NEM HOLMI egyszerű “borszerenádról” volna itt szó, amit Hamvas is emleget – hogy tudniillik képtelen dönteni a mesés nevű Csopak, aztán Arács, Füred vagy Tihany borai között. És arról a sákramentumáról sem beszélnék, amely így kezdődik: „Volt idő, hogy egy egész télen csopakit ittam”. S amely így folytatódik: „Egy kicsit sárgás-rózsaszín pezsgő ital, amely bámulatra méltó arányérzékével állott az édes és a savanykás között. Mértéke, úgy vettem észre, pont három és fél deci volt. Kísérletet tettem másokkal is, és nem volt ember, akinél ne vált volna be. Ebből a borból három és fél deci! Ilyen a csopaki. Ilyen egzakt, kétszerkettő négy bor ez”.

Tehát nem az afféle „egzaktságról” írnék, milyen sárgák és miféle rózsaszínek pezseghettek abban az ezerkilencszáznegyvenes években csopakinak nevezett újborszerű itókában, amely a mesternek oly annyira tetszett.  Csupán arányokról, pontosságokról és ezeknek olykor dallamszerű megjelenéséről – amelyet nem csupán a híres csopaki borban, hanem egy frissen megjelent csopaki könyvben is megtaláltam.

Az elegáns kötet szerzője maga is nagyszerű gazda, Jásdi István, aki mellesleg, és nem csupán szerintem, az ország egyik legfontosabb borásza, s akinek saját kiadású munkáját nemrég fejeztem be. S amelynek címe: Szerenád a szőlőben.

Napló, regény, és kapaszkodjunk erősen, egy autonóm írói személyiség megnyilatkozása. Birtoktörténet (méghozzá egy régi mintabirtoké és annak pusztulásáé, hogy aztán majd a Jásdi család felépítse), múlt és jelen, vagy jelen és múlt indázó-hömpölygő összefonódása, szerepjátékok alkalmazása, szépírói belehelyezkedés a csodás balatoni tájba. Különös, emlékezetes figurákba, életekbe, magatartásokba és szerepekbe. Különleges és bonyolult családtörténetekbe, külső históriákba, növényvilágba, fajtatörténetekbe és a mai gondokba – mindezt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy szerzője a saját léttörténetét jobban megértse. Hogy mélységet adjon és értelmet találjon munkájának, megértsen tájat, szőlőt, bort, termőhelyet, munkát. És a könyv persze utazások története is a Kárpát-medencében és azon túl, de lényegében és egyetlen szóval: életfilozófia, ahogy Berzsenyi szereti mondani az életbölcsességek fontosabb dolgait.

Jásdi István borászként ismert: 1998-ban vette meg az említett lepusztult-lelakott XVIII. századi Ranolder János-féle csopaki pincét. És végiggondolta, átalakította, felépítette (2000-ben már elnyerte a Balaton-felvidék Legszebb Pincéje-címet), visszaszerezte (nagy pénzekért) a hozzá tartozó földeket, telepíteni kezdett és öt év párizsi, és több éves külkereskedői-vezetői múlt után ötven éves korában gazdálkodni kezdett s ma már közel húsz hektárjával az ország legismertebb és legelfogadottabb borászai közé tartozik.  Ez a könyv külső váza.

De belől nem a szimpla építkezésé, hanem a lélek történetéé a döntő szó. Mi és hogyan változik körülöttünk és bennünk: érdeklődés, tapasztalat, szellem. S hogy aztán megszülethessen a csoda: maga a bor is. (A kötet prózaideje lényegében egy naptári évet ölel át, a nyugalmi időszak beálltától a következő Karácsonyig.) Én Jásdi István csopaki borait kóstoltam (igaz, csak pár tételét), az Olaszrizlingjeit nagynak találtam. Egyszer szerepeltünk is együtt valamely budai szalonban, ahol ő a borait mutatta be, s én már akkor is ismertem azt a vélekedést, mely szerint az ő 2003-as Beregháti-dűlőről szelektált rizlingjénél, egy szakíró mondta ezt, a fajtáról egyetlen bor sem tud többet mondani Magyarországon. (Különben is, maga Jásdi István az, aki azt írja könyvében Csopakról, hogy régóta nem kételkedik benne, az Olaszrizling a legizgalmasabb terroir-bor ezen a földön. És a Furmint.) Azóta csak egyre szebb dolgokkal jött elő – én ugyan nem jártam a Ranolder-Hűvös-Jásdi pincében, nem láttam a Balatont onnét, ahonnan a püspök is nézhette, de a könyv alapján szinte minden kövét, dűlőjét, nyárfaasztalát, kicsi hordóit, munkásait és azok családját, persze a szerzőét is, ismerni vélem.

Birtokot és nem projectet – hazát és nem provinciát csak azzal az elmélyültséggel lehet építeni, ahogy ebből a nagyszerű könyvből kitetszik. Mert nem csupán valamiféle gazdasági egység piaci sikeréről van itt szó, sokkal mélyebb és spirituális készenlétekről. Nem véletlenül kerülnek a könyvbe az efféle sorok: „Mi, ha csalódunk is, maradunk. Pedig világosan látjuk, hogy értékeink a világban vesztésre állnak. Annál inkább maradunk.” Vagy, immár megemelve a mondatot, el, a balatoni pincétől és tájtól, föl a levegőegekbe:

„Olyan dolgokat kell felmutatnunk, ami csak nekünk van meg. Nemcsak különleges borokat, különleges ízeket az ételekben. Miért van az, hogy első osztályú magyar libamáj csak francia éttermekben kapható, miért megy ki Olaszországba az összes húsvéti bárány, hogy itt csak újzélandi birka jusson az üzletekbe, miért nincs itt termett friss zöldség, ízes gyümölcs az üzletekben? Miért gondolják most már generációk óta az emberek az Argentína melletti tengerekben fogott hekkről, hogy ez az igazi balatoni hal? Miért kell minden valamirevaló budapesti vendéglősnek Bécsig szaladnia friss alapanyagokért? Miért gondoljuk, hogy a világ kíváncsi lesz a francia, olasz vagy kínai konyha hitvány utánzataira, máshol már megunt kultúra-hulladékra? Miért nem vesszük észre, milyen értékeink vannak a kultúrában? Micsoda zeneszerzők, milyen nagy zenészek? Mekkora költők és milyen csodálatos írók? Miért lettünk ilyen provinciálisak?”

És Jásdi István a maga módján (vagyis a nagyszerűen megalkotott borain túl) tesz is e provincia ellenében: a Ranolder-Jásdi pince előtt a balatoni napsütésben a világhírű Bartók Vonósnégyes Beethoven és Dvorák darabokat játszik (innét a „szerenád a szőlőben” cím). Könyvet ír s a lapok közt tudós elődök felbukkannak fel – Fábián József, egyik kedvenc figurám nekem is, az alsóőrsi születésű református pap, aki a napóleoni háborúk idején lefordítja a szőlészet és borászat  francia klasszikusait Chaptallal az élen, aztán a pécselyi pap Oláh János, gyümölcsészeti és szőlészeti munkák és helytörténeti beszámolók írója,  és Entz Ferenc és Gyürky Antal is. Vagy a mai tudósok közül Lichtneckert  András, veszprémi főlevéltáros, aki számos Balaton-felvidéki borászati album és forrásmunka kiadója s aki mindent tud a birtokok történetéről. És hát természetesen felvillan Eötvös Károly alakja, a nagyszerű Balaton-könyvek szerzőjéé, aki különben sok jó ebédet elköltött és sok jó csopakit megivott Ranolder püspök társaságában; aztán Kosztolányi és Márai, a világpolgár is. Egy helyütt azt írja poétikusan éjszakai teraszáról a szerző, egyesítve immár szereplői létideit (ahogy különben mindig is látni és láttatni szereti saját birtokát): „közénk telepednek a hely, a ház régi lakói: a balácai római obsitos, János püspök és Szentirmay, Sáner János, Hűvös Salamon és Bakonyi István, a vincellér (…) Éltünk, nem éltünk? Kinek fontos ez? A Rizling a fontos. És a naplemente. Hogy belekóstolhattunk. Mostantól itt maradunk mi is minden korty Rizlingben és minden nyári naplementében.”

S aki mindezek mellé ilyen mondatokat ír: a „becsületes borásznak becsületes a bora is”, aztán: „A birtok nem gazdagság. Esély a szabadságra”, vagy emelkedettebben: „a szolidaritás a felismert egymásrautaltság” – annak a bölcsességében nem kételkedem. Mert azt gondolom, hogy Jásdi István egyszerre racionális és spirituális szellem. Az ő csopaki szerenádjának szerényen és szelíden, ámde pontosan előadott dallama kitartóan szól, miközben folyamatosan fogalmazódik. Mint az a beteljesedni látszó óhajtás bizonyossága is, amelyre minden pillanatában oly egyszerűen vágyik: „Talán nem hozunk szégyent Nagyméltóságú Ranolder János veszprémi püspök és botfai Nemes Hűvös Salamon birtokára”.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője
Fotó: Bakos Zoltán