AMBRUS LAJOS: Eltűnt kertek nyomában

ELTŰNT KERTEK – A kert: titokzatos állandóság, amely mindent túlél – fénykort, daliás napokat, de még a szörnyű időket is. Még ha mára nincs meg belőlük semmi sem. Csak poros régi lapok közt olvashatók olykor fejedelmi históriáik – hírükből élnek ők így is. Mint Jókainál (Kertészgazdászati Jegyzetek, 1895) egy valahai Pest megyei birtokos, bizonyos Szilassy György pándi kertje. Jókai a „hazai pomológok legkitűnőbb nesztoráraként” tekint gazdájára, aki

harmadosztályú, hasznavehetetlen földjeiből gazdag és állandó termésű gyümölcsöst fungált – ahol gyönyörű négyszáz cseresznyefái és több-száz almafái teremtek. Jókai nem említi, de másoktól úgy tudjuk, hogy a pándi birtokos Szilassy Györgytől származik egy európai, sőt világkarriert befutott hazai gyümölcs: a Pándi üvegmeggy! Mert a gazda az 1850-es években itt, pándi birtokán szelektálta a kiváló, lédús gyümölcsöt, melyet születési helyéről Pándi meggynek keresztelt el.

Ez a ma is közismert meggyfajta előbb Bereczki Máté négykötetes pomológiájába, majd a Rudinai Molnár István Magyar Pomológia I-IV. (1900-1909) második füzetébe is bekerült, Pándi meggy néven. Angyal Dezső később Pándy üvegmeggyként írja le – bizonytalan származásúnak tartva, s ezt veszik át tőle mai leírói is. Egy szájhagyományra alapuló eredetmítoszt szerint a 19. század derekán egy Pándy nevű huszárkapitány debreceni kertjében magról állította elő. Már 1848 táján híres volt, de nemcsak Debrecenben, hanem az egész „Nagy Magyar Alföldön” és a vele határos megyékben. (Öregapám alföldi, gyulai szőlőjében több fán is díszlett; éréskor kosárszámra hordtuk a városba, frissen szedve öreganyám a piacra is. De se a szőlő, se kert nincs, elvitte az idő.)

A Pándi meggy Szilassy-féle eredettörténetét az 1909-es Kertészeti Lapokban találtam: az első magyar orvosnő, Wartha Vincéné, dr. gróf Hugonnai Vilma emlékezésében. Hitelességét a szerző tudományosság iránti elkötelezettsége erősíti (első magyar hölgyként végzi az orvosi egyetemet, Zürichben), másrészt személyes hitele is, hisz néhány évig közvetlen családtagja, a menye volt Szilassy Györgynek. Leírása szerint a kiváló gyümölcsöt apósa „1850 körül, magról állította elő, illetőleg a magoncok egymásra oltásának hosszas kísérletezése után a pándi kertészetből került ezen meggy Magyarország pomológusaihoz”. Társnevei: Kőrösi meggy. Kecskeméti meggy, Üvegmeggy, Köröser weihsel, Pandis Glas weihel. Kiváló termesztési tulajdonságai révén hazai, majd nemzetközi karriert futott be. „Frissfogyasztásnál extra gyümölcsminősége utolérhetetlen”, írja elismerőleg, egyben termőképességi és termelékenyülési problémáit is jelezve mai kutatója, Apostol János.

De mindegy is, mi az eredetmítosz, családi vagy egyéb hagyomány – a kerteknek nyomuk sincs, eltűntek az időben a kertész nevével együtt. Hugonnai Vilma leltára szerint Pándon óriási almafák, Aranyrenet, Kanadai renet, Kormosrenet fehér és piros Kalvill, Török Bálint, Szercsika, Batul, Tafota, Sóvári és többféle Pogácsa almák nőttek, nagyszámú nyári, őszi, téli körték, nagyszemű magvaváló muskotályszilvák; Szilassy utódai nem is a Jókai följegyzett négyszáz, hanem egyenesen kétezer (2000) cseresznye- és meggyfát emlegettek.

Régi kertek bukkannak fel a piarista tudós levéltáros és művelődéstörténész Takáts Sándor több művében is: hosszú tanulmányok egész sorában foglalkozik a régi, főleg törökkori kertészkedéssel – mondván, hogy a névtelen gazdáknak a súlyos hadi idők ellenére egyetlen szórakozásuk és egyúttal örömük is ez volt. S hála a fáradozásuknak, állítja Takáts, a vészterhes 16. század a magyar kertészkedés aranykora lett.

„Gyümölcstermelés dolgában a legelsők között voltunk” –

„Innét viszik a ritka fajtájú csemetéket és oltóágakat a német tartományokba. Tőlünk kérnek nemesítő gallyakat és gyümölcsöt még Németalföldre is. Mária királyné Brüsszelbe is tőlünk hozatja a telelő gyümölcsöt. Vannak eredeti fajaink, melyek már a 16. században egész Európában elterjednek. A mieink már május havában érett cseresznyét, júniusban érett körtét és szilvát küldözgetnek egymásnak. Ők látják el gyümölccsel a bécsi udvart, s ott rendesen a magyar kertek termése nyeri el a pálmát. I. Ferdinánd és Miksa királyok hatalmas kertjeikbe magyar csemetéket kéretnek, s magyar kertésszel ültettetik el azokat.”

És egy jeles kertészgazdát külön is említ: Kávásy Jób köznemest, akinek birtoka Zalában, Boncodföldén feküdt. Levelekből rekonstruálja életét és művét: fiatal korában Nádasdy Tamásnak volt a „jargaló” (hópénzes) vitéze; megjárta Erdélyt is, de szerencsésen hazavetődvén, szegre akasztotta a kardját, s az ekeszarvát fogta meg. „Megmondhatatlan vesződéssel” rendbe hozta a birtokát, s hozzáfogott a kertészethez.

„Márpedig Kávásy Jób uram ugyancsak értett a kertészkedéshez. Még legkiválóbb főuraink sem restelltek az ő tanácsával élni. S amire őt kérték, azt jó szívvel megcselekedte. Gyümölcsöse csakhamar nagy hírre vergődött. Kertjében meghonosította a legkitűnőbb hazai fajokat: a muskotálykörtéket, a telelő almákat, a lószemű szilvákat, a híres Kozma-, Zelenka-, Makaria-, Zalaura-körtéket. Sőt, akadtak olyan fajok is, amelyek csak az ő kertjében voltak találhatók. Oltogatott s ápolta csemetéit és terebélyes fáit. És az ő kertje csakhamar nagy hírre vergődött, s gyümölcsével mindenütt tisztességet vallott. Ha a Nádasdyak vagy a Batthyányak pompás gyümölccsel akartak az udvarnak kedveskedni, Kávásy uramhoz fordultak. Akinek kiváló dinnyemagra volt szüksége, csak őtőle kért. Aki nem átallotta jártát, maga ment hozzá csemetékért. S Kávásy uram nem is panaszkodhatott, hogy a küszöbje megmohosodik.”

Sok volt akkoriban az efféle névtelen kertészgazda – ám sajnos örök veszteség, írja Takáts Sándor,

„hogy a 16. század háborúi és a beszállásolt császári csapatok kertjeinkkel együtt gyümölcsfáinkat is elpusztították. A 17. század végén készült urbáriumok és összeírások már legszebb kertjeinkről is majd mindig azt írják, hogy a katonák kerítését elégették, gyönyörű oltványait és fáit kivágták. Mit vesztett ezzel a magyar kultúra, ki-ki elgondolhatja.”

De ha el is tűntek a kertek, azért titokzatos állandóság, nemcsak absztrakciójának eszméje maradt fönn: Lippay György érsek Pozsonyban európai hírű reneszánsz díszkertet épít, melynek bemutatásával és növényeinek leírásával 1664-ben megszületik az első magyar nyelvű kertészeti munka is, Lippay János Posoni kertje. És mindez ama egyszerű, ámde örök életeszmény jegyében, hogy a

„gyönyörüséges kertekben lakozo virágoknak szem, szív, és lelket gyönyörködtető Isten alkotmányinak ismeretsége, és abbúl származó szereteti, és böcsüje meg-romlott Országúnkban is tovább terjedgyen”.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője