MEGÉRTENI a cseresznyefát – milyen is a cseresznyefa? Az otthonosság és az intimitás érvényesítése a teremtésben. Mert ízes, lédús, ropogós és bíbor gyümölcse közeli örömökre hívogat, és domboldali geometriájában semmiféle szigorúság sincs – a cseresznyefa csupa kedv, derű és bizalom. Sőt minden fa között a legérzékenyebb, mondja Hamvas a cseresznyeszedésről szóló traktátusában. Ágainak mindig olyan szerkezete alakul, hogy az ember a legkényelmesebb elhelyezkedését is megtalálja. Valóban: a legmászhatóbb fák egyike – óriási koronájában ülni és cseresznyét szedni, közben a madarak énekét hallgatni és fütyörészni, vagy csak úgy ott lenni, az élet legnagyobb pillanatai közé tartozik.

Én is tudom, mert sokszor ültem ott ifjúkorom boldogabb perceiben, s néhány fát magam is ültettem. Alakítottam koronáját, neveltem, ettem gyümölcséből, és bosszankodtam, ha új idők új betegségeket hoztak, ha megtámadták a kukacok. Hamvas a szabadság megtapasztalásának is nevezi a cseresznyeszedés ünnepi perceit – mert ugye szabadnak lenni annyi, mint “biztos tudatában lenni annak, mi van, és hol van, és tudni, hogy a dolgok között miképpen kell mozogni”. Vagyis: értsd meg a cseresznyefát, megérted az életedet – hirdeti a posztulátum.

Mindezt azért írom, mert a sok tekintetben rebellis elveket valló Kaló Imre szomolyai borásztól kaptam egy könyvecskét. Beszélgetést tartalmazó vékony füzetet Prófécia Szomolyáról címmel; Imre barátommal készült a disputa. Ő borászként (és erdészként) is megértette a cseresznyefákat – így megértette az életet is, mondhatnám. S bár látszólag a Kárpát-medencei szőlő és bor történetéről van szó, vagy inkább saját megközelítéseiről, utánozhatatlan borkészítési elveiről, ezer más dologról is.

Kiindulásul főleg a veszteségekről és hiányról: a Kárpát-medence szellemi elvesztéséről. Az ország szellemi elvesztéséről. A magyar hagyományok elvesztéséről. Saját falvaink elvesztéséről. Az ősi tudások elvesztéséről. A biológiai gazdagság elvesztéséről. Az életrontás rafinált módozatairól. De egyáltalán nem tiborci panaszok hangzanak fel – a szerző minden végiggondolt szava és bámulatos munkája (bora) az élet kiegyensúlyozott, harmonikus szeretetéről beszél.

És mégis: a szőlő mellett a cseresznyéről szól ez a kis könyvecske. Egy apró helyi tájfajtáról, egy szomolyai kis géniuszról, a fekete cseresznyéről. Amely ott, a szülőfalujában termett, mert a szőlőhegy és a cseresznye a legszorosabban összetartozik. S amely valaha munkát, feladatot, örömöt adott, és pénzt hozott a családnak, a környéknek – de mint oly sok minden, a szomolyai fekete cseresznye is eltűnedezőben van. Imre adatai szerint az idők során csak falujában 400 hektár zártkert pusztult el, tele cseresznyével. (Újabban megint telepítik, és cseresznyeünnepeket is szerveznek.)

A nagy fekete ropogós cseresznyét a XVI. század óta jegyzi a magyar emlékezet (Miksa császár egyik levelében még ölyvedi cseresznye néven kéri egyik tájfajtáját) – akkor teljes szinkronban Európával, mert a fekete cseresznyét a nagy franciák “cerise coeur noir” néven 1540-ben emlegetik először. A legjobb francia pomológiai meghatározóban (André Leroy: Dictionnaire de pomologie), az 1877-es V. kötetben “cerise bigarreau noir” néven is szerepel 126 (!) cseresznyefajta társaságában.

Szomolyai jelzővel ez a csersznye a régi irodalomban sehol nem található – Fényes Elek 1851-es geográfiai szótára sem említi a Szomolya címszó alatt. Azt írja, hogy Szomolya “magyar falu, Borsod vmegyében, Egertől 9/16 állomásra, hegyes vidéken, két hegy közé szorulva… Szőlőhegye kitűnő veresbort ad. Az erdőben igen sok somfa van. Van 1249 r. kath. lakosa, paroch. temploma, kőbányája, patakja, melly csak esős időben ad elég vizet a malomra, Leánytó nevű tava, 100 öl széles és ugyan illy hosszú.” (Vályi András 1799-es földleírásában sem szerepel a cseresznye szomolyaiként, sőt Vályi a szomolyai borokra sem tesz hízelgő megjegyzést, midőn kijelenti, hogy “borai középszerűek”.) Igazából a Felföld: Hont, Bars, Nógrád, Gömör és a szomszédos megyék a cseresznye legjobb termőhelyei – ismerek civil cseresznyeegyesületet is például Jolsváról ( Gömör vármegye). Jolsvának, mondja Fényes, “gyümölcsös kertjei nagyon szépek, s a legválogatottabb fajokkal dicsekedhetnek, különösen cseresznyéjök egész erdővel van s híres jóságú”. (Én is jártam Jolsván még egyetemi csatangolásaim során, midőn a murányi várhoz vettük az irányt barátnémmal, ám az egykor virágzó jolsvai cseresznyéskertek maradványai akkor még egyáltalán nem kötötték le a figyelmemet.)

A Gyümölcskertész 1910-es évfolyamában már közelebb evezhetünk Szomolyához: egy egri illetőségű szerző, bizonyos Miticzky Pál hosszabb levelet közöl A cseresznyetermesztés haszna borvidékeink meszes hegyoldalain címmel. Dolgozata már pontosabban feltérképezi az Eger környéki fekete ropogósként ismert fajtát. “Vannak itt nálunk helyi termesztésű, valamikor magról kelt és ezen a tájon sarjak vagy oltás által elterjedt értékes cseresznyefajták. Ezek közül legértékesebbek a nagy szemű, kemény, sötét színű fajták, melyek, hacsak az időjárás nem abnormális, jól kifejlődnek, és nem túlérve az egri piacra beszállíttatnak jókor reggel, és puttonyonként 4–8 koronáért értékesíthetők. Egy puttony cseresznye kb. 14–17 kg-ot tartalmaz; legnagyobb részét Galíciába vagy honunk felvidékének nagyobb városaiba küldik.”

S büszkén hozzáteszi még, hogy ritka az olyan év, hogy a cseresznyefa megcsalná gazdáját.

“Fiatal korukban egész 8–10 éves korig ugyan elrúgják nagyrészt a termésüket, de aztán, ha csak virágzásukat valami köd vagy utófagy nem rongálja meg, vagy érésükkor túl sok eső folytán meg nem repedeznek és a fajták jól beváltak, a gondos, idejében való leszedésen és piacra szállításon kívül a cseresznyefára alig van gondunk; hernyózni, permetezni nem kell; a korona az ifjítást vagy ritkítást idősebb korban nem tűri.”

A múlt századelő leghíresebb pomológusa, Angyal Dezső ki is jelölte helyét a cseresznyék között nagy fekete ropogós néven. Megemlíti, hogy ennek a fajtának, mivel a magyar gyümölcsismeret és -irodalom nagyon szegényes, e fajtának legalább 15–20 társneve ismert. Erősen színes leve miatt Angyal nem nyersfogyasztásra ajánlja, inkább befőzésre: lekvárnak és pálinkának. Különben a széles körben elterjedt egri fekete fajtakörből a második világháború utáni nagy hírű kutatók, Brózik Sándor, Korponay Gyula és Zatykó Imre szelektálták.

Megérteni egy cseresznyefát – jó tíz éve legelső buzgalmamban a Kis-Somlyó szőlőhegyére én is ültettem szomolyai feketét (vannak már cseresznye fácskák, sőt egy egész öreg fekete is), de nagyon nem kedvelte a sziklás hegytetőt, különösen a nagyon vékony, harminc-negyven centiméteres termőtalajt. Pedig itt is, akárcsak Szomolyán, szőlőhegy és cseresznye szorosan összetartoznak egymással. Elébb sínylődött, majd föladta. Maradt a tanulság: a szomolyai fekete nem ebbe a termőhelybe való. Kaló Imre büszkén meg is jegyzi beszélgetőfüzetében, hogy csak ott, Szomolyán, vagyis náluk érzi teljesen otthon magát és ott ajándékozza termését a legszívesebben. És ez döntő mozzanat. Otthon lenni és megérteni a természet, a biológiai sokféleség és a gondolkodás fontosabb összefüggéseit – ez a nagyszerű régi gyümölcs és a nagyszerű mai borász üzenete.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője