BORSMENTA – Az idén indult Borsmenta hamar népszerű lett. Írástudók írják, ami ma már cseppet sem magától értetődő és termésuzetes. Szerzői, alapítói közt van Szabó Edit, a szakmában jól ismert és becsült újságíró is. Sokféle aktivitása közülö sokaknak akad legalább egy, amelyről, s ahonnan ismerhetik. Hosszú ideig ő volt a Magyar Dal Napja lelke, szervezője, ezenfelül a Népszabadság Top 100 bor kiadványának is szerkesztője, szerzője. Séfekről írt interjúkötete

(Nagy séfkönyv) is figyelemre méltó. E rövid, s hiányos felsorolás csupán jelzése kívánt lenni annak, hogy a Borsmenta szerzője nem akárki. Nos, ő készített velem egy nagyszerű interjút, amit itt is örömmel osztok meg.

Szabó Edit (Borsmenta): Egy blogger élete – Csíki Sándor

Megjelenés helye: Borsmenta 2016. március 12.

Gyerekkorában hatalmas füzetekbe írta a jegyzeteit, ma pedig az ország egyik legolvasottabb gasztrobloggere. Nobel-díjas biokémikusnak készült, így hát bátran rábízhatjuk magunkat élelmiszerkémiai kérdésekben. Védjeggyé vált hosszú sáljával a nyakában gyakran tűnik fel a budapesti gasztronómiai és boros rendezvényeken. Éttermek tanácsadója, tévéműsorok megmondó embere, de nem véresszájú kritikus. Csíki Sándor mindig arra hívja fel a figyelmet, ami jó.

Hogyan keveredtél a gasztronómia közelébe?

Dorogi családi házunknak a konyha volt a központi terepe. Anyukám minden nap főzött, természetes volt, hogy ott vagyok vele. Úgy 10-11 évesen készítettem az első vacsorát szülői segítség nélkül. Később, egyetemista koromban rengeteg „főzős” barátom lett, és hatalmas vacsorapartikat rendeztünk a kollégiumban. Nagyon élveztem ezeket az estéket, persze főleg azért, mert a hölgyek imádták a főztömet.

Az szexi, ha egy srác főz?

A lányok szemében biztosan. Gondolj csak bele! Egészen másként hangzik az, hogy gyere el hozzám, főzök valami vacsorát, mint ha csak azt mondod, hogy gyere fel! Nem? A főzés, a közös étkezés az intim kapcsolat kialakításában is hatékony. Bátran ajánlom minden ifjú titánnak.

Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?

Nobel-díjas biokémikus. És ezt teljesen komolyan is gondoltam. Még Szent-Györgyi Albertnek is írtam levelet. Aztán az ELTE biológia–kémia szakán kiderült, hogy túl sok minden érdekel. Szerettem festegetni, de olyannyira, hogy kiállításaim is voltak, meg faltam a könyveket, képtelen lettem volna egyetlen természettudományos problémának szentelni az életemet. Pedig érdekelt a tudomány, és érdekel ma is. Egyetem után jó ideig a szakmámban dolgoztam, mikrobiológiával, analitikával, biotechnológiával foglalkoztam, aztán jártam a gyógyszeripar és a számítástechnika közelében, és később hosszú ideig voltam autókereskedő, sőt kereskedelmi igazgató is.

A nappali szobád falára kifüggesztetted a Mensa Hungarica tanúsítványát arról, hogy 155 fölötti IQ-val rendelkezel, ami a világ összlakosságának 1%-át jellemzi. Erre büszke vagy?

Igen, nagyon. Nem rossz egy ilyen önbizalmat erősítő „igazolás”. Magamtól egyébként soha nem jutott volna eszembe, hogy elmenjek egy ilyen IQ- tesztre. Az egyik barátnőm hívott, akinek szüksége volt egy bátorító kísérőre. Utólag persze örültem a vizsga kiváló eredményének, és bár már megszoktam, azért mindig jó érzéssel tölt el, hogy a Mensa tagja vagyok.

Meddig volt klasszikus, nyolcórás állásod?

1981-ben kaptam diplomát, attól kedve a tavalyi év végéig így dolgoztam. Csak néhány hónapja vagyok szabadúszó, de már tíz éve írok rendszeresen. Sokáig csak szakcikkeket publikáltam, az első boros és gasztronómiai tárgyú írásaim a Borigo Magazinban jelentek meg. A blogom 2008 novemberében indult el. Világéletemben volt bennem egyfajta közlési kényszer, és ez a forma tökéletes volt arra, hogy megmutassam magam. Nagyon termékeny szerzőnek számítok egyébként. A blog indulása óta közel 2000 írás jelent meg a felületen, leütöttem vagy 7 millió karaktert, feltöltöttem közel 10 ezer fotót, és sok millió látogató olvasta a bejegyzéseimet.

Meg lehet ebből élni?

Csak a blogból nem lehetne. Havonta 6-8 lapban jelennek meg írásaim, csak az idén januárban 130 ezer karakternyi cikket küldtem el a kiadóknak. Szerencsére nem kell munka után járnom, mert sokan keresnek. Több étterem, sőt egy húsüzem tanácsadója is vagyok, és évek óta dolgozom reklám-, sőt mozifilmekben is. Legutóbb a Matt Damon főszereplésével készült, hat Oscar-díjra jelölt Mentőexpedíció (The Martian) című filmnek adtam tanácsot mint food stylist.

A budapesti gasztronómia világának meghatározó alakja lettél, sokszor egyik rendezvényről a másikra mész. Hányszor vacsorázol?

Hát, megesik, hogy egy nap kétszer is, de ügyelek a mennyiségekre. Sok helyen megfordulok, ennek ellenére nem tudok minden meghívásnak eleget tenni. Ma már nemcsak az éttermek keresnek meg, hívnak tévébe, rádióba is. Főzök, tesztelek, szakértek, zsűrizek. Hálás vagyok ezért a bizalomért, nagyon jólesik, hogy adnak a véleményemre.

Ez a „munkakör” azért nem mindig fenékig tejfel. Mennyit híztál az utóbbi öt évben?

Hú, sokat. Most száz kiló körül vagyok, ennyi még soha nem voltam. Hiába no, szép, de veszélyes szakma ez! Ráadásul imádok főzni, és gyakran hívok vendégeket, miközben sokszor az egész napomat a számítógép mellett töltöm. Hiányzik a sport. Időről időre neki is buzdulok, mert néha megrémülök, amikor visszanézem magam a tévében. Vagyok annyira hiú, hogy ez cselekvésre, fogyásra, edzésre ösztönözzön.

2011-ben, az európai uniós soros elnökségünk idején fél évig te voltál a hivatalos gasztroblogger. Ez a politikai szerepvállalás nem ártott a népszerűségednek?

Nem volt ez politikai szerepvállalás. Alapanyagokról, ételekről, borokról, gálavacsorákról írtam. Menüsorokat méltattam, és nem politikusokat vagy eszmei áramlatokat. Blogger voltam, mint addig is, és közben sok mindent megtanultam a catering színfalak mögötti világáról. Nem hiszem, hogy ez a munka bármilyen tekintetben befolyásolta volna a megítélésemet.

Távol tartod magad egyébként a politikától?

Érdekel, hogy milyen világban élünk, természetesen meg is van a magam véleménye, de azt soha nem szoktam hangoztatni. A Food & Wine egy gasztroblog, nem ad teret a politikának. Ha meghívom a barátaimat a teraszomra, a sokak által jól ismert Haller-teraszra, akkor is italokról, ételekről, irodalomról, művészetekről beszélgetünk, nem visszük az asztalhoz az aktuálpolitikát. Ízlésem szerint ez így van rendjén.

Az utóbbi években több díjjal is elismerték a munkádat. 2014-ben te lettél az év gasztrobloggere, tavaly megkaptad a Magyar Sommelier Szövetség által alapított Par Excellence-díjat. Fontosak számodra ezek az elismerések?

Nagyon megtisztelő, hogy elismerik a munkámat, és mindez erősíti bennem azt a hitet, hogy a teljesítmény megbecsülése a könnyű siker hajhászása közepette sem ment ki a divatból. Amikor elkezdtem a blogot, és általában az írást, nagyjából azt a célt tűztem ki, hogy egyszer majd ott tartsak, ahol most vagyok. Az ország legjobb gasztrobloggerei és gasztronómiai szakírói között tartanak számon, és ezzel a pozícióval tökéletesen elégedett vagyok, miközben sosem felejtem el, hogy mindez felelősséggel is jár. Soha nem szabad lazítanom.

Van irigyed?

Gondolom, sőt remélem, hogy akad, bár senkit sem tudnék megnevezni. Azt hiszem, kevés emberrel vagyok rossz viszonyban, ami annak is köszönhető, hogy nem szokásom másokat támadni. A szeretetteljes kooperációban sokkal több az előny, mint a konfrontációban. Elég sok nyár van már mögöttem, én már senkit nem akarok meggyőzni a saját nagyszerűségemről. Olyan emberekkel veszem körül magam, akiket szeretek, s akik engem is szeretnek, becsülnek.

Mi az, ami még hiányzik?

Írtam fejezeteket a Larousse Gastronomique magyar kiadásába, és én jegyzem a XXI. századi magyar gasztronómia című könyv gasztronómiatörténeti fejezetét is, de egy önálló könyv még kétségtelenül hiányzik. Már ezer éve írunk egyet a blog állandó vendégszerzőjével, Ambrus Lajos barátommal – remélem, egyszer csak elkészül. De különben nincs komoly hiányérzetem. Igyekszem teljes életet élni, és ez egyre jobban sikerül. A blogírásban az is nagyszerű, hogy egészen késő öregkorig művelhető. Még idősen is számítanak rád, része lehetsz a társadalomnak, ami – ha már embernek születtünk – fontos dolog. Aztán ki tudja, még az is lehet, hogy egyszer írok egy regényt.

Úgy tűnik, fáradhatatlan vagy. Mi tart frissen?

A genetika, a nyüzsgés és a szerelem. Mindhárom fontos, de a legfontosabb az, hogy az ember szeressen, és viszontszeressék. Volt két feleségem, számos élettársam, és van egy szép és okos lányom, aki most 23 éves. Aktívak a napjaim, reggeltől estig tele vagyok feladatokkal, rengeteg dolgom van az életben. Amíg ez így van, nem lesz időm megöregedni.

Írta: Szabó Edit – Borsmenta