DISZNÓVÁGÁS – A disznó alakjában is megjelenő Széth isten a szeretet urának, Ozirisznak a testvérgyilkosa. Még a napisten, Re is tisztán látja, hogy „A disznó, Hórusznak utálatos.” S, miközben a disznó a sólyomfejű Hórusz istennek utálatos, a húsra mindig éhes egyiptomiaknak már jóval kevésbé lehetett az. Ezt mutatja, hogy már a korai

predinasztikus kortól kezdődően széles körben tenyésztették. Ennek ellenére, mégis akadnak, akik szerint a sertés Egyiptomban tabu lehetett. Ám, ha a felső osztály soraiban a történelem során valamikor létezett is ilyen tabu, bizonyos, hogy ez cseppet sem akadályozta őket abban, hogy szolgáiknak sertést tartsanak.

Akárcsak az egyiptomiak, a Brit-szigetek lakói is már évezredekkel ezelőtt fogyasztották a disznót. A Stonehenge környékén talált sertés (és marha) csontok vizsgálata arra utal, hogy az állatokat a téli napéjegyenlőség idején, száz kilométerekről terelték Stonehenge-be, ahol aztán, az érkezést követően hamarosan le is vágták őket. Ezek a rituális áldozati ceremóniák egyben a kor disznótorai, közösségi lakomái is, amelyeken a sülteknek jutott a főszerep.

A tréfliség szimbóluma

A zsidóság ószövetségen alapuló, feltétlen, és szigorú disznó-tabuja már nem enged meg semmiféle, Egyiptomban megszokott elnézést. A disznótartás, tenyésztés és fogyasztás egyaránt tiltott. Bűn. A disznó már az ókorban is a tréfliség első számú szimbóluma.

• A sertés tenyésztés és vágás tilalma az izraeli polgári törvénykönyvbe is bekerült (1962), azonban, hatálya alól a helyi hatóságok külön engedélye felmentést adhat. A raklapokon, deszkákon tartott, Izrael földjét ezért nem érintő sertéstartás és vágás mítosz csupán, még ha tetszetős is. (Izraelben közel 26 sertéstenyésztő farm működik, többségükben északon.)

Az ószövetségihez hasonló tartalmú és súlyú a muszlimok tabuja, amit a Korán is rögzít.„Megtiltatott nektek a dögállat húsa, a vér, a sertés húsa, és az, amit másnak ajánlottak fel Allahon kívül, …” (Korán, 5:3) A disznóhús fogyasztás tabuja az Etióp-magasföldön, Abesszíniában élő, és a zsidósággal szoros történelmi kapcsolatba került kopt keresztények körében ugyancsak  évezredes tiltás.

A sertéssült illata

Miközben az abesszíniai koptok nem esznek disznóhúst, ennek érdekes ellenpólusaként, az egyiptomi koptok már tenyésztenek, és fogyasztanak is sertést, mint a keresztények általában. A keresztény kultúrkörben a sertés Európa szerte, és évszázadok óta a táplálkozás alapja, nélkülözhetetlennek tartott zsír és fehérjeforrás. Egyes vélekedések szerint, mindez annak ellenére is így van, hogy a zsidóság ószövetségi disznóhús tabuját – állítják – az Újszövetség egyáltalán nem oldotta fel, nem is módosította. Máté Evangéliuma (5:17) szerint, Jézus ezt mondja:

„Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.”

E szavak értelmében, Jézus minden korábbi, ószövetségi törvényt továbbra is érvényesnek tartott, és érvényességüket nyomatékosította is. Köztük a sertés tabuját is, ám ez, az idők során elfelejtődött. A sertéssült illata és az északi, sertéstartó germánok politikai és kulináris hatása erősebbnek bizonyult minden szónál.

Európai kivétel ez alól alig akad. Közéjük egyedül talán csak a skótok tartozhatnak. A 19. század elejének neves skót írója, Sir Walter Scott több művében is említést tesz a Skót-Felföld lakóinak sertés-utálatáról. Mint írja:

„A sertés, vagy a sertéshús, minden formájában, egészen az elmúlt időkig, teljes elutasításra talált a skótok körében, és még ma sem szerepel a kedves ételeik között.” (Sir W. Scott)

Donald Mackenzie néprajztudós feltételezése szerint (1920) a sertés a skótok, különösen a felföldiek körében, hosszú időn át tabunak számíthatott.

Miért a sertés?

Vajon mi lehet a történelmi, vagy kulturális oka annak, hogy a sertés-tabu az ókori világ oly’ kicsiny, de oly’ fontos területén, s annyi nép között felbukkant? A tabut, a törvénykezést bizonnyal a higiéniai okok, az utálkozás, és a mintakövetés is befolyásolhatták.  Hatással lehetett rá az is, hogy a sertést nem olyan könnyű terelni, összetartani, mint a kor más állatait, a birkát, kecskét, marhát. Az okok között a nyers, vagy félig sült sertéshúshoz kötődő, gyakorta halálos kimenetelű fonálféreg (Trichinella spiralis) fertőzést, a trichinózist is szokás említeni. A disznóhús fogyasztás trichinózis-megelőző tilalmának gondolatát Rudolf Virchow német orvos, a betegség egyik első kutatója vetette fel a 19. században. Az elméletet erősíti az is, hogy a sertés mellett egyéb ismert trichinahordozók is a tilalom alá esnek. A trichinózis tetszetős magyarázat, ám kevéssé valószínű, hogy ezt a ma is nehezen diagnosztizálható élelmiszer-eredetű fertőzést már az ókorban is felismerték volna. A magyarázatokat gyengíti, hogy a tiltottakon kívül más állatok is terjeszthetnek betegségeket, vagy lehetnek higiéniailag erősen kifogásolhatók, mégsem számítanak tabunak.

Valószínűbbnek látszik, hogy mindenekelőtt azokat az állatokat tiltották, amelyeket más hitű népek az istentiszteleteiken áldoztak fel. Közéjük tartozik a tréfliségben örökkön élenjáró disznó, amelyet az étel és vegetáció pogány babilóniai istene, a gyűlölt Tammuz tiszteletére áldoztak fel. Tammuzról egyébként a héber Biblia (Ezekiél, 8:14-15) szót ejt:

„És bevitt engem az Úr háza kapujának a bejáratához, amely északra van. Asszonyok ültek ott, akik Tammúzt siratták. Ezt mondta nekem: Láttad-e, emberfia? Még ezeknél is nagyobb utálatosságokat fogsz látni.”

A kolbász tilalma

A pogány rítusoktól való szigorú elhatárolódásra példa a kolbászevés őskeresztény tilalma is. Néró (37–68) korában történt, hogy a kolbász egy pre-roman korból eredeztetett pogány pásztor ünnep, a Lupercalia fesztivál népszerű ételévé vált. A fesztivál, és résztvevői iránti megvetés és utálat lett az alapja annak, hogy az őskeresztény egyház a kolbászevést végül törvényen kívül helyezte, és a kolbászevést súlyos következményekkel járó bűnné nyilvánította.

A hányatott sorsú kolbásznak később, Nagy Konstantin (272-337) korában sem volt több szerencséje, mert a bizánci császár, követve az egyházat, ugyancsak megtiltotta a kolbász fogyasztását. A Krisztus utáni első évezredben a disznótorok főszereplőire, a kolbászokra, hurkákra aligha járt jó sors. A korabeli kulináris ügyekben egyébként felettébb kifinomultnak számító Bizánci Birodalomban VI. (Bölcs) Leo (866-912) volt az, aki a véres kolbászok, hurkák készítését megtiltotta. A civilizált Bizáncot egyebek mellett ezzel különböztette meg a „véres szájú”, pogány barbároktól. Bölcs Leo szavaival:

“Fölséges füleinkhez jutván a hír, hogy belekbe vért pakolnak, valamint gabonát zsákba, s ilyetén módon, mint más, közönséges eledel megevődik, császári fölségünk efféle szégyenletes dolgokat nem nézhet tovább, és meg nem tűrheti, hogy az ország tekintélyén és becsületén holmi nyalakodó, hasuknak élő alattvalók bűnös főztje miatt csorba ejtessék. Valaki tehát vért ilyetén módon gyömöszöl gyomrába, az pőrére vetkeztetik, megbotoztatik, és az országból örökre kiűzetik.”

Csíki Sándor♣