SquashWEÖRES SÁNDOR, a csöngei költő, aki idősebb napjait szerette a Kőszeg melletti Bozsokon, a Sibrik-kastélyban tölteni, egyszer úgy nyilatkozott, hogy Vas megye azért különösen szerencsés geográfiai egység, mert többféle tájgéniusz is fölparázslik benne. Mint valami absztrakciós modell, egyszerre az európai tájak összessége: hegy és alföld, erdő, mező és vizek, kevés urbs, sok villa.

Délkeleti szöglete, a Kis-Somló környéke a napfényes Itáliát idézi mediterrán jellegével (udvaromon megterem a gránátalma, a datolyaszilva és a füge is), Karakó környéke az orosz sztyeppékre emlékezteti; a Ság hegy a Balaton menti bazalthegysor szélső tagja, a Kemeneshát, benne Csöngével az ukrán dombvidék bánatos szépségét hozza, a Rába-part Sárvárnál az erdős, dombos francia folyópartok antik nyugalmát és latin pásztori múzsáit dicséri. De kimaradt a hegyes Kőszeg környéke az Alpokat idéző mozgalmasságával, miként a hűvös, csapadékos Őrség is, a maga dimbes-dombos, kavicsos szilajságával, agyagos erdősségeivel, gyönyörű rétjeivel. De mind-mind önálló szubsztancia – lehetetlen összekeverni őket.

Bármerre utazom, mindig eszemben járnak ezek a finom distinkciók – rögtön keresem is a Küküllő mellett épp akkora intenzitással, mint a Mura vidékén, Biharban vagy öreganyámék vidékén, Pozsonyban, a régi Szepességben vagy szülőföldemen, a végtelen békési pusztákon. Mert nem csupán az elmondható és látható történet az érdekes, hanem ami tájban és a lélekben összegződik.

Divatossá váló ’kult-hely’ – az Őrségből tartok hazafelé. Egy kiállításról; Berta István őriszentpéteri fazekas-tárlatáról. Két ok miatt is vállalkoztam a megnyitóra: Berta István keramikus elkötelezettsége, archaikus formák iránti szenvedélye, a mai fazekasság újraértelmezési kísérletei miatt, másrészt az Őrség nagyszerű gelencsér-hagyományai miatt. Ez utóbbi már egyre vékonyuló tradíció: vannak ugyan fazekasok az Őrségben, de kevesen. Pedig akár fújható is a lecke: a 19-20. század fordulóján még virágzott az őrségi fazekasság; Szomorócon minden második férfi gerencsér volt, Gödörházán és Veleméren kereken hatvan gerencsér dolgozott – mára egy sem. Az őrségi, gödörházai, veleméri és magyarszombatfai cserepeket főképp a homoki vidékre, Somogyba szállították szekereken és gabonáért cserélték. A 19. századokban a Vas megyei jáki gerencsér céhnek, egymagának, ötven tagja volt. Elsősorban főzőedényeket készítettek, lábast, fazekat, korsót, tepsit, kétfülű vájlingot, zsírszűrőt, tormáscsészét  – kinek kell ez ma már?

Berta István, akinek kiállítását megnyithattam, nem őrségi fazekas – a kemenesaljai Vönöckön telepedett le. Elsősorban, alföldi születés lévén, a mezőtúri fazekasság inspirálta, de munkáiban, letisztult anyagokban és formákban leginkább az időtlen archaikus tudásokat süvegelem meg; egyik szemes kályhámat is ő formázta és építette. Őriszentpéteri, templomszeri kiállítása a helyi Pajtában nyílt meg – pazar térben, gyönyörűen átépített helyen. Fa, üveg, napfény; az Őrség kiváló építésze, U. Nagy Gábor tervezte.

A Pajta-komplexum nagyszerűen végiggondolt épületegyüttes, amely stiláris tisztaságában, színvonalában egyaránt lenyűgöző. Centrális elemként a pajtát, az őrségi ház egyik legfontosobb elemét használja – a régi, tágas tárolóhelyet, ahol az őrségi ember a szénáját tartotta s ennek megfelelő szigorral ügyelt is rá. És hát az átépített, újrafogalmazott Pajta tágas, hatalmas üvegfalú kiállító terét is éppen a Berta által készített gyönyörű zöldmázas cserépkályhával fűtik. És U. Nagy Gábor a centrális pajta-tér melletti épületekbe konyhát és kis éttermet telepített; régi pincével, mai térelemekkel.  Téglahomlokzatok, fa és üveg mindenfelé – nagyszerű kilátással a templomszeri dombra, a virágos, madárdalos kaszálórétre, a fűszerkertre, a tágas játszóhelyekre, szezonra kitelepített asztalokkal, fonott székekkel, remek kiszolgálással. A ’tájban levés’ minden lehetőségével.

A Pajta kitalálói és működtetői Kvasznicza Ferenc és Marjai Flóra, fiatal páros ők, akik „vidékről” jöttek és Őriszentpéteren „gyüttmentek” ugyan, de családi hátterükkel példamutatóan értelmezik a helyi géniuszokat. Vállalkozásuk egyszerre kulturális (táncházzal, népzenei és dzsessz-koncertekkel, irodalmi estekkel, igényes borvacsorákkal) és „üzleti”. Feltűnően nagyszerű konyhát működtetnek az év minden szakaszában – minőségi alapanyagokkal és igényességgel. A Pajta-beli kulináris kalandozásaimról külön lehetne (és kell) írni – együtt van itt az Őrség hagyományos, mára némileg elsilányult alapanyagrendszere és a modern gasztronómia igényessége. A szintén fiatal, ambiciózus séf nem túl sokféle, de mindig változó étlapot kínál. Kitűnő a felszolgált ételek következetes összeállítása és színvonala. Legutóbb szopós malacot ettem, tárkonnyal, bimbós kellel, pagoda karfiollal és laska gombával. Fejedelmi volt. Olyan kifinomult, szépen csiszolt ebéd, amelyben az oly sokszor unalmasan és öncélúan végzetes ínyencségnek semmiféle nyoma nincs. Természetes, mint a madár éneke. És körben a kissé csalfa, hó nélküli őrségi vadon – adott a pillanat, amely valóban képes távol tartani még a legrútabb szenvedélyeket is.

Ambrus Lajos, József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője