AMBRUS LAJOS: Gyömölcsóra (régi almafajták)

GYÜMÖLCSÓRA – Hamvas Béla Gyümölcsóra című kisesszéjében az ígéret, a tehetség, a tulajdonság és az egyéniség megvalósulásában látja az életszentség tudományát. Minderre az érett gyümölcsök, köztük egy csábítóan gömbölyded aranyszínű őszibarack tereli rá a figyelmét – az érettnek levés, mondja a Lear királyból Shakespeare Edgárja nyomán, ripeness is all; érettnek lenni a legnagyobb vagy a legfőbb életteljesítmény. Legfőbb dolog hát az érett gyümölcs – ezt

bizonyítja a hamvas őszibarack, a szőlő vagy a mandula; mert ők maguk az utolsó cseppig beváltott megvalósulás. Amikor a növény, a fa, a gyümölcs teljesíti a virágban tett ígéretét.

És van Hamvasnak itt még egy kitérése is az egészségről – értve alatta a nem kórházi vagy klinikai egészséget. Az egészség egyáltalán nem steril és nem fertőtlenítőszagú, mint a klinikákon. Az egészségnek gyümölcsillata van. Mint a muskotályszőlőnek, a fekete hamburginak vagy a muscat otonelnek. De, állítja, leginkább mégis az alma az igazi, a mindenféle népek almamítoszában helyet kapó tiszta gyümölcs, a „gyümölcsóra” sztárja – „akár kanadai renet, bellefleur, kálvil vagy  jonathán”. Kimentem saját almáskertembe – megnézni Kanadai renet fámat, a Bellefleur fámat, a fehér Kálvilt és a Jonatánt. Mire is gondolhatnék másra, mint az ígéret-beváltás reménységére; arra, hogy ígérkezik-e az idén jó „gyümölcsóra”?

Elképesztő, hatalmas virágzás van; csupa hótiszta menyasszonyi lepellel borítva minden, a kibomlott fehér szirmok kötöttek, nem sodorja a viharos északi szél a Kódó partjára; a fák most érik virágzásuk legszebb napjait. A virágcsúcsok a későbbi érésűeknél piroslanak még, hisz eltolódással virágzik a negyven különböző fajtájú, habitusú, érésű nyolcvan almafám. A kertbe beengedtem a szomszéd méheit; harminc kaptár méh ostromolja, döngi a fákat, szédült energiákkal porozva a szédületes virágmennyiséget, gyűjtve nektárt és virágport. Nem is lehet a béke jegyében közelíteni, mert az állandó széljárásban ingerültebbek a méhek és könnyen megszúrják a látogatót.

A Hamvas által emlegetett élfajták közül három is tengerentúli eredet. A Kandai renet óriási növekedésű; „bujanövésű” és termetes koronát nevel, mondja Bereczki Máté; virágrügyei nagyok – teljesen felöltöztetik a tizenöt éves fát. Gyümölcse majd, ha sikeres lesz a kötődése is, nagyméretű, szinte fontos alma (a fajtacsoportot  már ’Monstrueuse du Canada’ néven emlegetik 1804-ben), hosszas hengernek látszó gömbalakkal, szalmasárga színnel, finom bőrrel, fahéjszínű pontozással és sárgásfehér gyümölcshússal. „Leve bő finom savannyal emelt, czukros, kellemes fűszerezésű”; Észak-Amerikából származik, bár Entz Ferenc még Hölgyek királykája néven írta le; szerepel Pariser Rambour reinette néven is, ám a franciák sem kételkednek kanadai származásában. Jókai Mór kertjében a szokásosnál is melegebb hangon beszél tulajdonságairól –kedvenc almája volt.

A Sárga Belle-fleur alma, Bereczki így nevezi a Sárga szépvirágú néven ismert bordás almát, az Egyesült Államok New Jersey államából származik, ahol Burlingtonban kelt magról.  Erőteljes és edzett a fája; kicsit rendetlenül álló; mosatni virágzása kissé elmaradottabb a többinél; okos fának gondolom, mert így a korai utófagyoktól kevesebbet szenved. Gyümölcse nagyméretű, szabálytalan tojásdad alakú; vékony bőrű, zsíros tapintású, érésével mind világosabb citromsárga, napos felén pirossal gyöngéden belehelt. Megérdemli, mond Bereczki, hogy hazánk „sík alföldi kertjeiben is helyet juttassunk számára”. Azóta elterjedt: még én is hallottam gyerekkoromban tájnyelvi változatú megnevezését: ’Jelova’. Ami persze nem egyéb, mint az amerikai Yellow (Belle flower) „magyar neve”. Húsa fehér, bőlevű, igen cukros, borízű, sajátosan markáns, igen kellemes, kicsit birsre emlékeztető fűszeres zamattal – ha telepítenék valamelyik fajtából almalé préseléséhez, alighanem ezt az almát választanám.

A kálvilek gyönyörű gyümölcsöt adnak, de keveset – panaszolja a kertész Jókai. A ’kálvil’ alatt általában a Téli fehér kálvilt értették – minden almáknak legkényesebbikét és legdrágábbikét. Pedig ő az „almák királya”. Ismeretlen homályos eredet, de bizonyára európai, dél-francia vagy német. Fája bujanövésű, sokat virágzik, de keveset köt, jogos Jókai panasza.  Gyümölcse nagy és bordás, bőre vékony, zsíros tapintású, szalmasárga, napos oldalán aranysárga; pontozata világosbarna. Húsa sárgásfehér, roppanó, bőlevű, édes, kellemesem borízű, ananászra, málnára és szamócára emlékeztető zamatokkal. Nagy magtokja van, mint a kálviloknak – őszi piros változatát Csörgőalmának, Erdélyben Zergő almának nevezik.

A Jonathán a piros renetek közül való és csak a 19. század húszas éveiben tűnik fel az amerikai pomológiákban; egy Kingston melletti farmon (New York állam) egy Jonathan Hasbrouck nevű férfiú fedezte fel ismerőse, Philip Rick gazdálkodó farmján. Az új almát elküldte J. Buel bírónak, aki 1826-ban megjelent cikkében tisztelete jeléül Jonathan néven ismertette. Fája középerős növekedésű, gyümölcsének színe, fehér húsának kiváló minősége, markáns savtartalma jellegzetessé és népszerűvé tette. A gyönyörű, lédús piros alma a két háború közti Magyarországon egészen „magyar” almává lett; sokféle hazai változata ismert. Az 1970-es években az ültetvények több mint 60 %-a Jonathán alma volt. Én a Jonathán kisebb méretű, s apróbb méterei miatt kiszorult, sokkal markánsabb ízvilágú változatát őrzöm.

Minden régi szöveg azt mondja, és így is van, hogy a gyümölcsöt lehetőleg nyersen, tisztán fogyasszuk. De bármilyen egészséges és ízletes ennivalót szolgáltat is, mégis gyakran kerül sor arra, hogy leves, körítés. mártás, saláta alakjában, gyümölcskocsonyák képében, vagy tészták töltelékeként a konyhaművészetnek szolgáltasson nyersanyagot. Vagy éppen egy régi, 20. század eleji háziasszony különleges alma-fagylaltjának receptjében – amelyhez a most emlegetett királyi finomságú alma, a Téli fehér kálvil szükségeltetik; bizonyára nem véletlenül. Lássuk:

„Alma-fagylalt. Ehhez mindig feltétlenül csak fehér Calville almát használjunk; 12 darabot hámozzunk s reszeljünk meg és 280 gramm törött czukorral tegyük egy tálba, tegyünk hozzá 2 czitrom levét, öttized liter vizet, 420 gramm hidegen felolvasztott czukorszörpöt keverjük kissé összes s hagyjuk 1 óráig állani, egy óra múlva már a leve tisztán átszűrhető és betehetjük a fagylaltgépbe, hol szokott módon bánunk el vele.”

De soha nem az étel a fontos, a legfontosabb. Hanem az életszentség tudása. A lehetőségek beváltása, a meg- és beérett gyümölcs üzenete. Amikor teljesíti ígéretét és maradéktalanul hordozza saját egyéniségének nélkülözhetetlen elemeit.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője