TABUK ÉS TILALMAK – az ételek központi szerepe

„MINDEN ÉTELNEK és minden embernek más és más íze van bizonyos életkorban. Én például most kezdem szeretni a tejfeles sóskamártást, amikor annyi mindent tapasztaltam, részint hivatali állásomnál, részint tapasztalataimnál fogva. Az élet és az étel csak tavaszkor ér valamit, amikor az ember azt hiszi, hogy ő találta meg az első sóskát a kertben, amikor azt gondolja, hogy egyedül van a világon, akire rábízatott az élet végigélése.” (Krúdy Gyula)

Nem kétséges, hogy az étel és az étkezés központi és meghatározó szerepet tölt be életünkben. Éppen ez a központi szerep teszi alkalmassá az ételeket és az étkezéseket arra, hogy a rituálék tökéletes hordozóivá váljanak.

Mindezek miatt az étel és a rítus már a legkorábbi időkben összekapcsolódott, majd a vallások, és általában az ezoterikus rendszerek központi elemévé lett. Ezek az ételekhez kapcsolódó ezoterikus elemek aztán a továbbiakban már megkülönböztető, egyszersmind összetartó bélyegként kezdtek el működni. E megkülönböztető bélyegek hatására szekták, felekezetek, szellemi irányzatok határolódtak el egymástól, s százmilliókat összekötő világvallások jöttek létre. Az ételfogyasztási rítusok, tabuk eltérőségében, másságában emberek százmilliói találták és találják meg az önazonosságukat, amit nagyon sokan akár a mártíromságig is hajlandók vállalni.

Az „első” tabu

A tiltást kifejező tabu szót James Cook (1728-1779) angol felfedező valamikor 1777 táján ismertette meg a nyugati világgal. Cook kapitány a polinéziai bennszülöttek között találkozott a kifejezéssel. A tongai nyelvjárásban „tapu”, fidzsi nyelven „tabu” szó jelentése „tiltott”, „nem megengedett”, azonban számos helyet találhatunk, ahol ez a jelentés kiegészül, és a dialektika remek példájaként a „szent” fogalma is ugyanezzel a szóval jelölődik.

Az étkezési tabuk egyik legkorábbi elmélete az osztrák Sigmund Freud (1856-1939) nevéhez kötődik, akinek témába vágó, alig 149 oldalas műve „Totem und Tabu” címmel az első világháború világégésének küszöbén (1913) jelent meg Lipcsében és Bécsben. Freud megborzongató elgondolása szerint a primitív törzsek körében a totemállatok fogyasztásának tilalma az ősi apagyilkosságok eredendő bűnéhez, mi több, az apa elfogyasztásának emlékéhez kötődik. A totemállat tehát nem mást, mint az apát testesíti meg, ezért – általában – tiltott a leölése és elfogyasztása, kivéve az évi egyszeri ceremoniális gyilkosságot és étkezést.

Freud elmélete ugyan meglehetősen bizarr, azonban kétségtelen, hogy a tabuvá nyilvánított, vagy a szent étel motívuma világszerte számos vallásban felbukkan, beleértve napjaink világvallásait is. A zsidó-keresztény kultúrkörben jól ismerten mind az Ó-, mind az Újszövetség számos példát kínál ennek igazolására.

A kíváncsiság előnyei

A megengedés és tiltás egységében a tiltás már a korai emberelődök óta végigkíséri az emberi faj evolúcióját. Biológiai objektumként az ember is, akárcsak a többi állat, a környezetében hozzáférhető élelmiszerek rendszerében éli le az életét. Ezt a rendszert a földrajzi, éghajlati, társadalmi meghatározottságon túl hosszú évmilliók óta az új iránti kíváncsiság (neophilia) és az újtól való félelem (neophobia) kettőssége alakítja. Többek között ez teremtette meg az alapjait annak, hogy az emberi faj képessé válhatott a Föld legkülönbözőbb, legszélsőségesebb élőhelyeinek sikeres benépesítésére is.

Táplálkozási stratégiánkban a specializáció merev mintázata helyett a Föld benépesítését lehetővé tevő rugalmas, ezzel pedig az intellektust fokozottabban igénylő „mindenevő” stratégia lépett. Az étkezési stratégiánkban is megnyilvánuló új iránti vonzódás és az újtól való félelem kettősségének hatására (is) fejlődő intellektus teremtette meg az alapot arra is, hogy a tabuk spirituális megerősítést nyerhessenek.

A tiltás haszna

A tiltás már korán a szimbólum-rendszerek részévé vált, és hamarosan a vallásokban, majd idővel a vallások szent könyveiben is megjelent. A tiltás így a hit elemeként rögződve tért vissza a mindennapokba. Ahogy a dél-afrikai antropológus, Meyer Fortres (1906-1983) szellemesen megjegyezte: „egy ételt sokkal jobban esik tiltani, mint megenni”. A tiltás a zsidó-keresztény vallásban már a kezdet-kezdetén, a majdnem-tökéletesség világában, a Paradicsomban felbukkan. Az alábbi ószövetségi szövegben a tabu egyfajta negatív mágiaként is felfogható, amennyiben a tiltás célja, hogy ne tegyünk meg valamit, aminek negatív következményei lesznek.

Az Úristen parancsot adott az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (Ter 2, 15-17)

Ha már a Paradicsom híres fájáról szó esett, érdekes megemlíteni, hogy a jó és rossz tudás fájának tiltott gyümölcsét a keresztény művészetben almának, a zsidó költészetben gránátalmának, az iszlám folklórban pedig banánnak képzelik. Könnyen belátható, hogy az előbbi gyümölcsöknek – különösen a gránátalmának és a banánnak – legalább annyira hangsúlyos a termékenységi szimbolikája, mint gasztronómiai jelentése. A kolbász evés és bor tilalmáról már korábban írtam, ám a kenyér és a bor jelentősége majd’minden ételünkét felülmúlja.

Az eucharisztia (kenyér és bor)

A Mediterráneum étkezési modelljének három alkotója közül (az olívát elhagyva) a kenyér és a bor váltak az úrvacsora előképeivé, ám az ószövetségi étkezések és áldozati lakomák éppúgy ide számítanak, ahogy a manna is:

„Izrael fiai negyven évig ették a mannát” (Kiv. 16,35), „Ez a mennyből alászállott kenyér…” (Jn. 6,42)

A kenyér és a bor az Egyiptomból való kivonulás során új jelentéstartalommal is bővül. A pászka vacsora, ahogy a húsvéti bárány, a bárány vére („Ha látom a vért, kihagylak benneteket.” Kiv.12,13), a megszabadító kivonuláshoz kötik az áldozatot, amely Jézus feláldozásának is előképe.

Az ószövetségi áldozati szertartások végül áldozati lakomákkal zárulnak, ahogy az vélhetőleg kezdetektől fogva a világon mindenütt történt, s ami egyszersmind a racionalitás felülkerekedése is, egyfajta elnézően fogadott kegyes csalás a Teremtővel folytatott egyenlőtlen játszmában, amit maga az Úr hitelesít azzal, hogy az áldozókat asztalához hívja. Az ilyen lakomák célja és spirituális tartalma a meghívó Isten és az áldozó vendégek közötti egység kifejezése.

Jézus gyakran elfogadta a lakomára, közös étkezésre szóló meghívást. A Biblia újszövetségi részében a kenyér-, és a bor szaporítás csodája (kánai menyegző), valamint a közös étkezések (Lévi, Zakeus, Simon stb.) meghittsége, szimbolikus tartalma kapcsolódik az úrvacsorához, amelyet Máté evangéliuma így ír le:

„Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan;  Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26, 26-28)

Az ősi Palesztinában, ahogy a Földközi tenger medencéjében mindenütt, a kenyér és a bor általánosan fogyasztott élelmiszerek voltak. Elterjedtségük és könnyű hozzáférhetőségük miatt válhattak éppen ezek az élelmiszerek alkalmasakká rituális célokra. Az előző állítást támasztja alá, hogy Közép-Afrika keresztény közösségeiben mintegy három millió ember számára a kevésbé hozzáférhető kenyér és a bor helyett a yam gyökér és a méz lettek az úrvacsora áldozati ételei.

Az eggyé válás misztériuma

Az istenség jóindulatának elnyerése, az istenséggel való egyesülés vágya mellett az ősökkel való eggyé válás misztikus tartalma is végigkíséri az emberiség történetét. Az ősök képletes, vagy valóságos elfogyasztásának számos változata él. A dél-amerikai indiánok körében ismeretes, hogy az elhunyt szülők elszenesedett csontjait és hamuját megőrölték, majd levesbe keverve azon a rokonság osztozott. Az elhunyt ős (vagy istenség) az étkezési rítus révén így vált a résztvevőkkel egy testté, így szállt az élőkbe az elhunyt ős ereje, bölcsessége, minden vágyott és irigyelt tulajdonsága.

Mindazok az ünnepek, akár egy esküvő is, amelyek alkalmat adnak a vendégek megvendégelésére, az étkezés közösségi aktusa által rituális alkalmat szolgáltatnak az egység és együvé tartozás erősítésére és kifejezésére, ezek összes szimbolikus tartalmával együtt.

Az ételek összekötnek és elválasztanak. A katolikusok például kapcsolatot találhatnak egymással, egyszersmind felmutathatják a protestánsoktól való különbözőségüket is abban, hogy a korábbi szigorú böjti tilalmat feloldva ma már engedélyezett, illetve kiváltható a pénteki húsfogyasztás. Mindezek mellett, Fortres megjegyzésére is gondolva, joggal élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) mégiscsak hibázott, amikor feloldotta a pénteki húsfogyasztás korábbi szigorú tilalmát. A Katolikus Egyház ugyanis ezzel az engedékenységgel éppen leghívebb követőit fosztotta meg attól, hogy az önfegyelemmel vállalt böjttől magukat különlegesnek érezzék.

A már említett étkezési szabályrendszerek (kóser, halal, vegetarianizmus) betartása az összetartozás és megkülönböztetettség viszonylataiban nyeri el igazi értelmét. Erősíti a vallási öntudatot és az azonos hitűek közötti köteléket, ahogy a törzsi, nemzeti együvé tartozást is.  Az élet minden mozzanatával szoros kapcsolatba kerülő táplálkozás (gasztronómia) így lesz a spirituális életnek is szerves része.

Csíki Sándor♣