IGAZÁBÓL EZZEL a bevezetővel kellett volna indítanom Ambrus Lajos írásait. Nem így történt, ám mégsem volt haszontalan másként kezdeni. Az előző írások fényében ez a bevezető is új tartalommal gazdagodott. Ambrus Lajos írásai minden alkalommal megérdemlik a figyelmet és a figyelmes olvasást. Ez az írás újra csak az elmélyűlt látogatók tetszésére számíthat igazán – ahogy ez a blog is nekik, nektek, az olvasásra és gonolkodásra időt áldozó látógatókhoz szól.

„ISTEN ITTFELEJTETT KALAPJA” – miként egy nagy borivó, ám annál mélyebb költő, Vörösmarty Mihály nevezte.

Egy biztos: kevés olyan szőlőhegy van Magyarországon, melyhez annyi mese, legenda, poétikus tájrajz vagy szellemtörténeti mítosz kötődne, mint Somlóhoz. Tán váratlanul kemény vizuális élménye miatt: ha a Balaton felől közelítek hozzá, a dombok, mint valami mesebeli abrosz, varázsütésre kisimulnak – eltűnnek a ráncok, a gyűrődések, a változatos tájgeometriák, az előttünk fekvő devecseri síkság Karakó felé egyszeriben áttekinthetővé válik. Ám a derűs és pajkos pannon napfény hófehéren szűri át a lenyűgöző látványt: egy óriási hegyszigetként fölemelkedő bazalt harangot. Somlót. Ráadásul, a mi Somlónk ugyanúgy várhegy már az Anjouk alatt is, mint a balatoni vagy nyugatibb társai és egy kiépülő várrendszer megbecsült láncszeme – a híres Somlóvár romjai az északkeleti, Dobára és Szőllősre tekintő meredek bazaltperem fölötti sűrű, setét erdőkben porladoznak.

Poézis és história. Természet és teremtett kultúra. Dunántúl csúcsa és metafizika – ha a Somló csodás orgonasípjai alatt, mondjuk a Taposókút környékén, egy szőlőben a diófa alatt üldögélünk, és a hamisítatlan délutáni, délre néző tájat figyeljük: pompás, nyugodt, kozmikus harmóniák érintenek meg. És ezt még egy francia barátom is így érezte, de még az ő barátai is, akik különféle Rhone-menti borrendek tagjaiként jól ismerik Burgundiát, sőt még Provance aranyszemcsés levegőjét – ámulva csöndesedtek el az antikvitás finom, érzéki képei láttán. S ha nem is annyira „klasszikus” itáliai táj ez, mint amit a déli-mediterrán hívásokba képzelünk, ha finoman stilizálni akarnánk, a bazaltorgonák környékén, a kerecsensólymok fészkei körül (ha a sárkányrepülők békén hagynák) és ahol a hollók is laknak, észrevehetjük „az istenek közellétének nyugodt tudatát”. Ezt Hamvas Béla írta így Az öt géniuszában.

És hát Hamvas az a szellemi ember, aki az utóbbi tizenöt-húsz évben végül is a legtöbb hasznot hozta a Somlónak. A Hamvas-reneszánsz ugyanis az érdeklődés középpontjába lökte a Somlót, mint „délnyugat géniuszának” egyik centrumát; a hegyet is, a borát is, és beemelte az értelmiségi presztízs régióiba. Persze leginkább az összetéveszthetetlen somlait, különösképp a juhfarkot, amelyet legszívesebben a „nászéjszakák bora” címkéjével azonosítanak. (Az igazán szép juhfark pedig ritka tünemény: a fajta tíz évből jó, ha két-háromszor ad igazán szép bort.) Ez a momentum is a legendák, a mítosz-teremtés szerencsés rekvizitumai közé tartozik, de híres szőlőhegy nem létezhet tradíció, autentikus legendák nélkül. A klasszikus „somlai” (furmint-domináns) azonban mindenféle divatnak ellenáll: időtlen, mint egy Bach-fuga, egy Berzsenyi óda vagy épp maga az öreg bazalthegy, ahol régi klasszikus borok lényegében kevert borok voltak, mert a fajtaborok elkülönítése a filoxéra utáni időkre tehető.

Ám a somlói borvidék nem csupán magát a Somlót jelenti, hanem mint a mesében, két kisöccsét is: a tőle távolabbi Kissomlót és a Ság-hegyet. Mindhárman jól ismerik és képviselik azt a vulkáni erőt és utánozhatatlan eleganciát, amely a „somlaiban” összegződik.

Ambrus Lajos író, a blog vendégszerzője