EGY MONDÁS szerint az egészséges élet alapja a helyes táplálkozás. Ezen belül pedig nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség és a mód, ahogyan elfogyasztjuk az ételt – legalábbis így gondolják a franciák, hiszen Franciaországban nem csak a főzés művészet, hanem az étkezés is. Azonban vannak olyan emberek, akik úgy vélik, hogy ínyencnek egyenesen születni kell, és
ha lehetséges, akkor egy arisztokrata családban kell elkezdeni a konyhaművészet tanulmányozását, ahol adottak a körülmények és a lehetőségek a kibontakozásra.
Sajnos ez nem mindenkinek adatik meg, ettől függetlenül bárki igazi szakértővé válhat, ha van ízlése, szépérzéke, veleszületett intelligenciája, no meg pénze és ideje is hozzá, hogy gourmand-ból gourmet-vé képezze magát.
A nehézségek ott kezdődnek, hogy a legtöbb ember még ma is azért megy étterembe, hogy istenesen jóllakjon és mérték nélkül áldozzon Lucullus oltárán, nem pedig azért, hogy tanulmányozza az ízeket, élvezze a színek és a változatos alapanyagok tobzódását, vagy hogy gyönyörködjön a stílus, a design és a service tökéletességének a megnyilvánulásában, ami két szóban fogalmazható meg: PROFESSZIONISTA VENDÉGLÁTÁS.
A professzionista vendéglátással pedig szorosan összefonódik az étkezési kultúra, hiszen az ember nem vadállat, hogy fogaival tépje, marja vagy felhabzsolja az ebédjét, se nem gép, hogy autó módjára ellássák üzemanyaggal, amivel a következő tankolásig működőképes állapotban maradhat. Az ember egy olyan lény, aki nem csak a táplálék elkészítésének adja meg a módját, hanem az elfogyasztására is odafigyel. Önmagunk becslése és az igényesség önmagunkkal szemben ott kezdődik, hogy civilizáltan étkezünk és az ételben nem csak a létfenntartáshoz szükséges táplálékot, nyersanyagot látjuk. Nem másokért, a divatért vagy az illemszabályok kedvéért tesszük ezt, hanem önmagunkért.
Bár ez a kiadvány csak a legfontosabb tudnivalókat tartalmazza melyeket külföldi utazásaim alatt és többéves vendéglátóipari tevékenység után volt szerencsém megismerni és elsajátítani, ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik étkezési kultúrájukon, étkezési technikáikon akarnak csiszolni, vagy akik nem tudják, hogyan viselkedjenek az étteremben, hogyan használják az evőeszközöket, egyszóval hogyan térüljenek-forduljanak, ha váratlanul tőlük idegen kulináris környezetbe kerülnek egy utazás vagy egy vendégség során. Az érdekességekkel és furcsaságokkal való ismerkedést soha nem lehet elég korán kezdeni, és megtörténhet, hogy az első próbálkozások nem lesznek túl sikeresek, ennek ellenére ne feledjük, hogy nem az a fontos, hogy hogyan csináltuk, hanem hogy a következő alkalommal jobban csináljuk. (2005 okt. 8, Mannheim, Németország)
Berecz Edgár (Székelyudvarhely), a blog vendégszerzője
Sajnos az ember egy mezei étteremben nemigen találkozik a professzionista vendéglátással 🙁
Azért megyek étterembe, hogy tanulmányozzam az ízeket, élvezzem a színek és a változatos alapanyagok tobzódását, hogy gyönyörködjek a stílus, a design és a service tökéletességének a megnyilvánulásában.
Ezen hosszú folyamat végeztével pedig istenesen jóllakjak. 🙂
Jó lesz ez a könyv, mert a sokoldalú szerzői tapasztalat, meg saját élményeink szintézise megen csak arra lesz jó, hogy valami értelmeset adjunk tovább. Nekünk, Kelet-Európai, bár ujabban, ahogyan a tömb elbillent a Balkán felé, egyre többször Közép-Európaiként aposztrofált magyaroknak bőven van összehasonlítási alapunk a talponálló, tejivó, kiskocsma és bisztro korszak utáni különösen. A kellemes vendéglők élmény-étkezésein túl önfegyelmezésre is késztető áldásai helyébe fiataljaink a gyorséttermi kultúra egyéb veszedelmei között talám az „eszköztelensége” az egyik legrombolóbb, amit ma ott kézhez kaphatnak. Otthon meg egy ilyen kis illemtant, ha nem rösteljük.
A minőség meghozza a maga illemét. A zsíros kenyeret sem eszik villával, a gyorséttermi kaja is pont ez a kategória, még ha jobb a reklámja és többen eszik manapság.
Pld. Adrian Ferran Fast Good nevű gyors-éttermében kés villa jár a hamburgerhez, ami mellesleg egy újraalkotott főétel szintjén mozog íz/ár/minőség/tálalás szempontjából, és az étel meg is érdemli ezt. A hely maga borzasztóan lehangoló, ahol voltam, egy Meki szintjét sem éri el. Az is fontos, hogy egy gyorskajálda önkiszolgáló, míg mondjuk egy kocsmában pld. a zsíroskenyeret is kihozza egy pincér. Ilyen vonatkozásban egy zsíroskenyér előbb érdemel evőeszközöket, kerámiatányért a tálalás miatt.
Kedves Mátis András!
Jószándékkal, tiszta szivvel és böcsülettel irtam a Kis asztali illemtant, a már meglévő ismeretek bővitésére, csiszolására, a jellem pallérozására úgy Magyar- mint Erdélyhonban.Mert ránk fér.
Ebben a különös(en szokatlan) világban, ahol már lassan egy éve élünk, fiatalabb gyermekeink korosztálya (16-19) „bézbol” satyakban ül be mindenhova, de még az iskolai órákon sem vetetik le velük. A sétaútra néző gyorsétterem ablaka mögött jól láthatóan, szinte minden az asztalon marad, tehát nagy része az „ételnek” is, amikor ezek a sihederek onnét fölkászálódnak. Kifizetett ételük 50-60%át fogyasztják el, pl. a tojásból is csak a sárgáját piszkálják ki egy darab toast kenyérrel, s mindezt olyan elképesztő rumliban, hogy alig lehet látni, mi a szemét és mi a táplálék. A svéd fiatalok rajongásig majmolnak mindent, ami amcsi, sajnos ebben a kultúrában is szervilis utánzóik.
Ugyanakkor a középkorosztály otthoni asztali kultúrája, melyben szorgosan ápolt svéd kapcsolataink révén gyakorta van részünk, még kellemesen igényes, cizelláltan polgári, s az itteni városi éttermek, hál’ Istennek, nem csak a hétköznapi ebédidők alatt szépen rendszeresen megtelnek a -túrizmustól alig próbára tett- a jómódhoz, szépen terített asztalokhoz szokott helyiekkel. Gyakorta nézegetem a helyi „Loppis” (talán „limlom” volna a helyes magyar megfelelelője, ha attól nem volna merőben sokkal értékesebb árukínálata) üzletek kínálatát: az itt átlagban 85-95 évig éldegélők hagyatékát kevésbbé értékelő utódok a világ legszebb damaszt és „új-ezüst” asztalneműjét hagyják ott ezekben a kincsesbarlangokban. Van tehát honnét pótolnom a maradék készletünket. Édesanyánk, leginkább az 50-70-es évek közéleti sívárságában az e-fajta asztali örömökkel (amint a rakot krumplihoz is természetesen dukált a fehér abroszon a maradék ezüst) igyekezett pótolni számunkra az akkkori társadalmi képletekben már egyre szokatlanabbá váló kultúrát. Egy vendégszolgálatom során a Pannonhalmi Bencés Apátság vendégeként a szerzetesekkel étkezhettem az akkori főapát megtisztelő társaságában. A vacsoraasztal olyan volt, mint egy diszkréten földiszített menyasszony, ahol a külcsin a beltartalom csalhatatlan értékének szerény foglalata: a hófehér súlyos abroszon az ígéretesnek tűnő egyetlen fogáshoz egy síma ezüstváltás lapult a porcelántányérok mellett. Aztán föltálalták a számomra eleddig tán legfinomabb ….spenótót fasirttal! Teljesen biblikusan: „Aranyalmát ezüst tálcán!”