Dr. CSERNUS IMRE – „A pszichiáter olyan orvos, aki rendelkezik pszichiátriai szakképesítéssel.” – szól a szellemi fogyatékosoknak szánt tömör definíció, amiből aztán nyomban levezethető, hogy Dr. Csernus Imre, pszichiátriai szakképesítéssel rendelkező orvos, kétségkívül pszichiáter kell, hogy legyen. – Az autópályáról Mezőkövesnél térünk le, majd északnak autózunk, Szomolya felé.

A falu határában megkérdezem Mátét, hogy nem akarja-e a Szomolya táblát is lefotózni. Nem akarja. Ebben maradunk. A táblától néhány tízméternyire, az út szélén szikár asszony áll, biciklivel. Mellé kanyarodunk. „Csókolom! Merre találjuk Csernus Imre házát?” – kérdezem. Tekintetével irányba fordul, s tömör mondatokkal már rajzolja is elénk az utat, a fehér szeszfőzdétől a lejtős utcáig, majd egészen a házig.

Már az utcában járunk, ám a jelzett házat nem találjuk. Megállunk. „Csernus? Melyik Csernus?” – kérdez vissza a megszólított, s bizonytalan mozdulattal a falu közeli széle felé int. A reménytelen földútról száz méter után fordulunk vissza. Az utcán új emberek, ám a kérdés még a régi, mintha csak azért jöttünk volna ebbe a másfél-ezer lakosú borsodi faluba, hogy feltehessük. „A Csernus?” Határozott mozdulattal arra mutatnak, amerre az első, a szikár asszony is mondta. Elindulunk, s ebből az irányból már észrevesszük a jelet, a tetőn díszlő napelemeket. Szombat délelőtt, tíz óra van. Kánikulai nap készülődik.

A vaskapu túlsó oldalán négy kutya tekergőzik. Három zsemleszínű, egy szürkésfehér. Csendesek, akárcsak a tornácos ház.

A tűzifa

A kert ápolt, a gyep üde. A hűs árnyékot vető gyümölcsfák jól érzik itt magukat. A felfelé kanyargó, hosszú kőösvény, a telket határoló durva kőfalak, mintha csak egy Rómától messzire szakadt, megbékélt antik polgár világát idéznék.

A mentőautók idegtépő szirénájától, a nagyvárosok agresszivitásától távoli vidék ez. A feltöltődés helye. Tíz óra van. „Most ébredtél?” – kérdezem a felbukkanó, rövidnadrágos, pólós, papucsos házigazdát. „Nem, hét órától fenn vagyok. Fát vágtam.” – mutat a virágot szedő vidéki úrhölgyeket idéző kosárban gondosan összekészített tűzifadarabokra.

Gusztálom, fotózom a deszkadarabokat, s közben eszembe jut, hogy a negyvenhét éves ’dottore’ talán éppen a favágást tekinti a vidéki élettel való újbóli összesimulás szimbólumának. Szép gondolat, de inkább nem kérdezek rá.

A cava

Az istállóból kialakított, erőteljes kőház védett udvari beszögellésében ülünk. Hamarosan egy palack hideg Castellblanch Cava Brut Zero Reserva és két karcsú pohár is előkerül. A cava még a barcelonai utazásból maradt. Tartogatta, mint az étkezések legjobb falatjait is, melyeket ellenőriz, ízlel, elemez, értékel, majd a tányérja szélén rezervál, s csak a legvégén tol a szájába. Tölt. A cava felhabzik.

„Nincs prekoncepcióm. Máskor többnyire van, de most nincs” – vallok színt, aztán várom, hátha mond rá valamit, de nem mond. Jó másfél óra is eltelik már, mikor a „Lelkifröccs” és más Almagyar-Érseki Szőlőbirtok borok kóstolása közben szóba hozza, hogy sokat lát meg az emberekben: a magabiztosságot, az alkatot, „az illető hozzáállását az életéhez”, de kéretlenül nem mondja el. „Ha nem kér meg, és én mégis elmondom, az már az erőszak jele.” – teszi hozzá.

• Délelőtt tíz óra tizennyolc perc van. Ülünk, egymástól karnyújtásnyira. Tisztában van vele, hogy mit akar magából megmutatni. Én is. A hátam mögül Máté fényképezőgépének sűrű kattogása hallatszik. Koccintunk.

A címkék

A hatvanas, és főként a hetvenes évek Jugoszláviáját még sokan irigyelték. Az Adidas, a csempészett Napóleon brandy, a literes rumpuncs, a tengerpart, a fehér és piros Zastava a távolról irigyelt „majdnem-kapitalizmus” káprázatát vetíti elénk. Csernus Imre ebbe a Tito marsall teremtette békébe, a soknemzetiségű vajdasági Verbász orvos családjába születik bele. Márciusi, vagyis „halak”, amit furcsamód, de nem felejt el megemlíteni. Értelmiségi családból származó orvos csemete, második generációs értelmiségi, kisebbségi magyar. Ezek a címkék (stigmák) a születés jogán járnak neki. A többiért küzdenie kell.

A medence

„Játszani?” – kérdez a kérdésemre, a hangját is élvezve. „Egy régi, nagy, sváb parasztházban laktunk, és annak a tágas udvarán az apám csinált betonból egy medencét. Nyaranta sokat voltunk ott, meg az utcákon is. Olyan játszóterekre, mint ma, nem emlékszem. Anyám szülei is Verbászon laktak, s mint az szokás, gyakorta átmentem. Verbász egy kisváros volt. Régen ugyan nagyra emlékeztem, de amikor húsz-harminc év után visszamentem, már elképesztően kicsi volt minden.”

A spenót

„Nagyon nyeszlett kiskölyök voltam, nem akartam enni.” – írja a távoli idegenről, önmagáról. Kisgyermekkora étkezéssel kapcsolatos élményei ellentmondásosnak tűnnek: „Apám egyszer tudományos alapokra helyezte a kajáltatásomat, és spenótot (sok vas), nyers tojást (fehérje), stb. összekevert, és azzal szeretett volna megetetni, de nem hagytam magam, üvöltöttem.” – írja rövid önéletrajzában, majd minden indoklás nélkül még hozzáteszi, „Jó gyerekkorom volt.”

Majdnem-lelkész

Kevésbeszédű apjától felnőtt koráig tart. „Sokáig azt hittem, hogy nem szeret. Soha nem beszélt az érzéseiről.” – írja róla Csernus Imre. A tekintélyelvű apa ellenpólusaként, a gyermekeire fokozottan figyelő édesanya halmozza el szeretetével. „A klasszikus felállás.” – értünk egyet. A földhöz kötődő életet apai nagyszüleinél, a tanyán ismeri meg. „A kombájn után lovas kocsival szedtük fel a teli búzás zsákokat.” – emlékszik vissza. „Homoki fehér szőlője is volt.” Anyai nagyapja, a Verbászon élő üveges mester is erősen hat rá. Tízéves, amikor a nagyapa meghal. Megesküszik, hogy pap lesz, ezzel teljesítve be lelkésznek készülő, mélyen vallásos nagyapja vágyát. Tizennégy esztendős, mikor egy pap „hivatalosan” is felmenti az esküje alól. „S, tényleg pap lettél volna?” „Áh, nem!” – hangzik az „ámen”.

Csernus „nővér”

„A továbbtanulással kezdődtek a gondok is, mert a közelben nem volt magyar középiskola.” – meséli. Szabadkára költöznek, hogy ő, a húga és az öccse magyarul tanulhassanak. A verbászi nyolc osztály után a szabadkai kilencedik és tízedik következik, majd az egészségügyi szakközépiskola, ahonnan, „mint képzett nővér jöttem ki tizennyolc éves koromban”. Ezen aztán ismét jót derülünk. Tölt. Koccintunk.

Orvos akar lenni. A szülészet vonzza. Felvételizik a SOTE-ra és az eszéki orvosi egyetemre is. Mindkét helyre felveszik. „Én biztonsági játékos voltam, mert mindenképpen orvos szerettem volna lenni.” – mondja.

Egymagában

„Egy nagy burokban indultam el Budapestre, az egyetemre.” – írja magáról. Ösztöndíj nélküli, szülők támogatta, önköltséges, zárkózott diák, albérletben, lavórban mosott zoknikkal, gatyákkal, frusztráltan, csalódásokkal, örömökkel, sosem elegendő önbizalommal, félelmekkel, hátszél nélkül, egymagában, a pesti gesztusok (és nők) iránti vidéki labilitással, ám a kisebbségi létben, montenegróiak, szerbek és albánok között kifejlődött elszántsággal, és a „legjobb akarok lenni” jellemvonássá szilárdult bizonyítási vágyával is. „Minden, amit elértem, önerőből értem el. Persze szerencsével és rengeteg munkával is.” – mondja ma.

A háború

Kitör a délszláv háború. „Elég zord hírek jöttek a frontra küldött magyarokról.” – meséli. A hadra fogható, frissen végzett orvosról a hadsereg sem kíván lemondani. A jugoszláv titkosszolgálat pontosan számon tartja az egyetem befejezését. Az államvizsga után arra készül, hogy hazamegy a szüleihez. „Keddi nap volt, amikor telefonáltak, hogy megjött a behívóm.” Nem utazik, s ezzel katonaszökevény lesz. Harminchárom éves már, amikor amnesztiát hirdetnek, s az időközben szerb-magyar kettős állampolgár újra hazamehet a szülőföldjére.

Az út vége

A háborúban az eszéki J. J. Strossmayer Egyetem felvételijére beadott és otthagyott összes eredeti dokumentuma elég. „Szimbolikus.” – vetem közbe. Egyetért, ám számára az igazán „intő jelre” tíz évvel később kerül sor. Egy évtizednyi kihagyás után ekkor megy először haza. Meglátogatja szülővárosát, de a házat, ahol tizennégy éves koráig élt, már hiába keresi. „Hazamész, és látod, hogy már a gyökerek sincsenek meg, még azok is el vannak vágva. Néztem a ház helyén álló kietlen, szürke utcát, és megértettem, hogy ennek az útnak, ott, vége.”

Az új kezdet

Az Országos Alkohológiai Intézetben Levendel László professzor fiatal orvosokat keres az addiktológus szakorvosi képzéshez. Jelentkezik, felveszik, majd Lipótmezőn, az azóta már megszűnt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI) kezdi meg a szakvizsga előtti négy évet. „Oda akartál menni, vagy az élet hozta úgy, hogy oda kerültél?” – kérdezem a véletlen súlyát is méricskélve. „Kirendeltek, amiért végtelenül hálás vagyok az életnek.” – emlékezik vissza Csernus Imre, akiből – mint tudjuk – végül nem addiktológus, hanem pszichiáter lett.

Az eszköz

 „A nyomorúsággal találkoztál ott?” „A tömény nyomorúsággal.” Az OPNI-ban szenvedélybetegekkel, narkósokkal, alkoholistákkal, gyógyszerfüggőkkel foglalkozik. „Szakmailag meghatározó periódusod ez. Mit tanultál ott?” – kérdezem. „Amit meg lehetett élni, azt ott mind megéltem. Orvosként ott edződtem meg.” – válaszolja. Tököli börtönből hozott, szögeket nyelt rabok, hídról leugrani készülők, öngyilkossággal fenyegetőzők, halál. „A hétköznapi ember a halállal alig találkozik.” Orvosként először ott szembesül a halállal, az elmúlással. „Nagyon sok fiatal orvos úgy jön ki az egyetemről, hogy azt gondolja, hogy mindenható, hogy ő majd most megmutatja. Amikor aztán az első beteged meghal, megtapasztalod, hogy a tudásodnak korlátai vannak. Rájössz, hogy csak idő kérdése, hogy mikor fogsz te is azon az ágyon feküdni. Rájöttem, hogy nem mindenható vagyok, hanem eszköz.” „Kinek az eszköze?” – kérdezem. „A másik ember eszköze, a talpra állásban.”

Fordulópontok

„Mikortól érezted úgy, hogy végre kezd elegendő önbizalmad lenni?” – kérdezem. „Amikor fordulópontok során át, de kezdtem helyrerakni magam.” – válaszolja. „Az életem első fordulópontja az volt, amikor az egyetem alatt, egy autóbalesetben majdnem meghaltam. A második komoly traumát az jelentette, hogy tíz évig nem mehettem haza. A harmadik fordulópont akkor volt, amikor rájöttem, hogy Magyarországon mindent egyedül, önerőmből kell véghezvinnem. A negyedik az volt, amikor meghalt az első betegem. Életem ötödik fordulópontja az volt, amikor fiatal orvosként rájöttem, hogy nagyon sok összefüggést illetően, éppen csak pár lépéssel járok a másik előtt.”

Hármasugrás

Az első TV-be kerülése a véletlen műve volt. Gaszner Péter, a főnöke, éppen rohant valahova. Útközben elkapta Csernust. „Itt van valami kereskedelmi TV. Valamiről akarnak kérdezni. Van időd?!” – kérdezte Gaszner. „Van, professzor úr!” „Nyilatkozzál!” Annyit tudott, hogy legyen tömör, és soha ne nézzen a kamerába. Élete első nyilatkozatát számos további követi. Már keresik.

„Az első komoly kiugrás akkor volt – meséli belelendülve, s a cava utolsó cseppjeit is kitöltve – amikor felhívott a Pesty Laci, hogy tudok-e segíteni.” A Pesty Fekete Doboz akkoriban a heroin megvonásról forgat dokumentumfilmet és Csernus elvállalja a kórházból kirúgott fiú és lány ambuláns kezelését. A forgatás addig tart, amíg ki nem derül, hogy a főszereplő drogosok továbbra is „lövik” a „cuccot”.

Egy évre rá, a Corvin moziban már négyszáz fős hallgatóság előtt tart előadást. Két TV-producer is jelen van, akik a mentálhigiénés produkciójukhoz keresik az emberüket. „Akkor már megvolt a sétálós, interaktív, provokálós stílusodra?” „Igen, akkor már elkezdődött.” „Mennyire volt ez tudatos nálad?” – kérdezem. „Rájöttem, hogy a fogyasztói társadalomban az ingerek nagyon intenzívek, s ha ez a kommunikációban nem jelenik meg, akkor hiába van igazad, szürke maradsz.” A producereknek is tetszett a stílus, és Csernus Imre hamarosan az országosan elhíresült „Bevállalja? Igen, vagy nem?” című műsor sztárja lesz. „Szerencsés embernek érzed magad?” „Nagyon!”

Kötődések

Hosszabb kapcsolatokban éli életét. Három felesége, számos élettársa mesélhetne róla. „Szeretsz kötődni?” – kérdezem. „Akkoriban igen.” „És most?” „Az egyenrangúság nagyon fontos nekem a kapcsolatban.” – tér ki a válasz elől. „Sokat írtál és beszéltél a nőkről.” „Sokat.” – mondja, majd a baráti kapcsolatai is szóba kerülnek. A barátai Győrben, Egerben és Budapesten élnek. Csutorás Ferenc borásszal naponta beszél telefonon. Ha hazamegy bort is visz a szüleinek. Apja (76), mint mindig, most is csak kóstol. A vörösborokat szereti.

A szőlő

Szomolyáról, Noszvajon át autózunk a Csernus, Csutorás, Mészáros közös birtok, az Almagyar-Érseki Szőlőbirtok (AÉS) felé. „Ez a rész itt, olyan, mint Toszkána.” – mutat a hátsó ülésről a Noszvaj körüli dombokra. „Én itt fogok megöregedni.” – teszi még hozzá mintegy megerősítésül.

„Milyen öregember leszel?” – kérdezem a jellemére gondolva, de másra válaszol. „Én azt szeretném, hogy amikor meghalok, akkor itt szórjanak el.” „A szőlőben?” – kérdezem, és ezen élcelődünk még egy darabig. „Mennyire élsz úgy, ahogy elképzelted?” – fordulok felé. „Teljesen úgy élek, ahogy elképzeltem” – mondja. Erre számítottam.

Megérkezünk. A Nagy-Egeddel szemközti Almagyar dűlő délkeleti fekvésű lankáin dús szőlőültetvény. Kérdezi, de nem találom el a szőlő korát, oly’ csalókán erősek a vesszők. A domb tetején az épülő kóstolóház fehéres-szürke betonfalai. Olyanok akárcsak egy napsütötte hellászi épület romjai. 39°C meleg van.

A kilátásban gyönyörködöm, míg Csernus doktor a sorok között guggol, szőlőt kóstol, a betonfalnál áll, a szekeret támasztja. A fényképezőgép hangosan kattog.

A bor

A bort Csutorás Ferenc, a trió borásza készíti. A korábban még Geszti Péterrel dolgozó Mészáros Péter a címkéket tervezi, a marketinggel foglalkozik. „Mennyire veszel részt a munkában?” – kérdezem. „A szüretnél, a borkészítés kezdeti fázisainál, a cuvée készítésnél és a közös borvacsoráknál is jelen vagyok.”

„Az boraitok konszenzus eredményei?” „Abszolút konszenzus eredményei. Persze, a Csutorás a borász, tehát neki van döntő szava.” Már az elején megegyeznek, hogy bármi is legyen, elmondják egymásnak, s amihez a másik nagyon ért, abba nem szólnak bele. Ez hármójuk modellje. A bor nevek – Lelkifröccs, Bevállalod?, Lelkibéke –  Csernus ismertségére építenek, ám az üzletről, ezúttal, nem beszélünk..

A Csernus furmint

„Terveim között szerepel, hogy megtanuljam a szőlőművelést és borkészítést.” – tereli a beszélgetést új mederbe. „Csernus Imre bora milyen lenne?” – kérdezem. „Fehér.” – mondja határozottan. „Mi a kedvenc fajtád?” „Az ásványos furmint és a juhfark.” Az Almagyar dűlőben álló saját területeinek egyikén furmint is van telepítve. „Ha egyszer lesz saját borom, – mondja – az csakis furmint lesz.” „Mit jelent számodra a bor?” – teszem fel a kötelező kérdést. Nem sokat gondolkodik, tudja a leckét.

„Nekem a bor a föld, a munka, és a teremtés kapcsolatát jelenti és legfőképpen annak a hitnek a végtermékét, ami a „porból leszünk, porrá válunk” gondolatából is következik. Számomra ennek az egész folyamatnak a jelképe a bor. Benne vannak az őseim, apám apjának munkától göcsörtös keze, az aratás, a búza illata, a talpamat égető forró tarló. A bor visszatérés az ősökhöz. Ezt jelenti számomra a bor, és ezt az érzést találtam meg itt Egerben, Csutorással és Mészárossal együtt.”

Csíki Sándor♣

Az interjú a hvg gondozásában kiadott BOR & UTAZÁS Plusz 2013 című kiadványban, 2013.  szeptemberében jelent meg.