AMBRUS LAJOS: Magyar cowboy (Anka Mojsza)

MAGYAR COWBOY – Anka Mojsza leginkább  a Kulcs nevezetű korcsmában szokott üldögélni; a Németváros szélén; olykor az Arany Sas vendéglőben – az előbbiben tartott „irodát”, ahonnét üzleteit intézte. A másik túlzottan előkelő volt neki, nadrágos hely, bár annak rengeteg kocsibeállója lévén innét is adtak neki rendeléseket. Mojsza télen-nyáron bocskorban járt – vastag kendervászon nadrágjára egészen a térde alá volt felszíjazva bivalybőr bocskora. (A szomszédos Bihar hegyes vidékeiről szerezhette be, mert a partiumi lapályokon a bivaly már kiment a divatból.)

Munkában szívesen szorította le az ingét a derekán széles bőrtüszőjével, de idehaza, meg a vásárokon begyűrte ingét a nadrágjába és egy szűrkankót vett föl rá. (Ó, a szűrkankó – Gazdát mindig öregapjára emlékeztette, aki nagy híve volt eme szűrkankós, szűrdolmány-féle viseletnek, bár ismerjük a mondást: a kankó nem dolmány.) Mojsza fején kis kalap fityegett, alig volt néki karimája. De azért idős korában is hozzá tűzött néhány szép madártollat, mutatva, hogy nem öreg még a legény. A jóféle kalaptollnak különös becse volt és kurzivált eseményként került az annalesekbe az eset, hogy 1797-ben maga Békés vármegye küldött kócsagtollakat a nemesi testőrség számára Bécsbe!

Ha hidegre fordult az idő és eső, havazás, feneketlen, reménytelen fekete sár köszöntött be, Mojsza méretes hátibőrt öltött inge fölé, s erre került rá gubája. Az útra mindig nyakába akasztotta nagy szőrtarisznyáját, benne rézveretű bicska s egy kis tülök, sóval. Pár fej vöröshagyma és kandúrbőrből készült dohányzacskó. Ez volt örök szerelése. Így ismerték csárdákban, korcsmákban, úton-útfélen, rónán és halmokon és szittyós ártereken, ungon-berken. Anka Mojsza közönséges marhahajcsár volt. Vagyis magyar cowboy. De annak a legjobb – a gyulai hajcsárok fejedelmeként mindig akadt munkája, hisz a legmegbízhatóbb helyi hajtónak számított. Az Oláhvárosban született, ahogy apja, tán még öregapja is; talán annak apja volt, aki a bihari hegyekből ereszkedett be a török után újratelepülő mezővárosba.

Jórészt magányosan dolgozott; ha túl nagy csordát fogott fel, saját fiaival. Ő maga már a vásártéri kötéseknél jelen volt, ahol azonnal átvette a csordát a megbízótól, hogy elhajtsa messzi vidékekre. Árkon- bokron, ökörúton, gulyacsapáson, vízen, szittyón, biztos és bizonytalan poros utakon – a hajtásra a legveszélyesebb, szegénylegényektől, útonállóktól, haramiáktól, lótolvaj zsiványoktól veszélyeztetett út kivált Sarkadtól keletre esett, de ennek ellenére afelől is sokan jöttek; a váradi és erdélyi parasztkupecek is átlagban 180-200 darab első és másodrendű szép jármos ökröt hajtottak lábon az országos gyulai vásárokra.

Pejlovam viszik Gyulára,
Magamat vason utána;
Ne hajts, kutya, olyan nagyon,
Úgy se soká löszök vason.

Négy nagyobb országos vásár járta ˙a régi Gyulát – ma már elképzelhetetlen jelenetekkel és állatsereglettel.

Ez volt Mojsza igazi ideje és valódi élete; ezekből élt, bár a hetivásárokra is tereltek kisebb csordákat, a nagy vásárok közti időben Mojsza ezért Aradra, Váradra utazott, vagy éppen a lippai marhavásárra. Ám mind közül a gyulai úgynevezett Pál-napi országos vásár (január) volt a legjelentősebb. Ez a téli vásár elsősorban a sertésfelhajtásáról volt gigantikus méretű – az egész Tiszántúl, Erdélyország, Bihar, Arad, Békés, Csanád, Heves megyékből, a Bánságból hajtották ide a sertéseket. A vevők Bécs, Pest, Pozsony, Győr, Sopron, Szeged, Vác, Veszprém, Érsekújvár, Kecskemét, Kőrös, Cegléd, Szolnok kisebb-nagyobb kereskedői és hízlalói voltak; egy rendes felhajtásban, jelentik a krónikák, 100-110 ezer darab sertés érkezett Gyulára! És mind lábon… Elképzelhetetlen a látvány: 100 ezer lábon odahajtott disznósereglet a külső vásártéren; a nagy debreceni vásár, de sok európai vásár meg sem közelítette a gyulait. (Ennek szerény, alig pislákoló utolsó föllobbanását Gazda még észlelte gyerekkorában, amikor Öregapjával a hatvanas évek elején kigyalogoltak a kétegyházi útra; a legtávolabbi vásártérre is, ahol az utolsó lóvásárokat tartották.) És e csordák java része a vásár nyolc napja alatt gazdát is cserélt. Nem véletlenül írta a helyi lap 1870-es évfolyamaiban Szakál Lajos gyulai költő, hogy

„sem csúnyább, sem szebb disznóvásárt ez öltőbeli ember Gyulán még nem ért; csúnyábbat nem, mert feneketlenebb sárt még nem láttunk, szebbet sem, mert ennyi sertést még nem tudtunk egy vásáron. Bihar közelebb és távolabb fekvő makkos hegyű vidékeiről s’ az Arad-Lunkaságból, úgy síkjaiból, Heves szomszédos széléről, s megyénkből számos nagy tenyésztő sertésnyájai voltak e vásárban…”

Úgy látszik, az 1840-es években is januári porhavak és nagy esők jártak, mert egy szemtanú naplóíró az 1843. januári Pál-napi vásárról írja, hogy

„marha és a ló beledűltek a Sárba, és a nyakukra kötött kötelekkel vontatták onnan ki. A teheneknek tsak a fejek, fülök látszottak ki a sárból, a hajtók s gyalogosoknak a tsizmájokat le húzta a Sár lábokról. Mezítláb, csizmájokat megfova ballagtak tovább”.

De ezek a nagy disznóvásárok, s ezt is leírhatjuk, ezek teremtették meg a mai gyulai és békési húskultúra alapjaiz: ó boldog idők, leginkább makkolt sertést és réti disznót hajtottak a vásárra.

Például a közeli Sárrétről, ahonnét Szűcs Sándor leírásaiból tudjuk, ezek a nagyfülű réti és szalontai disznók félig vadállatok voltak, és kevés, de igen jó minőségű húst adtak. Amiből aztán szerteszét kiváló minőségű húsárút termeltek a helyi gazdák. De Mojsza ideje nem a Pál-napi vásár volt, hanem a nyári vásár, melyet Mária Magdolna napinak, vagy kisvásárnak is szoktak nevezni. Szakál a méreteket, de a zsúfoltság okozta nyavalyákat is pedzegetve írja 1871-ből, hogy az idei

„a szarvasmarha vásár olyan nagy terjedelmű volt, milyet újabb időben csak ritkán láthatunk. Amiatt, mert a marhavásár közepén száz meg száz szekér rendetlenül minden felé, s nagyobb csapat marha csak kevés jött, a vásárjog bérlő pedig nem szereti közleni, hogy jövedelme ki ne tudassák, a behajtott jószág számát, majdnem lehetetlen a marha számát egészen híven megállapítani. … Néhány falka erdélyi szép címeres nagy ökör adta meg e vásár koronáját”.

És ez az idő volt Mojsza ideje – ő ugyanis csak marhahajtást vállalt, a temérdek disznócsürhével sosem foglalkozott. De volt is miből szemezgetni: a tavaszi és nyári vásárokon a szarvasmarha-forgalom alkalmanként, elképzelhetetlen szám, 30-40 ezerre, vagy azon felülre rúgott; a legtöbbet Biharból, Szilágyból, Erdélyből, de még Székelyföldről is hajtottak ide; s a zömét növendékmarha és a borjúállomány alkotta. Mojsza ilyenkor feltarisznyált, kézbe vette göcsörtös botját és – elindult. Legtöbbet Lippáról Gyulára, és Gyuláról Kecskemét felé, a székesfővárosig hajtott. Akkoriban persze olyan utak járták, még a szekereknek is, hogy

„lógyilkos útakon kellett Székudvarról Gyuláig itt-ott jönniök a sok eső és árvízlepte több eren, hogy összefogva, egymást vontatva s csapófázva, alig tudtak bejutni”,

írja Szakál a szekerezés örömeiről. Ezeknek a nyári vásároknak a képe is ma már mesefilm-szerű – rekonstruálói, elsősorban a tudós Dankó Imre, vagy korábbi leírói, Szakál és Kohn Dávid csodás összegzéseket adnak.

„A belső apró-vásárt az idő kedvezően szép volta mellett, egy pár nap alatt sűrű embertömeg jókedvvel látogatta – az országúti nagy köves gát egy folyvást mozgó ember-szalagnak látszott”,

írja a szemtanú, mintha egy mai drónról készítene légifelvételt. Az ún. belsővásáron legalább 200 sátorban árultak parasztcszizmát; boltosok, iparosok, kézművesek, vasas tótok, dézsások, rőfösök, paraszt szűcsök, zsákosok, kalaposok, üvegesek, cukorárusok ügyködtek. Lacikonyha igen sok, 60 fölött mindig s mindegyikbe jutott több-kevesebb vendég. A helyi, vagy ménesi bor, aztán az „oláhpálinka” , de még a sör is nagy hasznot hozott. Végül is, ami állatsereglet és vásári látványosság az országban volt – az mind eljött ezekre a gyulai vásárokra.

„A kápolna előtti tér telítve volt velük, sokszor el se fértek rajta. Mellettük, birbicselők (berbitél: babonás mondókákat mormol), garibaldi játékosok, bicskavetők egész tábora. A Bárdoson túli részben pedig az állatvásárok alatt a lacikonyhák sokadalma, melyekben a környék összes cigány- és rezesbandái játszottak siketítő lármával. Csodálatosan, mégis harmóniát, élményt keltően a nagy sokadalomban”

– írja nosztalgikus emlékezéssel Kohn Dávid a múlt század harmincas éveiben. Olyan „film” ez, egy eltűnt, nyomtalanul elillant világról, köztük a hajtókról, a magyar cowboyokról, akiknek a gyulai marhahajcsár Anka Mojsze is jellegzetes képviselője volt.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője