RÉGI KÖRTEFAJTÁK – Keleties vonalvezetésű, megbízhatatlan és hihetetlen számnak tartottam. Mint valami ékesszóló bülbül madár szavát a kacskaringós mesékben. Nem kevesebbet állít ugyanis a híres világutazó, a küthajai  1611-1684), hogy amikor a török által megszállt Pécsett bejárta, egyetlen napon 47 féle körtét evett! „Én szegény” – teszi hozzá némi szemforgatással. Negyvenhét körte?!  Miféle szám ez – nem túl sok netalán? Ám szerepelnek Cselebinél ennél elképesztőbb dolgok is.

A Szejahatnáme (Utazások könyve) című többkötetes munkájában a világszerte ismert török utazó leírja, hogy midőn a Dunántúlt járja, ő Eszék felől Mohácsot érintve érkezik Pécsre, itt „minden házban szőlők, kertek, vízmedencék és szökőkutak vannak”.  S hogy a helyi ketkhuda (hivatalnok) állítása szerint 6160 (!) szőlőskertje van Pécs városnak bejegyezve, miért teljes joggal jelenthető ki róla: „Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem” (Szerémnek Pécse hasonlít Irem kertjéhez). És még két földi nevezetességet is fölemlít a nevezetes körték bemutatása előtt: a kumri barackot (a kumri jelentése gerlice és valószínűleg a gyümölcs színére vonatkozik), és a fekete, dúslevű szedret – utóbbiban alighanem a dunántúli kisnemesi porták és parókiakertek egyik kedves gyümölcsét, a Kisázsiából származó Morus nigrát, a Savanyú vagy Fekete szedret, amelynek még Török szeder (eper) is a neve, üdvözölhetjük. Majd jönnek az elfogyasztott (és csak fajtaszámmal jelzett, de meg nem kóstolt) körték:

„Megbízható öreg emberek beszélték, hogy 170 fajú körtét írtak jegyzékbe s valóban úgy van. Én szegény is, mikor a Szigeti kapu közelében az alajbég házában vendég voltam a házában található különféle körtéit előhozatta s egy napon 47-féle körtét ettem; mindegyike más-más zamatú s édes csípős levű és kellemes illatú körte volt; a szakértők között mindegyiknek más-más neve van, ha valamennyit leírnánk, akkor e könyv gazdasági vagy kertészeti könyv lenne”.

De bizony kár, hogy Cselebi nem részletezte egy ma is használható kertészeti munkához illően legalább a neveket: már csak a jóillatú álmokban létező hatezer pécsi szőlőskertet vagy éppen a százhetven külön-külön fajtájú csípős, illatos, fűszeres, muskotályosan és egyéb csábító körtét! Egyáltalán, van-e ennyi a világon, amelyből a derék török negyvenhetet is megkóstolt?

Van. Vannak a százhetvenek is, de még ennél az többek is. Pedig Cselebi idején, vagy tán fél századdal előtte, egy1595-ös kolozsvári jegyzékben azt olvassuk, hogy a jó minőségű körte igen magas értékű és szinte valutaként működik. A historikus Kőváry A magyar családi és közéleti viseletek és szokások című 1861-es munkájában közöl egy árjegyzéket, amelyből az derül ki, hogy 1 véka nemes muskotálykörtének 28 dénár az ára. És e fejedelmi vendéglátás összehasonlító árjegyzékének adatai szerint egy malac ára 11 dénárra rúgott – vagyis fél véka körtébe sem kerül egyetlen malacka, de egy vékáért már két malacot is kaptak! Viszont két véka muskotályos gyümölcs egy egész juh árát fedezte. A ma már igen nehezen képzelhető árviszonyokra jellemző, hogy a 4 dénár ára nádmézcukorért egy egész szekér szalmát is kapni. Ám a „kertészet” lényegében méregdrága ágazat a fejedelmi korokban – summázhatjuk a tudós Kőváry László nyomán.

Méghogy negyvenhét körték? És a törökkori 170 pécsi fajták?  Ez is nehezen emészthető – pedig a körték regényében Cselebi adatai korántsem keleti túlzásúak.

A körte (Pyrus) európai megjelenése óta mindig a legkurrensebb gyümölcsök közé tartozik – a legnagyobb magyar pomológus, Bereczki Máté 534 fajtát ír le négykötetes munkájában, a nemzetközi pomológiai bibliáját író francia orvosdoktor, André Leroy már 915 félét. S hogy származásuk, eredetük, vándorlásuk miféle kalandos, szinte keleties kacskaringókkal teli mesés utakba és történetekbe bonyolódik, csak egyetlen példa az ezerből.

A körte legnagyobb gazdagságát fölmutató franciák például, mint valami aranykincset, leplezetlen büszkeséggel említenek egy igen nagy becsben tartott és féltve őrzött körtefajtát, a Bon Chrétien d’Hiver nevezetűt. Erről az ízletes, sokféle felhasználású lédús buckós körtéről már egy korai, l536-os latin füveskönyvben azt írja Ruellius, azaz Jean Ruel (De Natura Stirpium), hogy „a franciák legkedvesebb körtéje a Bon-Chretiana, nemcsak mert nagyon édes és súlyra a fontot is eléri, hanem mert húsa is oly finom, hogy ízlelve a szájban rögtön elolvad; sokáig eláll és a szállítást jól bírja”. Milyen zamat árasztja el számat? – kérdi a muskotálykörtéhez írt versében a 20. századi költő Jékely Zoltán; Leroy pedig azt említi róla, és ekkor nagyot dobbanhat patrióta-szívünk, hogy a franciákhoz a savariai (pannóniai) születésű Szent Márton hozta magával. És Krisztus után 374-ben már ültetnek belőle a galliai Toursban – ahonnét egyik hasonneve, a Bon Chrétien de Tours származik, s amelyet másutt Szent Márton körtéjének is mondanak.

De bizony ennek a Bon Chrétiennek egyik korai változata Kármán körte néven ismert Magyarországon is; Erdélyben torzsátlan körtének hívják. Mátyás történetírója, Galeotto büszkén emlegeti, midőn a magyar gyümölcsök nagyszerűségéről értekezik, hogy a magyar kármán körtét két kézzel sem foghatja át az ember! Ám ha a két fajta azonosságában nem is volnánk ennyire határozottak, annyi bizonyos, hogy korai, „elő érő” voltáért itthon és a környéken igen nagy megbecsülésnek örvendett. És nemes valutaként, hogy úgy mondjuk, korabeli paraszolvencia gyanánt használták. A bécsi udvarnak mindenféle kuriózumokkal kedveskedő nagyúr, Nádasdy Tamás nádor például 1559 tavaszán nem felejti el megsürgetni otthonülő feleségét, hogy még több primőr gyümölcsöket küldjön az udvarhoz. „Én mind azon sápolódtam, hol tehessem szerét az idén az előérő körtvélynek” – kezdi levelét a nagyúr, a híres Bon Chrétienre, a magyar Kármán körte korai muskotályos változatára utalva. „Jőve hozzám Makkos Ambrus, és az ő Muskotály körtvélyét, ki az ő szőlőjében vala, nekem adá ajándékon. Mondá, hogy Poór Albertnek is, Pereszleginek is volna az ő szőlőjében egy előérő körtvélyfa, de meg nem őrizhetik a sok lézengő néptől. Azért, ha azt akarod, hogy királyné asszonynak körtvélyt küldj, idején hagyjad az ispánnak, hogy megőriztesse szépen őket.” Válaszul június 16-ikán Nádasdyné Kanizsai Dorottya asszony pakkot küldet Bécsbe. És hamarosan jön is a nádori nyugta:

„A Muskotálykörtvélyt, kit te küldtél, tegnap hozták meg későn, és ma királyné asszonynak te szóddal küldém, kit jó néven vett tőled.”

Negyvenhét körték?

Igen. És ebben az esetben Cselebi nem is tévedett – csak éppen e valutaértékű fejedelmi gyümölcsökről ma már kevesebbet tudunk. Kovács Gyula barátom medesi gyűjteményes kertjében, hasonlóan a Leroy által leírt számok nagyságához, ma is több mint ezer körtefajta áll leszaporítva és lassan termőre fordulva! Ő maga 17 féle különböző göcseji fajtájú körtepálinkát kínálgat kiváló illatokban, mesés karakterekben, csodás ízvilágban és harmóniákban – a honi Pomona istenasszony nagyobb dicsőségére.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője