Laskón működik Sztárai Mihály prédikátor, aki egy 1551-ben kelt levelében írja, hogy 120 egyházat alapított „innen és túl a Dunán és a Dráván” – ahol „mindegyikben egy értelem szerint hirdettetik és fogadtatik az Úr igéje”.

A török kiverése után Savoyai Jenő tábornagy érdemei jutalmául Baranyában 26 faluból álló birtokot kap Bellye központtal; halála után a kincstárra szállt és királyi birtok lett belőle. A dualizmusban jeles gazdasági szerepet tölt be; bő jövedelmet szolgáltat a halászat; az uradalmat átszelő két nagy folyó, a Duna és a Dráva (melyek igen jótékonyan hatnak a szőlő növésére is); egyedül a kopácsi tó „egy húzásra 6-800 métermázsa hallal adózik”, írja az egykori szemtanú. Jeles erdőségei (33 ezer holdra teszik) nem kevésbé jeles vadászterületek, királyi vadászokkal és vadászatokkal – amikor a mai határhoz értek Gazdáék, a finánc is kedélyesen arról érdeklődött, csak nem vadászatra utaznak a vendégek?

És a borok? Vályi András 1790-ben megjegyzi a ma  teljesen ismeretlen Karancsról, hogy

„a’ Villányi híres borokhoz hasonlítanak borai, asszuszőlő, és Karloviczai verhenyeges ürmöshöz hasonló borokat is készítenek, mellyeknek Bécsben is nagy betsek vagyon”.

S ha a régi minőségeket keressük, oly nagyot nem is csalatkozunk: Gazda szinte sehol nem kóstolt gyenge vagy hibás bort. Sőt, örömteli eredményeket és újraindulásokat tapasztalt: szép pincéket, egy egészen nagy stiláris gondolatú és kondíciójú jelentős borászatot Hercegszőllősön, a Vina Beljét, amelynek középkori pincéje már Mohács előtt is megvolt. De mindenek előtt és fölött Gerstmájer Mihály érdekes és izgalmas fehér-tételeit kóstolta Vörösmarton (ő a félszáraz és természetes édesborokra koncentrál nagyon is következetes szigorral); aztán jó, remekül iható karancsi borokat a Szabó-pincében, ahol a fiatal Andrea és Anasztázia fogadta Gazdáékat, s persze Kovátséknál Csúzán, de a házigazda Kollár Lajosnál is.

Lábadi Károly, Drávaszög jeles monográfusa pár éve írta, hogy Drávaszögben található a Kárpát-medence legnagyobb mértékben fogyatkozó magyar népcsoportja: az 1991-től 2001-ig terjedő időszakban a horvátországi magyarság lélekszáma 25,7 százalékkal fogyott. De azóta ő is, Gazdáék is azt tapasztalták, mintha csöndesen nőtt volna a táj megtartó ereje, s a közösség önszervező képessége.  Találkozni már lelkes fiatalokkal is, akik például a jobb pincészetekben képesek átvenni az ősök hagyatékát és modern borászatban, vendéglátásban gondolkodnak. Régi társaskapcsolatok újulnak meg, közösségi rítusok (szüreti bálok, „bor-maraton”, néptáncegyüttesek) és civil összetartások alakulnak – s reméljük a legjobbakat. Hogy még az idő, e szikár inkvizitor is kedvezően dönt majd az Aranyhegy megújulás lehetőségeiről.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője