MI FÁJT SZÍVEDNEK? – kérdi Kosztolányi élete végén (Ének a semmiről) és most, őszi verőn, a kerti vadonban ülve, dióhullások közt bizony annyit válaszolnék a legszívesebben: a fecskék. („Pajtás, dalolj hát, mondd utánam: / Mi volt a mi bajunk korábban, / Hogy nem jártunk a föld porában? / Mi fájt szívednek és szívemnek / Caesar, Napóleon korában?”) Bővítve a sort, a szűnek tán nem saját „korunk” „fáj” leginkább, amely hozott ezt is, azt is, új caesarokat és új napóleonokat is, nem is saját öregedésünk története és

tán nem is a halál felé törekvő ember monológjai, csupán egy kis semmiség. Egy kis civilizációs deficit: a fecskék eltűnése.

Mert mintha derék „csicsergő kortársaink” el-eltünedeznének a hazai horizontról. Mintha kevesebbet látnánk őket. Olvasom a borúlátó jövendölést, hogy amennyiben így csordogál a tendencia, és afrikai levadászásuk, húsz év múlva teljesen eltűnhetnek a hazai égboltról. Élőhelyeik átalakítása miatt; az őszi gyülekezőhelyek felszámolása, a települési szúnyogirtás és az intenzív mezőgazdaság hozta környezetszennyezés miatt, a közvetlen emberi zavarás, a vadászat, a fészkek pusztítása, a klímaváltozás okozta extrém szárazság vagy éppen a csapadékos időszakok gyakoriságának és időfolyamatainak növekedése miatt.  Egy biztos: öreg házam előtti villanydróton, mint valami nagy edzőtáborozás végén, mindig népes korosztályú csapatokba verődve sorakoztak. „Összetartva”  – hosszú órákon meditálva-gubbasztva-üldögélve a póznán és tollászkodva és leeresztve és meditációjukban a legkevésbé sem a jelenre, inkább a hamarosan bekövetkező Nagy Pillanatra koncentrálva. Hogy aztán, grandiózus életkaland, fecskehajtó Kisasszony napja környékén (szeptember 8) nekivágódjanak a szédítő levegőégnek.

A pillanat nagyszerűségének engedve még egy rég olvasott Salinger-mondat (vagy tán mottó) is beugrik ilyenkor emlékezetünkben – zen-buddhista tautológia a madarak eidosz-parancsáról. „Az ökörszem, bár gyomrocskája alig nagyobb egy borsószemnél, mégis átrepüli az Égei-tengert!”.

De idén ősszel hiába kémleltem a hetyei villanypóznákat, nem találtam a szokott összeálló és készülődő csapatokat. Ahogyan pár éve még párosával cikáztak májusi érkezésük idején a fényes és bódító tavaszi napsütésben – keresztül-kasul hosszú házudvaron, be-becsapva gádorba, a boltívet merevítő konzolvasra telepedve, izgatottan berregve és csicseregve; keresve az új fészekhelyet. Egy-két csélcsap példány be is hussant a nyitott ajtón, hogy aztán a napfény felé húzva az ablaküvegen koppanjon fejecskéjük, s hát küzdelmes művelet volt őkelméket onnét kitessékelni.

De nekünk, mily tágas is a gondolattársítás tere, a fecskékről, némileg meglepő módon saját apánk jut eszünkbe. És az ő tornamutatványai. Történt (a gyermekkor legmélyén), hogy gyulai lakásunk hátsó, konyhai bejárata egy nagy, nyitott teraszra nyílt – s e magas terasz plafonján egyetlen meztelen villanykörte pislákolt a plafonhoz rögzítve. A villanykörtét az egyik tavasszal aztán körbeépítették a hívatlan, mégis kedves vendégként érkező fecskék és az újonnan tapasztott fészkükbe boldogan kezdték mindennapi életüket. Mi gyerekek izgatottan és szájtátva lestük az új jövevényeket, ügyködésüket és szédületes szaporodásukat; számoltuk is a két fészekaljat, a lehullajtott tojásdarabokat is, és hogy a fiókák mindkét fészekből mekkorára nyílt szájjal követelik az új és új falatokat. (Ahogyan csíkos farkú öreg kanmacskánk is sűrűn, legfőképpen nyálcsorogva kémlelte az elérhetetlen magasságokban székelő jövevényeket.) Igen ám, de nem csak láttuk, hamarosan érzékeltük is, hogy e derék fecskefiókák hátsó felüket kifelé tolva mily sűrűn potyogtatnak telibe asztalt, széket, fényesre sikált verandát. S e drámainak látszó ürülék-káoszban, Deus ex machina, mint valami nagy szcenikus, színre lépett apánk. Beszerzett valami hosszú, rozoga kétágú festőlétrát, fölfűzött egy dobozaljra négy hosszabb zsineget, majd pár kampósszeget vett a szájába (kalapács zsebben), és ingó mozdulatokkal fölhágott a létrára. Fönn aztán, akrobatikus tornamutatvány, a zsinórvégeket akkurátusan a plafonhoz rögzítette. S így végső soron, himbálózva bár, de mégiscsak megalkotta a korabeli mobil vécét – innét már a fészkek alá szerelt dobozaljba gyűlt-potyogott-rakódott a sok madárürülék, amelyet aztán apánk, ismételve szabadgyakorlatát, rendszeresen ki is cserélt. Így működött a világ rendje mindaddig, amíg a villanykörte ki nem égett. De minthogy az égő-csere a fészkek leverésével járt volna szinkronban, a család kórusban kinyilvánította végső döntését: botladozunk inkább a setét teraszon, csak a fecskék maradjanak! És jöjjenek jövőre is.

Ó, a fecske: „népünknek” e kedves madarát „megvédi a magyarságnak tiszta embersége” – mondja bizakodó pátosszal Herman Ottó. Tömörkénynek, ennek a kellően meg nem becsült éles szemű írónak van is egy korai, édesbús beszélye a novibazári katonaidőkből (Fecskék). Szegény alföldi bakák a szereplői, különösen a szegedi 46. számú gyalogezred, akik Bosznia okkupációja során táboroznak a „görbe hegyek” országában.  Korabeli „rendfenntartóként” – ennek megfelelően értelmetlen, unaloműző és hosszú K und K-s katonáskodásban.  S ahol esténként rendszeresen föl-fölcsendült az érzelmes, honi határokba vágyó katonadal: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé? „A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonanépekhez. A minaretek tetejében hiába gegőzött a török hang, ha a legszebben fújta, akkor sem hallgatott rá senki, csak mindenkinek azon járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé”. És ekkor különös esemény történt Novibazárban: egy őszeleji alkonyatkor váratlanul „kisded fekete fölleg” jelent meg az égbolton, a magas hegyek ormai közt, s némi keringés után pihenni tért a tábori barakkok tetejére. Fecskék! „Ott volt a szomszédban a török város, oda is mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz”. És a keményszívű szegedi bakák oly ünnepélyes meghatódottsággal fogadták őket, mint különös hazai hírmondókat. Csakhogy reggelre hamar elszállt a boldogság: a hegyekből lezúduló hideg és korán érkező hó formájában – „ami meg a fecskéket illeti, azok javarésze ott hevert a havas földön megdermedve, kifagyva szépen.” S ekkor az egyik hóban térdeplő tanyasi baka fölemelt és markában melegített föl egy élettelennek látszó példányt: „– Embörök, élnek még a fecskék!” Majd a katonák behordják őket a fűtött barakkba – „egykettőnek kivételével mind életre jött a fecske. És azután – bár ki is nevessenek érte – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi.” És a fecskék a novella végén úgy repülnek tovább a tenger felé, hogy még „infanteriszt Hézső” is megjegyzi: „- Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta, pedig voltaképpen annyi könny pergett nagy veres szakállába, hogy azt sem bírta állani: arról is lepergett”.

Bizony ezért fáj a „szű” – maradhassanak a fecskék a kortársaink. És soha ne váljanak életünkből elsuhanó fantomokká.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője