A BIVALY – Képzeljünk el egy bizarr jelenetet, vadregényes díszletek közt. A kies Badacsony tetején járunk, a legszebb sziklák tetején, melyeket sajtkorongokhoz szokás hasonlítani – ahol a hegy délnyugati oldalán szép kőkereszt, a Ranolder-kereszt áll. 1857-et írunk, és a kőkereszt hatalmas talpköveit nyikorgó szekérrel, erős bivalyokkal vontatják fölfelé. Azon a Vaskapunál fölvezető, csigalassúságú úton. A menet végre a hegytető délkeleti peremén célhoz ér. S amint a fekete bivalyok kifáradva, csatakosan elérik a hegy párkányát, kifogják őket a járomból. Nos, ott ragyog csak fel igazán a pompás fényekben tündöklő Balaton csodás panorámája!
A tudós Cholnoky Jenő, a Balaton nagy ismerője jegyzi föl a szürreális jelenetet: az állatok kitágult orrlikakkal vizet szimatolnak, és gondolkodás nélkül trappolásba fognak. Egyenesen a hűsítő, csillogó víztükör felé. De minthogy a bivalynak nincs annyi sütnivalója, hogy a távolságot és a mélységet meg tudná becsülni, a sziklaperemhez érve mint repülő bivalyok, lezuhannak a 40-50 méter magas sziklafalról. És kitörik a nyakukat.
Eötvös Károly a nyolcméteres kőkereszt fölszállítását már nem kettő, hanem negyven bivallyal regisztrálja, de hallottam négy bivalyos variációt is. De mindegy: a kövek nyaktörő utakon végül is szerencsésen fölkerülnek– csupán a gyönyörű, különleges szépségű állatoknak a Nagy Zuhanását Cholnokyn kívül nem emlegeti senki.
Egy nekifeszített szügyű bivalyfogat honfoglalás-kori lomhán haladó talyigás rajzát az építész és szecessziós művész Toroczkai Wigand Ede örökítette meg, és a marosvásárhelyi kultúrpalota egyik színes ólmosüvegén ma is látható. Toroczkainak még volt is miről mintáznia: a millemiumi összeírás idején Magyarországon, különösen Erdélyben, a bivalyfogatok száma rögtön a ló- és ökörfogat után következik. Erdélyen belül főleg Kalotaszegen – még én is vártam Kökényt és Bimbót, a csordából hazatérő bivalyokat Magyarvalkón Lőrinczék kapuja előtt, bár a néphit szerint az ördög bivaly alakjában szokta a hegyeket járni. Cs. Szabó Lászlónál is előkerül a bivaly, mint valamiféle „rossz”szinonimája – 1944-es vallomásában Kolozsvárról azt jegyzi meg, hogy a szerette város „fővárosnak kicsi”, „mecénásnak szegény”, „múzeumnak üres”, „régiségnek új”, s „házigazdának rideg”. De „Athénnak, magyar Athénnak?” Válasza jelzés-értékű: „Túl sok benne a bivaly.” Viszont ebben a bivalyos „békevilágban” (értsd kis magyar világ), amikor Kolozsvárra reggeli órában befut a pesti gyors, a vasútállomási étkezőben már százszámra áll kikészítve a bivalytejes kávé, amiért az éhes utasok közelharcot vívnak
Lao-Ce bivalyháton
Bivaly hátán járja be a világot Lao-Ce, a legnagyobb keleti filozófus. A legnagyobb békében ketten együtt, mint az erő és a bölcsesség kútfői. Találkozásuk nem véletlen, mondhatni ős-egységben létező – Az Út és Erény könyve (Tao-te-King) szerzője fekete bivalyháton üldögélve békésen utazik, határokon és országokon át, s közben: mosolyog. Merthogy a filozófus szelídsége még az állat vadságán is erőt „veszen”.
A bivaly valóban vadállat – a házi ’bivalyat’ (Bos bubalus domesticus) csak az ókorban domesztikálták. Trópusi, szubtrópusi állat – s mint a régi agrárkultúra emléke, a rizstermelő vidékek legfontosabb állata. Rettenetes erejével tűnik ki társai közül: csupa erő, és csupa nyugalom – a „bival, ha csak sohajt is, messze fúj”, tartja a közmondás. A magyarságnak a honfoglaláskor is kedvelt igavonó állata – II. Endre magyar király délszláv fejedelmekkel való találkozásakor serlegeken, ruhákon és lovakon kívül bölényeket és „szaraczén bivalyokat” kapott ajándékul. Az 1395-ös Schlagli- szójegyzékben „bial” szóalakban szerepel; a 17. századi nagy török utazó Evlija Cselebi Temesvárnál annyi lovat, ökröt, juhot és bivalyt látott, hogy „azok számát Isten tudja”. Az 1691-es Szalánkeméni csatában a török hadsereg vesztesége a mohamedán fővezér és húszezer halottja mellett számos ágyú, sátor, ló, 2000 teve, és, képzeljük el a számot, 10 000 bivaly szerepel! A zentai csatában a törökök egész tábori készlete kerül a győztesek kezébe – ágyúk, lovak, tevék és öszvérek mellett még 200 bivaly is. A világutazó nemzetközi természettudósokat a magyar bivalyok feltűnően érdeklik: az orvos és természetvizsgáló Franz Ernst Brückmann latin nyelvű úti levelében, 1740-ben kuriózumként jegyzi föl, hogy „Magyarország bivalyokat tenyészt, melyek a nehezen megmunkálható, kemény talajú földek felszántására alkalmasak. Egy állat ereje öt igásökör erejével is felér.” „Szarva 10 libra (1 libra kb 460 gram), hátrafelé görbül és csavaros, feketén fénylő, s hozzá jutva egy ilyenhez Magyarországból, lerajzoltattam.” De az utazóknak Brückmann előtt is feltűntek a magyar bivalyok – Edward Brown 1673-ban jegyzi föl, hogy a magyarok „süppedékes és mocsaras völgyeken keresztül bivalyokkal vontatják a szekereket, mikor hat állatot is elibe fognak!”
Szép és mesés történetük ellenére a második világháború előtti utolsó számlálásban már csak 6700-as országos számot írnak össze (benne az akkor visszacsatolt Kalotaszegét is) – s ahogy írták, „oly számocska ez, amely közelebb van a temető, mint a fűvesek gyepéhez”. Pest-Pilis- Solt-Kiskun vármegyében például egyetlen szál bivalyborjú („bivalybocs”) sem akadt.
Dunka Béla kis könyvéből (A házibivaly, 2013) minden lényegeset megtudhatunk róla; eredeti hasznosítása (hústermelés, tejtermelés, igavonás) mellett ma a tájrehabilitáció is a bivaly feladata. Ez is valami – hisz a bivalyokkal együtt tragikusan eltűntek a bivaly-kedvelte és látogatta mocsaras, vizes honi élőhelyek is. Elképzelem a szomszédos, valaha lápos-zsombékos Marcal-mentét, melyhez, ha tehetem, ki-kilátogatok; Boba, Kamond, Nagypirit, Kispirit környékére, az egykori kövér legelős, mai sivár, monokultúrás, ipari mezőgazdaság árnyékában feltört-felszaggatott, eredetileg vizes élőhelyekre (itt találtak rá pár éve, száz év után, egy Magyarországon újrafészkelő darupárra); és reménykedem. Elképzelem, hogy egyszer, valaha, az újra vizes legelőkön okos tehén- és bivalycsordák legelésznek és boldog tulajdonosaik hajtják haza őket fejésre.
Legjobb bivaly gasztro-élményemről, a csodás bivalysajtról (caseus bubalinus) meg annyit, hogy a „termék” Szikszai Fabricius Balázs 1690-es latin-magyar szótárában is szerepel, mégpedig ’bial sait’ (nem mozarella) alakjában. Egyik jelentős mai tenyésztője, Rózsa Péter barátom, aki nem mellesleg a Magyar Bivalytenyésztő Egyesület elnöke, érlelt félkemény és kemény bivalysajtokat is készít: a markáns illatú, szinte faragható aranysárga sajt nagy kedvencemmé lett. Össze is kóstoltam a Petit Somlaival, a Furmint-Juhfark alapú száraz somlai borommal, és nehéz róla mit mondani. Talán annyit, hogy nincs ennél pazarabb házasítás.
Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!