ITT A HÉTVÉGE, az elmélyült olvasók időszaka. Ez a legjobb idő ahhoz, hogy végre némi irodalom is előkerüljön a gasztroblogok egyébként egyhangúnak tűnő világában. Lássuk hát Ambrus Lajos író újabb írását – immár képek nélkül, aztán jövő hét elején, hétfőn, folytatódik a Villány gsztronómiájáról írt három részes sorozat, ami után az elmúlt 100 év egyetlen eredeti tortájának receptje következik leghűségesebb olvasóim kedvéért.

SIGNOR VITTORIÓNAK SZÓLÍTOTTÁK olasz famunkásai. Ugyanígy hétpróbás csempészei is, kalandorai és orvvadászai is a magyar Rambót – ahogy egy történész nevezete Maderspach Viktort (1875-1941). Különleges sorsú nagyszerű vadász volt ő. (Mások erdélyi Charles Bronsonnak vagy egyszerűen retyezáti Rambónak esetleg a „havasok hősének” nevezték. Márai Sándor halálakor, 1941-ben, Ankerschmidt lovag címmel írt róla búcsúztatót.) A mérnökről, az utazóról és a patriótáról is, aki mind ő volt egy személyben. S aki egy nevezetes, szintén különleges sorsú család tagja volt – s akinek könyvei ma már szinte kivétel nélkül olvashatóak; egy történész, Domonkos László kimerítő monografikus esszét is közölt róla.

Régi magyar alak – szeretem az efféle öntörvényű, Mikszáth tollára való figurákat így mondani. Vagy éppen Jókai-alaknak, ahogy eredetileg Márai figyelt fel rá, amikor azt írta, hogy ez az 1875-es férdiú lényegében Az új földesúr központi figurájához hasonlítható. Aki idegen nevével ellentétben a hithű magyar figurájának lesz majd a felejthetetlen mintaképe. És aki felbukkan Cseres Tibor Vízaknai csaták című regényében is – Trianon, az impériumváltás környékén, kort, korrajzot, jellemet megvilágító beszédhelyzetben, stílszerűen egy román szigurancia-főnök szájába adva a szót: Vittoriót ugyanis ekkor, a valóságban is, nem csaka regényben, hegyen-völgyön keresték és üldözték, hamis ürügyeket kovácsolva az elfogására.

„Maderspach Viktor az Alsó-Barbatyán-Iszkrony falucskában lakik a Zsil völgyében, Petrozsénytól délre. Száz munkással dolgozó fűrésztelepe és zsindelygyára van. A Monarchia hadseregében tartalékos huszár főhadnagyként fejezte be a katonáskodást. Fegyvertartási engedélye nincs, gyanítható, hogy rejtve puskát, pisztolyt tart. Többszöri rajtaütésre sem sikerült fegyverrel bajlódva tetten érni. Jómódú ember, talán gazdag, házkutatások alkalmával koboztak el tőle arany holmit. Petrozsénytól északra, Banica falucskában mészégető üzeme van, az azonos nevű patak partján…Lojális román állampolgárnak maszkírozza magát.” Majd egészen regényes és kalandos menekülését az impériumváltás után ő maga írja meg (három hétig egy zászlóaljnyi román katonaság üldözi a számára ismerős terepen) és nemkevés büszkeséggel jegyzi meg, hogy „én voltam az utolsó magyar, aki fegyverrel a kezében hagyta el Erdélyt”.

Én nem is vele, aki aztán áttelepült Magyarországra, és hamarosan részt is vesz a nyugat-magyarországi harcokban, hanem nagyanyja rémtörténetével találkoztam előbb. Talán még gyerekkoromban, valamelyik Gracza-féle szabadságharcos könyvben olvastam Buchwald Franciska szomorútörténetét, vagyis megvesszőzését. Aztán, élesen emlékszem a döntő pillanatra, amikor később a szegedi egyetemi könyvtárban rátaláltam a nagymama vallomására egy régi Vasárnapi Újságban – gyorsan kijegyzeteltem és az ő ruszkabányai (Krassó-Szörény megye) rémtörténetére építettem legelső könyvem, az Eldorádó című regényem szerkezetét.

Persze olvastam én mindent, amit elérhettem erről a nagyszerű asszonyról és tragikus sorsú férjéről, a bányatulajdonos és hídépítő mérnök Maderspach Károlyról és a családjukról, ami persze kevés is volt, hiányos is volt. De nem ez a fontos. Hanem hogy, gondoltam én, a forradalom utáni megtorlások sötét napjaiban-éveiben volnánk – amikor mindig és mindenhol bizonyossá válik, hogy lehetetlen teljes életet élni. Nincs demokratikus beszéd, az életpályák széttördelve, az emberi vállalkozások elvesztik példaszerűségüket, és a rendszerben való „elmerülés” világosabb pillanataiban az is tisztán látszik, hogy az akkori Kádár-korszakot a Bach-korszakhoz miféle modellszerű allúziók fűzik. Ezért hát elszakítottam a neveket a hozzájuk tapadó valóságelemektől, s csak egy vékonyka szálat hagytam, hogy a tájékozottabb olvasó előtt világossá váljék, hogy itten lényegében a Maderspach-féle szomorútörténetet olvassa.

Signor Vittorióval, Buchwald Franciska unokájával csak jóval később futottam össze, amikor újra vadásznaplók olvasására adtam a fejem, és találkoztam könyveivel. (Kedvencem a Páreng – Retyzát – Vadászataim a Déli-Kárpátokban.) A szerző irálya egyszerűen lenyűgözött. Nagyon kevesen akadnak, akik a vadászat szenvedélyéről számomra is izgalmas tónusban képesek elmélkedni, de Vittorio – Bársony István és Nádler Herbert mellett – közéjük tartozik. Nála is a legegyszerűbb intonációval, de kiválóan tiszta hangon szólal meg minden álmok paradicsoma, az erdő, s oly csábító és lenyűgöző világ bomlik ki az ismeretlennek valahogy mégis otthonosnak tetsző homályából, hogy vadászkönyveit nehéz letenni. A világegyetem minden, mégoly kicsiny lénye is életre kél és végzi titokzatos, a hatalommal való visszaélés arroganciája mindennapi dolgát – az ember beteges vérszomja, az űzött vad kíméletlen hajszolása, a nemes nagyvad kiszolgáltatottsága egyetlen lapon sem fordul elő. Maderspach ugyanis bárhol csavarog, a híres Retyezáton például, amelyet a legjobban ismer, s amelyet gigászi méretei miatt Petőfi a hegyek nagyapjának is nevezett, a Párengen, vagy szabadcsapataival már a világháború alatt a Havasalföldön, esetleg másutt, a vadászat benne valami archaikus érzékenységű sporttá alakul és sosem a vérengzéssé. A sportnak is az eredeti, angol fair-play értelmezésében. Az erdő, a havas tiszta, őszinte és férfias világ, önálló, méltóságteljes élete van, amelynek élettörvényeit tiszteletben kell tartani.

Könyveiben több helyütt is emlegeti saját vadász-ideáljait. Akik legalább egy nemzedékkel jártak előtte, s akik még nála is „sportszerűbb” vadászok valának. Akik az 1850-70-es időkben régi, kétcsövű, elöltöltős puskával a vállukon indultak a havasi vérmedvére és hetekig bolyongtak, mert a zsákmányszerzés esélyei a mai, rezervátumos-gépesített nagyüzemi vadászással szemben, nevetségesen csekélyek voltak. Ilyen volt Vittorio mestere, a Hátszeg melletti Reá-ról származó Buda Ádám is, aki ugyan nem volt hivatásos medvevadász, sőt inkább lepkegyűjtő, mert világhírű tudományos gyűjteményt hozott össze falusi magányában. A aki honos és vonuló madarakat figyelt meg és tömött ki, de aki legbüszkébb mégis pónyik-almáira volt, merthogy a Maros-mente kiváló mikroklímájában neki termett a legszebb egész Erdélyben. Vagy Buda Ádám testvére, aki egyetlen vadászat során négy medvét lőtt kit, s aki hórihorgas termetével és nobilis gesztusaival Vittoriót egynémely Walter Scott figurára emlékeztette. És persze Vittoro tragikus sorsú nagyapja, az első magyar ívhíd tervezője, Maderspach Károly, akiről román kutyapecére, Jákob Morár mesélt neki róla. Azt, hogy a negyvenes években még huszonöt-harminc kopóval indult disznóvadászatra, s amikor a kutyák felvették a vad nyomát, oly iramban tudta követni a falkát, hogy pecérei messze lemaradtak tőle. Vagy ahogy nagyapa a lándzsáját ugrórúdként használva két részletben úgy ugrott át a széles és sebes Klopotyiva- patakon, hogy azóta sem tudja senki utána csinálni. Ám hősünk sem panaszkodhat: szívóssága, rendkívüli testi ereje közismert volt – többen megírták, hogy derékig érő hóban többször hozott le a hátán a havasról egy-egy kétszáz kilós kilőtt medvét. Vagy hogy Székesfehérvárról biciklivel járt be Pestre dolgozni. És még ezer anekdotikus eset.

Első világháborús visszaemlékezéseit nemrégen olvastam – különös, kommandós, különítményes havasalföldi háborús bolyongásain is szinte mindenhol átsüt a vadászember bölcsessége és szívóssága. Mert egész életében mégiscsak az volt: nemes szívű vadász, ahogy könyvbeli emberei, magyarok-olaszok-románok-németek-bosnyákok, vagyis egy zavaros és érzékeny kor különböző nemzetiségű férfiai mondták. „Signor Vittorio” – a vadász.

Ambrus Lajos író, a blog vendégszerzője