AMBRUS LAJOS: Őshonos gyümölcsfajták a drámairodalomban?

ŐSHONOS GYÜMÖLCSFAJTÁK –Színészbarátom arra kér, indítsunk rovatot egy színházi lapban Őshonos gyümölcsfajták a magyar drámairodalomban címmel. Zavarba ejtő a kérés: az őshonosságot, az összetétel első tagját akár még közmegegyezéssel értelmezhetnénk is, viszont magát az egész összetételt tekintve, nincs tudományos mércénk minden számításba jöhető fajok és fajtákat illetően. Homályos, bonyolult eredettörténetekről van szó. És a drámai művek szerző is figyelem nélkül hagyták

ezt a kérdést. Mondjuk: senki nem írt tragikai vagy abszurd művet a Pónyik alma sorstörténetéről, s nem bukkan föl egyetlen klasszikus drámában a „csengő barack”, „szóló szőlő” története sem.

A magyar (és nem magyar) írókat nem izgatta az őshonos gyümölcsfajták nagy kérdése. Egyetlen régi literátorra sem emlékszem, akit mélyebben érintett volna a kérdés. (Azért vannak emlékek: Móra és Gárdonyi mellett botanizáltak egynehányan, Kossuth Lajos például, vagy Tömörkény műveiben is ott a táj magyar gyümölcse.) Újra átnéztem Rapaics Raymund régi könyvét (Magyar gyümölcs 1940), de szépíró egyetlen egy sem található. Még Jókait sem említi – legfeljebb Catot, a rómaiak első gazdasági íróját, aki művében (De agricultura) a kobakkörte (Kármán körte) nevét először írta le. Pedig Jókai az egyetlen kivétel, akinek kertészeti szenvedélye, szakismerete, elkötelezettsége közismert, például az Az aranyember szigetleírásánál emlékezetes bekezdéseket szentel a régi ártéri gyümölcsöknek, bár azt is tudjuk, hogy kedvenc almája a Kanadai renet volt, ami bizonyára mégsem Kárpát-medencei fajta.

Éva almájával leginkább királyi, fejedelmi udvarok foglalkoztak a középkorban; gyűjtötték a különlegesen jó fajtákat, csereberélték, ajándékba küldték; a magyar gyümölcs útjára a legtöbb adatot Takáts Sándor bányászta elő. A barokk korból is akad vizuális forrásunk, amelyből kiderül, mily szeretettel ápolták Pomona adományait a régi magyar úriasszonyok. 1700-ban jelent meg Esterházy Pál nádor Tropheum Nobilissimae ac Antiquissimae Domus Estorasianae című műve, amely lényegében saját családja fiktív genealógiáját adja. A mű mellékleteinek (rézmetszeteinek) ikonográfiájából, visszamenőleg is, az derül ki, hogy az Anjou-kortól kezdve kertészetünkbe és gyümölcsfa-tenyésztésünkbe új aranykor köszönt be. A szövegekben a család nőtagjai (is) láthatóak; magyar díszben, hol koronával, hol egy órával, hol drága ékszerekkel, hol nem kevésbé drága gyöngysorral körbevéve; kezükben legyezővel, ölebbel vagy papagájjal, de túlnyomó részük vázás vagy felismerhető élő virággal vagy azonosítható gyümölcsökkel. Így rögtön 1109- ből egy tál almával megörökítve Kostka Anna, Esterházy András neje; aztán Amor vincit omnia (a szerelem mindent legyőz) címoldalon Bátori Cecília, Esterházy István neje bal kezében vesszős ágú almán pihentetve a kezét 1146-os évszámmal.  Esterházy Mátyás neje 1225-ből egy szép tál körtével ábrázoltatja magát. (Az első magyar körtefajta okleveles említése a sárkörtvél volt (sárga körte), amely csak 1258-ban bukkan elő.)  Erdődy Orsolya jobb kezében bokrétát tart 1460-ból; fölismerhető belőle a tulipán, a nárcisz és a gyöngyvirág is. Esterházy Cecília 1465-ből egy tál cseresznyéből szemezget. Illésházy Bernát felesége, Esterházy Júlianna egy bohócsipkás fiúval festette le magát, aki kétfülű kosarat tart elébe, melyben körte, barack, és szilva látható, az úrnő pedig egy szép alakú körtét vesz ki a kosárból. Amadé Lénárt neje Esterházy Judita 1646-ban bal kezében primulát tart, jobbra mellette egy szép tál cseresznye látható. És így tovább: végül Esterházy Julianna 1694-et mutató tábláján hármas rózsát tart az egyik, almát a másik kezében, előtte az asztalon egy tál gyümölcs látható. Bizonyítva, hogy a kor gyümölcsábrázolásának divatján kívül a gyümölcs miféle szerepet töltött be a régi főnemesség életében.

A minőségi gyümölcstermelés általános elterjesztése alapvető tevékenység – erre viszont csak a 18-19. század irodalmi emberei, Bessenyei, Berzsenyi és Kisfaludy hívják fel a figyelmet. „A mezei gazdaság – kivált, ha egy kis Isteni áldás is segíti, becsületes, nemes, hasznos – emberséges, szabad emberhez illő foglalatosság” – írja a gazdálkodó ember örök függetlenségéről és örök szabadságáról Himfy. Ám egyikük sem emeli be műveibe „az őshonos gyümölcsöket” – meghatározásuk is a 19. század második felének tudományosságára marad. Noha Lippay óta (1690) ismerjük az egyes gyümölcsfajok és fajták részletesebb leírását, a komolyabb pomológiai kutatások ekkor, Girókutival és Entz Ferenccel kezdődnek. A származás problémáit Prónay Gábor is jelzi a kiegyezés után: „a jelenlegi nemes külföldi fajok közül igen sok hazánkból vette eredetét; miután sok gyümölcsfajaink a kereszteshadjáratok alkalmával a szent földről a visszatérő vitéz-zarándokok által hazánkba hozattatván, először itt honosíttattak, és innen egész Európába elterjedtek”. Czukor János hódmezővásárhelyi pomológus egész életét annak szentelte, hogy az ősmagyar gyümölcsfajokat összegyűjtse: 76 almában, 61 körtében, 21 szilvában és 12 cseresznyében jelölte meg az „őshazai válfajunkat”.

Ezzel a gyümölcstermesztés nem csupán a főurak nemes passziójaként „demokratizálódott” – a magyar gyümölcstermesztés legnagyobb alakja, Bereczki Máté is a gyümölcsök terjesztését a boldogsághoz és gazdagsághoz vezető útként jelölte meg. Egyik manifesztumában a jól bevált, régi fajták szaporításának (oltásának) nagyszerűségéről beszél. A feladat ennyi, nem több – szívós, kitartó munka, odaadás és szeretet; nem titokzatos irodalmi művészet.

„Lelkészek, néptanítók, vándor-tanárok, akik a gyümölcsészet, a gyümölcsfatenyésztés áldásos voltáról meg vagytok győződve; a kik arra is hivatva vagytok, hogy a népet a jóllét-szerzés eszközeire megtanítsátok – hozzátok intézem szerény, kérő szavaimat. Tanuljátok meg – ha még nem tudnátok a vessző-szemzést és tanítsátok meg arra a népnek apraját és nagyját! Könnyűszerrel megtanulhatjátok azt magatok is, könnyű szerrel megtaníthattok arra másokat is. Minél többen fogjuk tudni és gyakorolni a vesszős-szemzést, annál hamarább indul virágzásnak hazánkban is a gyümölcsfatenyésztés. Mindaddig, míg a mesterséges ojtásmódokhoz ragaszkodunk és másokat – különösen pedig a népet is – azokra törekszünk megtanítani; csak egyes hivatottak monopóliuma lesz a gyümölcsfa tenyésztés. A nagy közönség borzongva fog attól, mint titokzatos művészettől elfordulni. Akik életpályájukká választják a kertészkedést, nagyon jól teszik, ha a kertészet minden műfogását, tehát minden mesterséges ojtás-módot is megtanulnak és tudnak is gyakorolni: de nagy közönség előtt ne csináljunk az ojtásból művészetet, bűvészetet!!”

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője