AMBRUS LAJOS írásait többször is dicsértem, így ha ezt újra megteszem, a blog állandó olvasóinak már nem lesz újdonság. Ennek a Rolling Stonesról szóló írásának a szerkesztésére azért is emlékszem különös örömmel, mert azzal a vággyal keresgéltem hozzá a videókat, hogy Lajosnak is kedvére legyen, ha majd elolvassa, megnézi. Bízom benne, hogy a Shelley verset idéző ifjú Mick Jagger igazi meglepetés lesz, ahogy a Yardbirds negyven évvel ezelőtti filmfelvétele is. (Csíki Sándor)

SZERENCSÉRE MINDEN új nemzedék ugyanúgy írja és mondja, ahogyan ők is tették, a Rolling Stones valamikor a hatvanas években. The singer not the song. Az énekes nem a dal. Ez a dalocska lényegében, akár nevesebb irodalmi előzményei, minden idegszálával azt állítja, hogy én, én, én – én volnék a fontos. Én, a centrum. Én, a „főnök”. A vers, a dal csak „cifra szolga”. Akkor, fiatalon, a pálya legelején állva, a nagy bejelentések évadján mit is törődnénk például a költő Babits-csal (az ő esetükben ez merő képtelenség is, mert ugye egy sokkal nagyobb nyelv birtokosai és verset meg amúgy sem olvasnak – legfeljebb Shelleyt szavalnak, ha egyikük meghal).

Akkor, a pálya elején, az indulás őrült lendületében és szent révületében melyik nemzedék értené és értékelné hát egy öreg, magányos poéta, a halálra készülő Babits rezignált rikoltozásait? Hogy maga a beteg test és immár a földi vágyak nélküli élet épp a fenti mondat ellenkezőjét sugallja. Mert minden fordítva áll, ahogyan régen gondoltuk – ekkor már, ebben az élethelyzetben minden átírandó. Egyetlen remény maradhat, a régi dal, amely az életre emlékeztet – ahogy Babits énekli:

• Nem az énekes szüli a dalt:
• a dal szüli énekesét.
• Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
• Szülj engem újra, te csodaszép!”.
• (Mint forró csontok a máglyán…)

Nos, ez a „csodaszép” The singer not the song című dal 1965-ben jelent meg a December’s children című Rolling Stones-albumon és nem túl jelentős darab. Elmosta az idő. Nekem se nagyon tűnt fel, még anno sem, pedig minden Stones számot betéve tudtam úgy 1970-71-ig.

De az élet különös játéka: így, erre a képtelen-abszurd duóra, a Rolling Stonesra és a gégerákos Babits Mihályra, együtt, egymás mellé téve és halálosan komolyan akkor gondoltam életemben először, amikor vagy ötvenezer korombeli és fiatalabb társammal a Népstadion katlanjában a Stones budapesti koncertjére várakoztam. Pedig Babits nevét ott legfeljebb a törpe minoritás tudhatta, nekem meg nem volt nehéz kitalálnom, hogy az ominózus ’65-ös darabot a hamarosan színpadra lépő fiúk egészen biztosan nem fogják az emlékek lomtárárából előrángatva eljátszani.

És mégis: hogy van ez? Mi volna fontos az életben? A dal? Az énekes? Az énekes dala? Vagy a dal énekese? Összefüggéseik és viszonyaik? Hogy ki kit „szül” meg az alkotás révült folyamatában? S hogy kinek volna igaza? Mick Jaggernek, aki hatalmas ego-ját rányomta egy egész világ szubkultúrájára vagy annak a szegény magyar poétának, aki ugyanolyan idős korában úgy fekszik betegágyán, mint valami lehullt „főniksz, / ki félve reméli a tüzet, / amelyben el fog majd égni”? Akinek persze a dal az elveszett ifjúság „piros szoknyáit” sodorja lázas szemei elé, de mégis, alig képes szólani. Ezért hát föl kell idéződnie a „dalnak” – hogy ő maga ismét meg- vagy újraszülethessen.

Ültem hát a 2007-es kánikulai tömegben Budapesten, s amint meghallottam a Start me up! első és hátborzongató akkordjait, ó, Keith Richard, hát itt, amelyek betöltötték szinte az egész júliusi égboltot, elszállt minden kétely. Elfelejtettem Babitsot. Eltűnt a fölösleges gyanakvás. A méricskélés. Gyermekkori barátomnak, aki nem messze ült tőlem, mint később bizalmasan mondta, a legelső varázsos pillanatokban némi férfias könnycseppeket kellett óvatosan elmorzsolgatnia. Úgy szólalt meg a Rolling Stones, mint az ifjúság, a dal, amely képes visszaadni az élet bonyolult értelmét.

Pedig én egyáltalán nem óhajtottam semmiféle purgatóriumba elzarándokolni, és egyáltalán nem volt kedvem ehhez a koncerthez, noha az ifjúság kedves zenekara lépett fel. Persze – persze mit nem adtam volna fiatal életemből, ha mondjuk 1967-ben élőben láthatom őket! Akkor, amikor még kedvenc számaimat, a The Last time-ot és az All it’s over now-t is biztosan játszották. Bill Wymannal és persze Brian Jones-szal együtt, a különös tehetségű és tragikus sorsú zenésszel, aki állítólag a legjobb volt mindőjük között. (S hányszor emlékeztünk a ’69-es Hyde-parki emlékkoncertjére, ahol Jagger Shelley-verset olvasott fel 650 ezer embernek, benne az emlékezetes mondattal a Brian Jones nélkül maradt élőkről: ”Mi nyomjuk hullaként a padlatot.”)

Ódzkodásomnak akár több okát is adhatnám. Szerencsétlen, elkésett, vasfüggöny mögötti nemzedék volnánk, szól az ismert panasz – nekem is harminc évet kellett aludnom eddig a találkozóig (bár ha pénzem és némi szerencsém akad, talán eljuthattam volna Varsóba, Bécsbe vagy Zágrábba, akár Pestre is ’95-ben, vagy netán még korábban, a távoli richmondi kocsmába, ahol a Stones mellett egy másik kedvenc, a Yardbirds is játszott.)

De csak semmi önsajnálat. Éles hátraarc mindenféle nosztalgiázástól – a ma tökélyre vitt üzletszerű, hamis és hazug és pénzt fialó nosztalgia-kéjelgésektől meg egyenest hányingerünk volna. De mégis, a legfőbb, a feloldhatatlan probléma, gondolám, maga az őskövület, a Stones volna – ó, idő, a szárnyas idő, amely nikkelszamovárként szokott fejünk fölött röpködni. Hetvenéves vérprofi örökifjak klubszerű őszinteséggel nyomják a rockandrollt? A régi hitellel és tehetséggel? És ugyancsak hatvan-hetvenéves kelet-európai fiatalok őszintén csápolnak hozzá? Volna ebben nem kevés tragikomikus mozzanat – nem akad meg a falat a szex és drog nemzedékének a torkán?

De Purnhauser Pali barátom, barát a régi hatvanas évekből, kedvesen és könyörtelenül esemezett: mozdulj Lajos, vár a Stones!

A koncertről mindent megírtak, amit lehetett – a zene minőségéről, a showról, a „fiúkról”, le egészen a közönség összetételéig. De az egész cirkuszról, a hangulatról, a technikáról, a tűzijátékról és még egyéb környűlállásokról is.

• Én talán csak egyetlen közhelyemet tenném hozzá, hogy bizony a legboldogabb érzés járt át, amikor újra megbizonyosodhattam felőle: a tehetség minden. Hogy a tehetség bárhol és bármikor elbír mindent. Átüt, átvérzik a fontos és kritikus pontokon, hamar rést talál, hogy győztesen jusson el egy még ekkora embertömeg szívéhez is. Mi más számítana?

A Rolling Stonesnak (is) ez az egyetlen valódi kincse. Ez az elemi, elsöprő tehetség a legfélelmetesebb ereje – máig is. S bármilyen merő képtelenség, ezzel a romlatlan képességével nyűgözi le közönségét, köztük engem is, egyet a kelet-európai, mindenről lemaradó magyar nézők közül. Ez számít – a többi lényegtelen. Hogy Keith Richardnak, ennek a kedves roncs-szerű clown-nak egyáltalán nem eléggé biztos a hangja (sose volt az), de a bluest belülről tudja és úgy adta is elő Budapesten a You got the Silvert a Let it bleed-ről, mintha ama richmondi klubban, ahol igazából kezdték, szűkebb haveri körben. Úgy tudott megszólalni, hogy az adott pillanatban össze tudja kötni a legintimebb szférákat a kozmikussal. Hogy Charlie Watts dobolását észre se vehetni, és ha ki-kizuttyan a tempóból, barátian rá kell szólni, és mégis ő adja a Stones zakatolásának alapját.

És nem baj, sőt szerencse, hogy Mick Jaggeren nem fog az idő, mert az óriásszínpadon húsz kilométereket futkorászik anélkül, hogy éneklésén, intonációján, elementáris hang-játékain meglátszana. S hogy energiabombái, pantomim-kísérletei és váratlan piruettjei közben sztereotip hülyeségeket beszél és elvtelenül (profin) udvarol mindenkori közönségének, ilyeneket hazudik nekünk például: szépek vagytok, mint valami harmadosztályú bárénekesnő? Nem számít. Ahogy az sem, hogy legvégül az egész Stoneson akarva-akaratlanul Jagger karmája uralkodik – én, én, én. Vagyis az énekes szüli a dalt. The singer not the song – legalább’65 óta ez így megy.

És én úgy vagyok vele, hogy ezzel együtt szőröstől-bőröstől szeretem a Rolling Stonest – elsősorban a régit, a számomra legőszintébbet. De Babitsot, a halál bölcsességét tudó Babits Mihályt azt már soha nem felejthetem.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője