A MINAP Segal Viktorral beszélgettünk a Ráday utca egyik teraszán, alig egy kőhajításnyira az első Michelin csillagos hazai étteremtől, a Costestől. Sok mindenről szó esett. Viktor – egyebek mellett – óraadó egy főzőiskolában, ahol az ifjaktól az idősebbekig igen sokféle ember megfordul. A beszélgetés során vetődött fel a „nem szeretem”, és s „nem jó” közötti lényeges különbség, amelyet tapasztalata szerint sokan nem is tudatosítanak magukban.
Viktor gyakran találkozik azzal, hogy a főzni tanulók az étel leírására a tömör, s elutasító „nem jó” kifejezést használják, miközben a valóság az, hogy csak nem szeretik az adott ételt, vagy idegenkednek tőle, ami persze evolúciósan rögződött tulajdonságunk (akárcsak az új iránti fogékonyságunk).
Könnyen beláthatjuk, hogy bőséggel akad tartalmi különbség aközött, hogy valami „nem jó„, s aközött, hogy „nem szeretem„. Attól, hogy egy ételt nem szeretek (nem ízlik), az még lehet igen jól elkészített, s másoknak, akár a többségnek is tetsző, vagyis „jó”. A különbség nyilvánvaló, így ebben a körben kár is lenne tovább ragozni.
Nem tudunk enni!
Hazafelé tartva egyre csak az előbbieken járt az eszem, s magamban végül is arra jutottam, hogy a „nem jó” és „nem szeretem” felcserélődése bizony mélyebb gondokra is rávilágíthat. Többek között arra, hogy bár minden nap eszünk, s így igen gyakorlott étkezőknek számítunk, az ízlésbeli pallérozottságunk nagyon sok kívánnivalót hagy még maga után. Márpedig, ha az élménnyel kapcsolatos egyszerű és tömör megfogalmazás körül is ilyen problémáink adódnak, akkor az a lényegre, az étkezés élményének átélési képessége körüli gondokra is rámutathat. A precíz nyelvi kifejeződés ugyanis az élmény átélésének és felidézhetőségének is fontos záloga.
Talán tévedek, de Segal Viktor tapasztalata így számomra azt is jelenti, hogy nem tudunk enni, ahogy nem tudunk az étkezésről sem beszélni, mesélni. Hiányzik a szókincs, a frázisok, a szófordulatok, a mondatfűzés, az elbeszélő logika. Hiányzik hozzá a nyelvezet, aminek sokféle oka, így történelmi is akad, valamint az, hogy nem jött még el az ember, aki megalkossa. Krúdyt olvasva csodálatos nyelvi gazdagsággal, s leíró erővel találkozhatunk, azonban itt most nem az ő tehetségére gondolok, hanem a borértékelés, s borleírás nyelvezetéhez hasonló, de kevésbé mesterkélt segédeszközre. Az amerikai Gertrud Stein mondása szerint, például a franciák
„nem csupán az étkezésről, hanem az étkezésről való beszélgetésről is beszélgetnek.”
Ezzel szemben mi nem tudjuk érzékletesen leírni azt, ami mindennapi élményünk, az ízeket, illatokat. A „finom” és a „nem jó” bizony igen csekély mértékben képesek az étkezés élményét a maga sokszínűségében visszaadni. Valószínűleg ezt is tanulnunk kellene, akár az iskolában is, mert tény: nem tudunk enni, s nem tudunk az étkezés öröméről (sem) beszélni. Mindezek hiányával pedig szegényebb életet élünk annál, amilyet élhetnénk.
…délelőtti kommentem ki lett moderálva, vagy csak az inernet ördöge? (egy ideig látható volt a többi hozzászólás között, mostanra eltűnt)???
Na, mégegyszer nekifutok:
… szerintem meg egyre többen vannak, kik példaértékű étkezési kultúrával, gasztronómiai intelligenciával rendelkeznek és erről igen is színesen, kifejezően, érzékletesen, hozzáértően, -lapos közhelyek, és unalmas frázisok mellőzésével- egyedi szókinccsel, szófordulatokkal, szellemes mondatfűzésekkel fogalmaznak. Szenvedéllyel írnak-beszélnek nekünk étkezőasztali, konyhaközeli élményeikről, piacokról, alapanyagokról… Tudom, kicsit(!) túlzás, de talán ők azok, akiknél „Minden egyes jóízűen lenyelt falat vagy korty úgymond humanista tisztelgés, na ja, mondjuk a teremtés előtt.” EP
Gondolom, nem baj, ha nevesítek néhányat:
– Cserna Szabó András (Levin körút; Mérgezett hajtűk; Jaj a legyőzöttnek; Gustoban megjelent cikkei)
– Váncsa István (És-beli kulináriákkal foglalkozó szösszenetei; Gustoban közölt gasztroesszéi. Az ízlés episztemológiája a sorozat címe. Már a nyolcvan valahányadiknál jár és ezek többsége hiánypótló kulinárgeológiai ismereteket is közvetít.)
– Bächer Iván ( Vándorbab-tól a Ruccanások-ig. Most nem sorolnám a kötet címeket…)
– Fehér Béla (Lecsó; Mno magazinban megjelentek sokasága)
– Darvasi László, Esterházy Péter, Podmaneczky Szilárd, Professor Pizka(?!), hajdan volt Wittman fiúk, Hamvas Béla (!!!), és még sorolhatnám…
– Na, és itt van a magyar gasztroblogger társadalom színe-java! Az egész kezdődött 2005. szeptember 2.-án!) (Mautner Zsófi ma már itt tart: diningguide.hu/ !) És jött utána a többi „foodies” mániás, akik –Zsófihoz hasonlóan- már nem csak recepteket, recepgyűjteményeket akartak, akarnak megosztani másokkal!…
Kedves „jókaja” és „boros”!
Hol találtok ti ködösítő szaknyelvet, unalmas és közhelyes hasonlatokat, mondatokat, gondolatokat Hamvas Béla „A bor filozófiája”-ban, vagy Váncsa „Az ízlés episztemológiája” gasztroesszé sorozatában !?…
Anyukám tőlem már három évesen nem fogadta el a „nem jó”-t, csak a „nem szeretem”-et. Meg is tanultam egy életre.
Ellenben nem egyszer felnyomtam az agyamat már olyan angol főzőműsorokon, ahol állítólag híres szakújságírók értékelték szakácsok, vagy wannabe szakácsok teljesítményét, és fikázták le az elkészített ételt…majd kibökték, hogy nem szeretik az adott alapanyagot vagy elkészítési módot… *
No comment. Persze nyilván kellemetlen, ha valamit meg kell ennem, amit nem szeretek, adott esetben akár rosszul is vagyok tőle, de hát az étteremkritikus vagy a gasztroszakértő/újságíró szakmájával ez jár… Szóval, náluk még a szókincs is megvolt, csak épp az alapok hibádztak.
*ha jól emlékszem, az egyik a Masterchef első évada volt, a másik meg egy szakácsverseny a TVPaprikán, amikor brit (talán skót) szakácsok versenyeztek menükkel azért, hogy főzhessenek a királynőnek.
Van olyan is, hogy valamit megkóstolunk, ízlik is, netán nagyon ízlik. Sőt, tulajdonképpen hosszú lefutású, sztratoszférikus gasztronómiai orgazmusunk (is) lehetne, ha az étel nem lenne olyan baromi kevés.
Egyszer így jártam, pont Segallal, az Ó utcában (csicsókakrémleves, kacsamell céklával és körtével, ötfűszeres csokimousse, 3 fogás kábé 7000 Ft). Minden fogás annyira pici volt, hogy mire nagyjából azonosítottam az ízeket, üres volt a tányér.
Kedves Sándor, legközelebb érdemes lenne ezt is átbeszélni Segal Viktorral…
Szoktam volt bátorítani vendégeimet ama kijelentésekre „ezt nem szeretem”, kérem,lehet hogy szereti csak még nem tud róla. Ha az első töltött káposzta élményem a miskolci Petőfi Sándor fiúkollégium menzáján 1978 szeptemberének egy szomorú vasárnapján történt volna meg, talán én sem szeretném, de szerencsére ez nem így történt, ezért hát bátorság…
Sance, hiszem, hogy ezen a téren nem létezik vakság, (maximum -alkalmi- süketség 😉 esetleg sötétben való tapogatózás, hiszen igazad van, ha valaki sosem evett házi tyúkhúslevest, az nem fogja tudni, milyen jó is az. Ellenben a „tökéletes ízélményt” szerintem nem kell ahhoz megtapasztalni, hogy körül tudja írni az ember azt, hogy mi ízlett pl. egy káposztás cvekedliben.
Ehhez nem kell étterembe járni, nem kell hozzá főzőtanfolyam, HT szakkör sem, egyszerűen evés közben az ételre kell koncentrálni, és megfigyelni, hogy milyen hatással van ránk részleteiben és egészében is.
Nem kell nagy dolgokra gondolni, szerintem ez a cikk nem az „alta cucina”-ról szól, épp ellenkezőleg, a mindennapi étkezési kultúránk, az alapok hiányosságaira hívja fel a figyelmet.
Turbigóval egyetértek! Kóstoljunk, kóstoljunk, kóstoljunk! Akár több rossz tapasztalat után is! Nem csak azért, mert bármikor rábukkanhatunk egy-egy jól elkészített változatra, hanem mert az ízlésünk folyamatosan változik. Én így szerettem meg pl. a tököt, a mákot, a diót, de ismerek olyat, aki sok kísérletezés után jutott el oda, hogy megegye a paradicsomot, amire korábban rá sem bírt/akart nézni, és hogy saját példát hozzak a férjem így kedvelte meg a hurkát és mostmár jó úton haladunk a tejföl felé is. 🙂
spajzcetli: egyetértek, de nem erről volt szó. 🙂
Spajcetlinek annyiban igaza van, hogy ha olvasnánk a „nyelvi szakirodalmat”, jobban ki tudnánk fejezni magunkat.
Jamie Oliver mindenre azt mondja „lovely” – és lám milyen messzire jutott!
„saját levében”: Igen, ha olvasnánk. Többek között a felsoroltaktól is, s persze rajtuk kívül másoktól is, mint a Food & Wine oldalain is megjelenő Ambrus Lajos írótól.
Persze nyelvi szellemességért Te sem mész a szomszédba, s spájzcetli sem, aki – amikor éppen nem másokat ajánl – igen kiforrott és komoly nyelvi kultúrát felmutató stílusról tesz tanubizonyságot.
haha! ezt a nyelvi szakirodalmat nem gondoltátok komolyan!
Hééééé! Ébresztőőőőő! Nem az esetlegesen erre fogékonyakat kell „nevelni” hanem az egyszerű embert!