AUGUSZTUS HUSZADIKÁN a Nagymarosi Motor Yacht Club évtizedes hagyományai szerint esti lampionos felvonulást rendez a Dunán. Ez nagy és szép dolog, s a Club tagjaként részese voltam már többször is, ám ami előtte van, az a gasztroblogger szívét igazán megdobogtató valami: délután vacsorafőző „versenyre” kerül sor. Flamich Pista barátom benevezett engem is – magához.

A Nagymarosi Motor Yacht Clubban évtizedes hagyományai vannak már a közösségi főzésnek. A motorcsónakon kívűl a főzés és az étkezés közösségi aktusa adja már a többedik generációinak is az egyik legfontosabb elfoglaltságot. Igen tapasztalt, hozzáértő, jó ízlésű főzőasszonyok és főzőemberek vannak arrafelé és a gyerekek is játszva tanulják a bográcsozást, grillezést. Életforma ez. A Dunán tett hajós kirándulások során rendszeresen előkerül a bogrács, a tárcsa, amiben, és amin a a kikötés után a folyóparton, vagy valamelyik szigeten ízletes ételek készülnek. Előkerülnek az otthonról hozott sütemények, s mindenféle kiváló eledel is, amelyekről ezeken az oldalakon – bevallom – rendszeresen elfeledkezem.

Nos, mivel is készülnek a „versenytársak”? Pista barátom  információja alapján ma a következő ételekkel kell az én (mi) ételünknek megküzdeni a soktucatnyi vendég kegyeiért:

• KÖRMÖS PACAL (klasszikus fogás, nemes ellenfél, tradíciók, gyakorlat áll mögötte)
• BORJÚSZELET GOMBAMÁRTÁSSAL PÁROLT RIZZSEL (bizonyára kiválóan elkészített étel lesz és ízleni fog mindenkinek)
• HALÁSZLÉ (Duna mellett vagyunk, és ráadásul ezt is majd’mindig nagyon jól készítik Nagymaroson)
• TATÁRBIFSZTEK (az intelligens, de lusta szakácsok étele, és jó tud lenni, tehát nem szabad alábecsülni)
• KÍNAI ÉTEL (nagyon jó is lehet, értő kezekben komoly versenytárs)
• MARHAPOFA PULISZKÁVAL (ez volna a mi ételünk, és Flamich Pista barátom erősen bízik az eredményben, nem is lenne helyes reményeiben megingatni)

Az étel kigondolásakor figyelembe kellett vennem, hogy a Nagymarosi Motor Yacht Clubban a paprikás ételeknek, sülteknek, tartalmas leveseknek  igen erős hagyományai vannak. Ezt elfelejteni, különösen úgy, hogy szabad tűzön készül az étel, hiba lett volna.

• Emlékeimből felidéztem hát a legutolsó, 20. század végi nouvelle cuisine eszmerendszerét, és  azt a gyakorlatban kiválóan működő tételt, mely szerint a klasszikus fogás új, kevésbé ismert alapanyagból legalább annyira hatásos, mint az ismert alapanyagokból egy teljesen új fogás. Mindehhez társul, hogy nagyon szokatlannal sem érdemes próbálkozni, viszont okos dolog az ismert ízek és asszociációk szinergiáit kihasználni.

Mindezek alapján marhafarokra gondoltam, mint jól ismert, ám mégis ritkán főzött alapanyagra, azonban augusztus tizenkilencedikén reggel nem kaptam a Csarnokban, fagyasztottat pedig nem volt szívem vásárolni. Volt azonban marhapofa (a borjúpofát elvitték az orrom elől). Jobb se kell, vettem is belőle annyit, amennyit elegendőnek véltem (5 kg).

Nos, innen folytatom majd, beszámolva arról, hogy miképpen is készítettem el a Marhapofa puliszkával a’la Food&Wine nevű ételt, amihez ma az esemény fotói is elkészülhetnek – együtt a többiek ételeinek fotójával. Jó mulatság lesz, bizonyára, amihez minden szükséges adott, legfőképpen a kiváló társaság.

Kellemes kikapcsolódást kívánok Nektek is határon innen, s messze túl, Marosvásárhelytől Stockholmig, Pozsonytól Los Angeles-ig, a Baszkföldön és Portugáliában, a Csatorna túlfelén, Londonban, s szerte a világon mindenütt, ahol olvastok!

Csíki Sándor♣

.