MINT MESSZI FELHŐKBŐL csordogáló harangszó. Mint titkos táj vagy ismeretlen kottakép. ’Firtos’. A gyermeki emlék őrzi ilyennek – amelyik nem tudhatja, hogy egy-egy misztikus szóban miféle jelentések torlódhatnak össze. Hogy például a Firtosban, nem mellesleg, benne lakozik egy szőröstől-bőröstől jószívű tündér is. Aki a rege szerint angyalként szokott leereszkedni lakhelyéről, a Firtosvárból – és éjszakánként észrevétlenül fölkeresni a nagybetegek házait. Majd csudatévő, gyógyító füveket helyezni ágyuk mellé. S közben, mily dicső karitász, ez a jótündér a szegény nép üres kamráit feltöltögeti aranysárga búzával és piros, gyöngyöző borral.

De az aggokról sem feledkezik – hitben-lélekben erősíti őket, a könnyűvérű fiatalságot meg a helyesebb útra tereli. Az én gyerekkoromban ’hivatalosan’ Firtos nevét nem hallottuk, iskolákban nem tanították, hagyományát nem ismertük. Firtos, aki tehát legendás jó tündér, s aki harcban áll az univerzális rosszal – nem létezett. Viszont a harmadik szomszédban, az Ecsedi utcában, amely a mi Kálvin utcánkat keresztezi, lakott egy kisváros-szerte ismert rajztanár és festőművész. József Dezső bácsi (1886-1965).

Ő származott e titokzatos és mesebeli nevű „Firtosról” – Firtosváraljáról, melyet olykor előnévként is használt. Én tehát e prepozíciót sokáig szinte szonátai magasságokba emeltem – ismeretlen, romantikus tájat, hegyet, elomló várromot is jelentett, de mást is, többet is. Gyönyörű epiteton ornans volt – amely a hősi, de időközben elveszett múltat idézi.

Persze Firtosi József Dezső lénye is már távoli harangszó – egész szülővárosommal, a régi Gyulával együtt. Amely a hatvanas évek elejéig megőrzött valami ósdi patinát a régmúltból (megyeszékhely volt, de Rákosi átvitette Csabára, s ez a veszteség, mindenkinek, pártállás nélkül, őszintén fájt) – őrizte romlásnak indult, de mégis elképzelhető, átélhető paraszt-polgári világát. Egy különös, mára elillant légkört – ahogy eltűntek jellegzetes alakjai, emlékezetes figurái is.  Ők mindenfélék voltak: lecsúszott vármegyei elit, tisztviselők, tanárok, iparosok, katonák, falusias parasztok, tanyasi magyarok. Exhibicionista alanyi költők és többnyelvű, mellőzött zsenik. (Legkedvesebb figurám a hórihorgas Génó bácsi volt a Hajnal utca-Munkácsy utca sarkáról; egy állandóan bricsesznadrágban közlekedő nyugalmazott tábornok, aki utoljára az első világháborúban ügyködött a galíciai hadszíntéren.). Provincialitás volt akkor a porba és saját múltjába fordult városkában – de „Európa” is.

József Dezső először is művész volt az Újváros tisztán református, paraszti, puritán, művészetekkel nem nagyon élő univerzumában. Aztán tanár és erdélyi menekült – Trianon után ideszármazott, udvarhelyszéki unitárius férfiú. (Sokan éltek a köztünk erdélyiek, mint a másik szomszédunk, Jani barátom szülei, Székely Jani bácsi Kászonjakabfalváról, Piri nénivel, aki Váradról származott, s aztán Szász nagyapámék Kenyérsütő utcabeli házával szemközt Székelyhidi Emilék; Emil bácsi státusza szerint „bejegyzett erdélyi menekült lelkész” volt, de a gyermekvédő intézetben dolgozott, míg felesége, Margit néni feledhetetlen kedvességű tanítónőm az első elemiben, 1956/57 gyönyörű és nehéz tanévében.)

Dezső bácsi nagyapám-korú, jól öltözött, mondjuk így, századeleji eleganciájú kalapos, kopasz ember volt, állandó csokornyakkendővel. Ha nem is volt midig így (mármint ez a csokornyakkendő, amely a hatvanas évek elején meglehetős blaszfémiának számított), kisgyerekként mégis így emlékszem. S ha feleségével, Ica nénivel karon fogva templomba vagy a városba menet Kálvin utcai ablakaink alatt elhaladtak, valami kibillenthetetlen patriarchális nyájasság lengte körül őket.

Ha viszont Dezső bácsi festett, akvarellezett, szalmakalapban a nyári, éles fényekben (szeretett plain-air festeni, képeinek zöme ilyen akvarell, gyors tájkép, vagy városkép és portré), kirakta festőszékét utcára-piacra-Körös-partra, nem zavarták az állvány mögé lopódzó kíváncsiskodók. Ismerte, különösen a gyermekek lélektanát; több nemzedék nőtt fel kezei alatt a gyulai leánypolgáritól a különböző szakkörökig – édesanyámat is tanította a harmincas évek közepén. Látom is 1939-es csoportképjükről messziről világító kopasz fejét a tanárok és a papok gyűrűjében; ő Bocskai-kabátban, dísznyakkendőben áll a tablón, nem messze a reverendás báró Apor Vilmostól; a mi református papunk, Nagy Sándor viszont hiányzik, nem is tudom miért, mondja most édesanyám, de a lényeg, hogy öregapám atyai barátja, a ’Kisnagy’ Sándor valahogy lemaradt a tablóról. De ott van az egyenruhás lánygyűrűben anyám osztálytársa is, az ülő sorban a híres festővé vált Koszta Rozália, „Rozó”is, aki Dezső bácsitól tanulta művészetének alapjait.

Szinte minden arra érdemes gyulai csemetét tanított – hozzánk is átjárt, no nem tanítani, hanem fecskefészket rajzolni, mert visszajáró családtagként ezek a fecskék, a ’mi fecskéink’ a verandán fészkeltek; mégpedig meglepő módon körbeépítve a magas verandáról lelógó csupasz villanykörtét. (Szegény apánk létráról, nyaktörő légibalettek közt fel is szerelt egy nagyméretű, félig elvágott dobozt, spárgával a plafonra erősítette és onnét cserélte a kisfecskék mobilvécéjét, ha időközben megtelt fecskeürülékkel. És hát hosszú évekre lemondhattunk a verandavilágításról, mert az időközben kiégett körtét csak a fészkek megbontásával lehetett volna cserélni.) Leghíresebb tanítványa a nehézsorsú, korán elhalt festő, Kohán György volt, aki pályája csúcsán, alig pár évvel halála előtt, 1961-ben meghatóan kitárulkozó vallomást küldött mesterének az Ecsedi utcába. „1925-ben Gyulán, a Megyeháza Dísztermében képkiállításon láttam egy képet. A „Behavazott aranyzúzó malmok”-at. Ez a kép adta a döntő lökést a művészi pályára. Ez volt a legszebb kép, amit életemben láttam, mert ez hagyott bennem a legmélyebb nyomot. Az élmény most is frissen él bennem. De leírni nem tudom – mert oly egyszerű és oly bonyolult. Ez a legszebb kép a világon!” (Maga az idézett festmény, amelyet Dezső bácsi még legelső tanársága idején Alsó-Fehér vármegyében festett, szép és artisztikus, de mondjuk így, Mednyánszky után nem a legmegrendítőbb képek egyike. Ám a Gyulaváriból indult szegénylegény festőpalánta miért ne érezhette volna, éspedig teljes joggal, egészen lenyűgöző világfelfedezésnek?)

És hát a Firtosi rezedák! Székely Jani barátom őriz egy 1936-ban Székelyudvarhelyen kiadott kis füzetecskét, amelyet József János firtosi unitárius tanító írt. Dezső bátyánk édesapja. Poszthumusz kiadású és feltehetően kis példányszámú könyvecske ez – Dezső bácsi készítette hozzá linómetszetű címlapot és édesapja portréját is. (Ica néni Dezső bácsi halála után eladogatott néhány könyvet, ezt-azt, Janihoz így került jónéhány könyvritkaság mellé ez a kötet – én mégis egy mondatára emlékszem a leginkább: azon a széken, amelyen ülsz, mondta az Ecsedi utcai ház üvegezett verandáján, Móricz Zsigmond ült. És később aztán láttam is a lap impresszumában, hogy Ica néni a Móricz-féle Kelet népe „gyulai munkatársa” volt.) A Firtosi rezedák különben finom, novellisztikus életképek és verses konfessziók gyűjteménye egy sokgyerekes, szegénysorú székely tanító tollából. Nem dilettáns szövegek – inkább tudósítások a múltból, a la recherce, a valamikori, tradícióról, erkölcsről és pillanatról.

Vagy negyven év után jutottam el a legendabeli Firtosig – Énlakára zötykölődtünk, Szávai Márton bátyánkhoz „gyümölcs-ügyben”. S közben átkerekeztünk Firtosváralján is. Csinos unitárius falucska ez, mint a Nyikó-mente nagy része. S persze a „Firtosi rezedák”-ra és a boldog emlékű József Dezső bácsira gondoltam és megemeltem a kalapom emlékük előtt.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője