AMBRUS LAJOS: Megelégedés és takarékosság – levendula

LEVENDULA – A levendula (Lavandula officinalis) nevét a középkori latin lauindola, leuendola, lavendula szóalakokból, vagy pedig a lavare = mosni latin szóból nyerte, utalva rá, hogy a növényt mosáshoz és testápoláshoz, a fürdővíz illatosításához régóta használták „Az embernek semmit sem használ, ha eszi, de erős illata van” írja Szent Hildegard (Hildegard von Bingen) német misztikus apátnő a 12. században, aki kilenc kötetes enciklopédiájában a növényt először nevezi Lavendulának

(Physica [Liber semplicis medicinae]). Pécsi Lukács nagyszombati jezsuita erkölcsbotanikai munkájában (Az keresztyén szűzeknec tisztesseges koszoruia, 1591) a növény hozzáfűzött erkölcse: „az megelegedes, es takarekossag”. A fejedelmi, üdítő illatú, a mediterrán kerteket idéző, remekül mézelő növény hsonnevei még: magyar spicinard, lavendula, hamis nardus, olasz nardus, német nardus; népnyelvi alakjában molyfű; utalással a levendula mindenfelé felismert molyűző tulajdonságára. „A’ molyt az álló ruhától elűzi”, mondja Veszelszki. A köznyelv kellemes asszociációkkal ’levendulás kert’, ’levendulás bokréta’, ’levendulavíz’ alakokban ismeri és használja.

Őshazája a Földközi-tenger nyugati melléke, ahol vadon nő; Magyarországon éppen vadon nem terem, de a kolostori kertek és a lovagkori növénykultusz óta sokfelé művelik. A magyar levendulatermesztésben a két világháború között Bittera Gyula tihanyi levendulásával szerzett nagy érdemeket, bizonyítva, hogy a hazai klímának megfelelő fajtákkal a külföldivel is versenyképes olajat képes termelni. A tihanyi levendulás a koranyári, Kisasszony havi kéklő virágzása a Balaton földöntúli jelenlétével: felséges, fölemelő látvány. Az első magyar herbáriumban, Méius Horhi Péternél (1578) a „Lavendula kettő: Egyik nagyobb. Ezt híjják Pseudonardusnak, német Nardusnak, mert szaga hasonló a Spicinardhoz. A másik kisebb. Ez ugyan az igaz Lavendula”.

Ez utóbbi a valódi, keskeny levelű, vagy francia levendula,  melynek drogjából vonják ki a levendulaolajat.

„… ez két szépséges füec, es viragoc ereikcel, es miuoltokcal, igen hasonlatosoc egymáshoz… ez viragoc ki kelettel zödülnec, es kis aszony hauában, es öszel viragoznac, mikor viragokatis lemetelhetic, es az egesz esztendő altal élhetni vele..”

Mindkét fajtának több változata ismert, és igen gyakran a keresztezéseikből származó nemesített fajták vannak forgalomban.

A levendula félcserje – gyökerei arasznyi hosszúak, szára 30-60 (100) cm magas, lehámló kéreggel fedett, tömör bokoralakban erősen elágazó. Levelei keresztben átellenesek, szálas-lándzsásak, hegyesek, a levél fonákján molyhosak. Virágzata 3-5 cm hosszú, vékony füzér, termése 4 makkocskából áll össze. „Igen jó illatja van” – írja róla Lippay János az első magyar kertészeti szakmunkában (Posoni kert, 1664) ; a rejtélyes életű magyar füvész, Veszelszki Antal leírásában a „Spikinárd bokrosabb, a’ levele szélesebb, és a’ szaga is erősebb, másként a’ rózmarinhoz mind ágaiban, mind leveleiben igen egy formák, hanemhogy mindenben apróbb, a’ négyszegletű vékony száracskáji’ tetején apró kék virágotskák nőnek kalászosan, a’ gyökere fás, a’ magva feketéllő…. Mind a’ kettő egy természetű, egy hasznú, mert mindenike az embernek lankadt agya-velejét erősíti, a’ fejfájjást elűzi, sőtt a’ hideg nyavalyát is elveszti, úgymint a’ szédfelgést, guta-ütést, álmos betegsdéget, görtsöt, reszketést: Contracturát, és bennaságot.”  Lippaynál:

„Kikeletkor zöldül meg ez a fű, juniusban és juliusban virágzik, amely időben kell a virágait lemetélni és frissen vizét venni, meg is áll egész esztendeig. A misculantiában (vegyes salátában) is szedhetni keveset belőle, egyébaránt a konyhán nem igen élnek vele.” (levendula receptek)

Már Mélius füveskönyvében is melegítő, szárasztó növényként szerepel, bár leírását nem adja; azóta jól megismert „belső és külső hasznait” annál inkább. „Ha a Lavenduláknak borban a virágit megfőzed, és gyakorta melegen éjomra iszod, vizeletet, havi kórságot indít, hasfájást gyógyít, a szű fájássát megenyhíti. Hasnak kórságát, sok szeleit, fingást megállatja, a sárgaságot elűzi, mint a rozmarin”.  Virágából azonfelül, ha szintén fehér borban főzöd és „vetsz belé szerecsendió-virágot és fahéjat, Cubeát, tengeri borsot, olyan, mint a bors”. A virág forrázatát belsőleg az idegrendszer bajainál, Apáczai enciklopédiájának nyelvi fokozása szerint „virágjai hatalmas jók a gutaütés ellen”. De görcs esetén és felfúvódásnál, asztmánál, daganatoknál, sebek öblítésére, olaját pedig belélegzésre, reumás panaszok, idegzsábák esetén bedörzsölőszerként, fürdőként használják.

• Gyűjtendő a virága; szárított virágzatát Lavandula flos néven ismeri a hivatalos drogkereskedelem. Illatos, fűszeres, kesernyés ízű.

Talajban nem válogat, így megél homokon is, de főképp a kötött talajt kedveli. De szereti a „napra kitétetett és köves helyeket”, írja Nadányi a Kerti dolgok leírásában (1669) és folytatja elragadtatását: „ollyan gyönyörűséges szagu, hogy minden virágokkal, a’ mellyek közzé elegyíttetik, szagának kedvességével harczollyon. Melly jo ajándéka miatt a’ ruhák köziben szokták varrani, és szekrényekbe való eltétele is dicsértetik”. Célszerű tavasszal, virágzás előtt, zöld dugványról szaporítani, hogy majd néhány hét múlva meggyökeresedjék. Első és második évben a 30 cm sor- és tőtávolságú növény alacsonyra nő, harmadik év tavaszán minden második sort és a megmaradt sorokban a második növényt átütetjük  – úgy, hogy végleges tő- és sortávolságot kapjunk. A kiültetett növényeket egyszer-kétszer kapáljuk; télire ajánlatos falombbal takarni. Tavasszal a száraz és kifagyott részeket ollóval levágjuk; esetleg 3 évenként trágyázzuk. Egy és ugyanazon a helyen 14-15 évig megmarad. Hozama kat. holdanként 2,5-3 q morzsolt virág, vagy 15-20 kg olaj. Virágait a teljes kinyílás előtt levágjuk és csomókba kötve szárítjuk. A virág friss állapotában 0,8%, szárítva 1,5% illóolajat tartalmaz, ezen kívül keserűanyag, gyanta és cserzőanyag található benne.

Ahogyan Lippay is megjegyzi, a középkori konyhán „nem nagyon élnek vele”; ezért a levendula nyomára a régi szakácskönyvekben általában nehéz rábukkanni. Az erdélyi fejedelem szakácsa, a Fogoly madarat sütni, főzni receptjében használja: „Süsd meg azt elsőben, ha megsül, mesd kétfelé az közepin, tedd egy tálban, fedd be, hogy meg ne hidegűljön; végy savanyú narancsot, mesd azokat is s nyomd ki az levét; végy egy kevés nádmézet, trizenetet és fahéjat is egy tálban, hintsd az madárra, fedd be egy tállal, rósa vagy levendulavizet is egy keveset tölthetsz hozzá; az tál közepre tedd az madarat, azután tölts kevés édes bort hozzá, ismét triczenetet és fahéjat hints reá, az tálat szénre tegyed, befedvén azt, szépen melegűljön meg jól s így megsűrűsödik az leve, és az narancs után csípős és savanyu szabású leszen; maradjon befedve, vitesd az asztalra s ott vedd el az tálat róla. Így immár jó ezű leszen, de az leve ne legyen felettébb sok.”. Főleg tehát „misculantiában” használja a korabeli gasztronómia – ám erős karaktere miatt: óvatosan.  Régente, írja egy régi szakácsné, Szalay Alix, levendulaecet minden háznál készült – salátára, ételekbe használták, de különösen főfájás és a hátgerinc gyengesége ellen. Fürdőt a gyenge gyermekek és a lábadozó betegek számára készítettek. Vörös borban megfőzve a levendula levele a fejbőrt erősíti és a hajnövést előmozdítja.

Fűszerként leginkább Dél-Európában terjedt el; használják hallevesekhez, halételekhez, ürühús ízesítésére és különféle szószokhoz. Manapság a kifinomult ízlés egyik kedvenc, újra felfedezett klasszikus növénye: fűszerkeverékhez, süteményekhez illik. De az olivaolaj (a régi nevén faolaj) készítéshez és ízesítéshez, vajakhoz, kompóthoz, liktáriumokhoz és fagylaltokhoz is szerfölött kedvelt.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője