IDŐTLENSÉG és ismeretlenség – ez az én berkenyém. Gondoltam is effélét már számtalanszor az elmúlt tizennégy év során, mióta ültettem.  Persze minden fa az, mármint térképe az időtlenségnek, de a fojtós, vagyis házi berkenye (Sorbus domestica) kicsit más is. Teljességgel ismeretlen. 1896-ban is úgy írt róla Rudinai Molnár István, hogy a berkenye a legelhanyagoltabb gyümölcsfánk – pedig kellő súlyt illene fektetni rá, mert ahol almabor készítésére rendelkeztek be, nélküle alig képzelhető el tartós almabor. (Ó Istenem, tartós almabor? Hol van ma már, ki ismeri az almabort?!)

Ez az én berkenyém a különcök különce, mert különösen lassan nő: húsz-harminc esztendő alatt el is éri a 3-4 méteres magasságot; s bár végül 20-25 méterig is feltör és száz-kétszázötven évet is megér, de a klasszikus, erdőkben is élő fa bizony csak 15-20-40 éves korára fordul termőre. A Balaton mentén, olvasom A kert című régi, ám nagyszerű lap 1898-as évfolyamában, hogy Balaton-Henye, Köves-Kálla, Monoszló, Tagyon és Szent-Antalfa községek gyümölcsöseiben, szőlőhegyein, lakóházak előtt az udvarokon nem ritkán ötven-kétszáz esztendős példányai is felbukkantak, 2-6 méteres törzsekkel és 10-30 méter átmérőjű, „bámulatosan szép koronákkal”.

Vagyis mégiscsak az időtlenség a nyerő – Angyal Dezső a Gyümölcskertész egyik 1905-ös számában poétikusan írja, hogy

„nem annyira ültetőjének, mint inkább unokáinak rója le a hála adóját, akiknek nagy része szeretettel is áldja a nagyapó emlékét, aki nekik nemcsak árnyat adó, madárdalos fát, hanem olyat ültetett, amelyikből szépen is pénzelhetnek”.

Ó nagyapó – én természetesen gondosan tervezve ültettem, hogy idővel ő legyen a főnök, a domináns, az uralkodó fenség az udvaron (csak azt én már nem fogom megérni), de azért jogosan reménykedhettem termőre fordulásában, mivel oltott csemetét kaptam Magyar Lajos barátomtól, akire naponként vizsgálva életerős fámat, hálás szívvel gondolok. Hát így némileg kisebb terjedelmű koronát nevel majd, ám korábban is hozza gyümölcseit! Ez az én fám máris elérte a 4 méteres magasságot és tavaly óta szépen megmutatta magát, merthogy beértek termései. Ugyancsak a régi dolgozatokban olvasom, több helyütt is, hogy a berkenye a „legedzettebb gyümölcsfáink egyike”, de mégis, tenném én hozzá, törzsét ifjú korában kifejezetten szeretik bizonyos furmányos fenevadak, egyes farágó vagy farontó hernyók, melyek itt-ott belefúrva magukat pusztítják finom húsú, zsenge szerkezetű fáját. Ám

„ha az féreg bántya ezt a’ fát (mert közönségessen valami szőrös féreg, szinte a’ belső kérgéig szokta magát bé-vásni), ha kivehetik a’ fának bántódása nélkül, vájják ki, és a fához közel égessék meg, s azáltal a többit is elűzhetni”

javasolja Lippay az 1664-es Posonyi kert-ben. Én husáng korában ügyesen gyufamérget pászintottam az apró lyukakba, amelyek mára teljesen behegedtek és a fene hernyók el is tűntek. Fája fehér – láttam is, midőn oktalanul nyesegetni kezdtem, de sürgősen abbahagytam, mert a metszést igencsak nehezen tűri. És fája, olvasám tovább,

„habos, nehéz, műasztalosok, puskaművesek és esztergályosok majd megbomlanak utána”,

mivel kitűnő műszerfát szolgáltat. De a berkenyefa egyéb szép szolgálataira is felhívja figyelmet Teleki János henyei kertész, a Balaton-felvidéki „valaskás” kanászok szenvedélyeit emlegetve. (Valaska: kanászbalta) Ugyanis nem felejti kiemelni, hogy

„valaskás, nagyratörő juhászaink addig bele sem kapnak a tervbe vett nagyobb szabású verekedésbe, míg a valaskanyeleket meg nem vizsgálták s ha kétségtelenül kiderül, hogy mindkét fél valaskájának a nyele fojtós berkenyefából való, akkor, de csakis akkor mérkőznek meg egymással nyugodt lelkiismerettel, szentül lévén meggyőződve arról, hogy a kardot helyettesítő valaskanyelek kifogástalanok, annyira tartósak, hogy még a legelkeseredettebb verekedés közben sem törnek el a szittya koponyákon!”.

De aztán még a különböző virágpusztító bogarak is kedvelik a berkenyevirágot, melyek az éves vesszők hegyén szétterülő fürt alakjában szoktak a kései virágzáskor megjelenni, s így a fagyot ugyan ügyesen elkerülik, de ezek a bogarak, különösen a fiatal években jelentősen dézsmálják termését. Aztán a Ság felől süvítő északi szél is olykor lecsapkodja friss, aprócska gyümölcseit – pár méterrel nyugatabbra, a sütőházhoz, védettebb állásba kellett volna ültetnem, de akkor mit kezdtem volna remek erőben lévő meggyfámmal, amelyet korábban plántáltam? A hűvös helyeket kedveli, már Plinius is megjegyzi róla, vagyis vízigényes, melyet Lippay is csak felerősít az ő Posonyi kertjében, én meg az elmúlt, igen száraz években, szorgalmasan locsoltam is, amiért szinte rögtön, hálás szóval felelt.

S ha így, augusztus vége felé, szeptember elején kiülök a sütőházba és a berkenyefámat bámulva hódolok az időtlenség mélabús kiteljesedése előtt, és felszedegetem  éretten, vagyis fektében szottyosodó, eredetileg citromsárga alapszínű tetszetős pirossal színezett gyümölcsét (állaga éretten hasonlít a naspolyához), a kis gyűjtemény olyan vidám képet nyújt, mintha az asztalon miniatűr körtevásárt tartanék. Mert amúgy a berkenye az „apró muskatal körtvély”-re emlékeztet, mondja Lippay; Angyal Dezső inkább a Júliusi espereskörtéhez hasonlítja; süvöltin körte, adja meg népnyelvi alakját a Czuczor-Fogarasi nagyszótár. (Jóval ritkább az almára emlékeztető alakváltozata.) S aki ilyenkor lugasomba betéved, a szüreti tájkép mellé pár falás különleges csemegét is elropogtathat – barátaim-vendégeim többségükben nemhogy nem láttak ilyesmit, de nem is hallott felőle. Pedig vidékeinken a fojtós berkenye körte alakváltozatának is legalább két variánsa ismerős – az emlegetett piros, körte alakú változat mellé egy harsány rózsaszínűbb is, mondja Teleki, de emennek a gyümölcse nagyobb is, szinte egészen akkora, mint a Kis Margit körte, és későbben, október végén érik. Ízletes gyümölcsének a szokásos haszonvételek mellett (pálinkafőzés, befőtt, almabor készítése stb.) még egy kifejezetten ügyes funkciója is akad –

„a savanyú musttól derekasan beállított egyének kijózanítását elősegíti s éppen ezért nagy előszeretettel ültetik szőlősgazdáink a pinczéjük vagy présházuk közelében”.

A fojtós berkenyéről, olykor belekenyér-ről Horhi Melius Péter azt írja  Herbáriumában (1578), hogy

„szárasztó, mint a naspollya – az aszú berkenyét ha borban iszod, megállatja az hasnak folyását”.

Dunántúlon a legnagyobb példányát Kehida-Kustányban le is filmeztük – Sonnevend Imre barátom, a berkenye egyik legfőbb hazai tudora szépen be is mutatta. Gyönyörű, hatalmas példány – tudtommal még csak nem is gyűjtik gyümölcsét. Színtiszta, akkor viszont huszonötéves berkenyepálinkát egyetlen helyen, a zalai Dobri-hegyen kóstoltam az időközben sajnos elhunyt Kútfej Feri bácsinál, aki három berkenyefájának terméséből megrendítően nemes italt készített. De bármennyire lassú és munkaigényes ez az időtlenség fája, még a rejtélyes életű fűvész, Veszelszky Antal is nagy jámboran úgy mondja róla 1798-ban, hogy nagyon megérdemelné, „ha az emberek a véle való bajmolódást magukra vennék”! Vagyis egyszerűen nincs más megoldás: barátaim, ültessetek berkenyét!

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője