A 21. SZÁZAD elején újra elmondhatjuk, akad magyar író, aki minden kortársánál jobban kötődik a szőlőhegyekhez, és azok népéhez. Szerencsések vagyunk, mert az új évszázad, évezred új hamvasbélája itt van körünkben. A neve: AMBRUS Lajos.  Fogadjátok újabb írását! (Cs.S. megjegyzése)

KIS, APRÓ GÉNIUSZOK csillogása adja össze az értelmes világot – tartják egyes teoretikusok, miként egy divatos gazdasági-filozófiai jelszó mondja is: Small is beautiful. A kicsi: szép. Lelkesen egyetértenék vele, annál inkább, mert én például az ország legkisebb borvidékén, a Somlóin, annak is a legapróbb hegyén, a Kissomlyón „művelém szőlőmet”, barátaimmal.

Kissomlyó

Kicsi, alig észrevehető szőlőhegyecske ez, a 8-as és 84-es számú főutak kemenesaljai keresztezésénél, mégis, ha meg kell mászni a 24o métert például a somlai oldalon fekvő juhfark-ültetvényemen keresztül, valódi szőlőhegynek érezzük. De igaz ez a bon mot másfelé is: egyik bormonográfiámban, amelyet még 2001 körül vettem Párizsban (Vins de France), a sok csúcs- és presztízsbor, a sok bombázó név, például a bordeaux-i Sauternes, burgundiai Chablis, vagy Chassagne-Montrachet, a Loire-menti Touraine mellett szerepel egy névtelen, Loire-i aprócska szőlőhegy tarka képe is – mintha, akár. Egészen a Kissomlyón is készülhetett volna a színes fotó. Ugyanolyan szelíd táj, kis táblák geometriája, a szőlők monotóniáját lombos fák és nem túl szép épületek tagolják. A kép alatt ott a csábító felirat: small is beautiful! Mert a nagy bortermelő franciák igenis szem előtt tartják ezt a tételt bizonyos apró géniuszok fontosságáról.

A napokban átmentem meglátogatni öreg somlai gazdatársamat a Nagy Somlóra, aki még a régi vágású klasszikus vincellérek utóda – az utolsó hírmondók közül való. Szeretem borait, egyáltalán, szőlészeti és borászati „filozófiáját”, mert különösebb trükközés nélkül azt csinálja, amit elődei évszázadokon keresztül: autentikus, markáns, összetéveszthetetlen somlai vegyesbort. (Persze hordós erjesztéssel és érleléssel dolgozik, pincéje viszont a leghíresebbek közül való: Kisfaludy Sándor somlai pincéje volt valaha, ’45 után viszont széthordták a présház építőanyagát, a pince azért megmaradt.) Varga Sanyi bátyámnál épp vendégek jártak: távolra szakadt rokonsága Borsodból.

Edelényi Hegyközség

Egyikőjükről hamarosan kiderül, hogy az általam sosem hallott Edelényi Hegyközség elnöke, Virág Tamás. Hamarosan egy színes borítójú könyvecske is előkerült – közben megkínált Hárslevelűjével, amit csak felületesen ízlelhettem; tiszta, egészséges ital volt, természetesen egészen más, mint a mi szép, minerális Hárslevelűjeink.

7_1Viszont a Szőlőhegyek Edelényben című könyvecskéhez a legőszintébben gratuláltam – a Bódva-partiszőlőkről ki hallott? Köves szőlő, Mogyorós, Borda-hegy, Danszka, Kis-Császta, Kis-Márkus, Kispince, Nagy-Császta, Nagy-hegy, Baglyos, Ládi-hegy, Isten-hegy, Sáp, Ludmilla, Finkei-hegy és a többi. Nagyszerű helyek és földrajzi nevek, a borászatban ma egyre fontosabb szerephez jutó dűlők klasszikus megnevezései, mint bármely más szőlőhegyeken. A könyvecske részletesen bemutatta őket, történetükkel, múltjukkal és éledező jelenükkel, pedig Edelény környéke nincs is besorolva a 22 magyarországi borvidék közé, csak az ún. ’jó bortermelőhely’ megjelölését viselheti. De sebaj, az emberi méltóság és a tradíció tudása nem hivatali bejegyzések kérdése – van viszont fényesen dokumentált múlt; 1331-ben már egy adásvételi szerződésben emlegetik a Bódva folyó mindkét partján elterülő szőlőket.

7_3A könyv, noha csak rövid részlete Edelény szőlőtermelési monográfiának, főbb vonalakban végigfuttatja a szőlőhegy történetét a Hegyközség újbóli megalakulásáig. Nem megfeledkezve a legfrisebb eredményekről, a szőlőhegyek villamosításáról, a Császta-hegyi harangtorony megépítéséről, s ahogy írják, az önkormányzat „pozitív szerepvállalásáról”. A könyv nagyobbik fele színes dokumentumgyűjtemény; térképek, archív anyagok, pincerajzok – legszebbek a Sápi-hegyi présházfotók a harmincas évekből (szépséges, fehérre meszelt konytyos zsúpfedeles pincék egymás mellett sorakozva). És a mai ünnepélyek képei: harangtorony-avató, hegyközségi választmányi gyűlés, megállapodás az önkormányzattal, hogy „közösen munkálkodjanak a városban nagy számmal élő és gazdálkodó szőlősgazdák termelési feltételeinek javítása érdekében”. A könyv kiadója maga a hegyközség és név szerint Virág Tamás. A somlai pincében a legőszintébben kívántam minden jót az önzetlen elnök-gazdának.

Oszkó

Az edelényi kiadvány juttatta újra eszembe Oszkót – ezt a szépséges Vas megyei, Hegyháti falucskát Vasvár mellett. Természetesen semmi köze a távoli, Miskolc melletti társához, legfeljebb az, hogy Oszkót sem jegyzik a bortérképeken, pedig itt is nagyszerű, öreg, boronás pincéket találhatni.

oszkoKöszönhetően az 1985-ben alakult Hegypásztor Körnek, amely eredetileg azzal a céllal alapítottak fiatal emberek, hogy elősegítsék a szőlőhegy zsúpfedeles pincéinek megmentését és „mindent megtegyenek Oszkó hagyományának megőrzéséért”. Azóta már különböző pályázatok révén munkát is képesek adni a helyieknek,sorban újjáépülnek a pincék, művészeti csoportok működnek, teleházat építettek, falunapot, szüreti felvonulást rendeznek, elkészült a falutörténet és könyvet adtak ki a szőlőhegy pincéiről, sőt egy elegáns színes füzetet is működésükről. Láttam a nagyszerűen felújított présházakat és láttam a begyűjtött rozskévéket is, amelyeket ők termelnek, mert a zsúpszalma nélkülözhetetlen a présház-felújításokhoz. Pedig Oszkó még csak hivatalosan nem is ’jó bortermő hely’, noha szőlőhegye még vagy hatvan éve is megélhetést biztosított. Az Őrség kapujában fekvő vörös agyagos és kavicsos talajban leginkább Otellót, Rizlinget, Korai feketét és Elvirát termeltek, s később Saszlát, Zala gyöngyét, Göcseji zamatost, Lakhegyi mézest – boraikat nem kóstoltam, mert ma már egyre kevesebb a szőlő, viszont a hegyen rengeteg régi gyümölcsfajtát látni.

“Semmi különös”

Edelény és Oszkó. Semmi különös – két apró géniusz, két egymástól jó messze eső szőlővidék. Csak jó tudni, hogy az alig jegyzett Edelényben öntudatos gazdák igényesen szőlőt termelnek, borversenyeket szerveznek és palackozzák boraikat. Hogy Oszkón csodás arányú borononafalú, zsúpfedeles pincéket renoválnak és lakják, mint valami élő, lélegző skanzent, noha ők még nem igazán jutottak el a minőségi borászathoz, de igyekeznek a szomszédos szlovéniai és ausztriai kapcsolatok vagy a kőszegi borút révén fejlődni. Azt viszont nem olyan jó tudni, hogy ezen a termőtájon is egyre többen hagynak fel a termeléssel és a természet egyre határozottabban szerzi vissza a maga jussát, mint oly sok poétikus szépségű szőlőhegyen az országban – így az én kedves Kissomlyó hegyemen is. De igenis jó mindkét helyen az adottságait szerencsésen fölismerő és azzal józanul számoló öntudat sodrásával találkozni. Mert bár aprócska géniuszok ők – mégis az elveszni látszó, noha hőn áhított közösségi élet lehetőségeit ígérik. 

Ambrus Lajos író, a blog vendégszerzője