AMBRUS LAJOS: A címeres káposztáról (heraldika)

KÁPOSZTA – Minden ételek elsője. Minden beteg gyomor gyógyítója. Minden gazdagság forrása. És természetesen minden magyar ízek eldorádója. A káposztát rögtön a legelső magyar regény a magos heraldikai címerpajzsra emeli – a naplóíró Mikes Kelemen (1690-1761) azt a vágyálmát rögzíti, hogy egy egész könyvet szándékozik a káposzta nagyszerűségének szentelni. (Fájdalom, hogy sosem írhatta meg.) De azt jól tudjuk tőle, hogy a Törökországi levelekben a drinápolyi napokat úgy jellemzi, hogy a gasztronómiai

(káposztai) metaforájában még a mezítlábas olvasó is megérthesse az időtlen bujdosó univerzális léthelyzetét.

„Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak”.

És Mikes, legyen azért neve áldott, egyáltalán nem átallja a „gyomros matériát” saját pennájára tűzni – mert tudja, ismeri, sőt artikulálja a plebejus igazságot: „a kancelláriákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban”. És hozzáteszi saját gasztronómiai fortissimóját, mely szerint a káposztáról való tudásban:

„nem elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi címer”.

Szóval ez a dicséretes, egyben jelentős irodalommal rendelkező növény (csíkos, fodros, olasz, vörös és fejes változatban ismerték és hajdú- pörkölt-, kolozsvári-, tejfölös- , kapros-, szalonnás- és töltött káposzta formájában készítették a leggyakrabban – címer is volna. Címernövény. Bár én sose láttam olyan címert, amelyben heraldikai szerephez jutott volna, a legnemesebbike például, a Cziffray-féle szakácskönyvben is szereplő töltött savanyú káposzta – de a kijelentés nagyszerűségén ez mit sem változtat.

De bekerült az máshová is, például a Debreceni Kistükör 1862-es városismertetőjébe, midőn a cívis életmódját rögzíti az akkor népszerű Dongó álnévre hallgató szerző:

„Jó töltött káposzta, pörcz, fonatos-béles,
 Mit bizony megehet a gróf is, ha éhes”.

S ha már Debrecennél tartunk, az Életképek 1847-es évfolyama is emlegeti a szováti káposztát, sőt, emlékbeszédet is tart fölötte aképpen, hogy az a növény édes torzsájú volt, mely gyalulva puha sallangokra esett, ezek a „sallangok” aztán hasonlítottak a kukorica selyméhez (csakhogy annál fehérebbek voltak) és hasonlítottak még a cukros laskához is, csakhogy vékonyabban és szélesebben zuhogtak a gyalu éles kése alá. Bár a savanyítás nemes művészetébe nem von be bennünket a reformkori szerző, ám a töltelékről nem felejti el megjegyezni, hogy az bizony ízes-piros-paprikás-fokhagymás töltelék volt. S az egész kompozíció végén a műremek étel kolbász szeleteket kapott, „ráhintve bors-kapor és jóféle sáfrány bévonásokkal”. És természetesen cserépben készült, mert helyesen alkalmazták a mondást:

„A töltött káposzta finnyás étek, nem mindenkinek mutatja meg magát, teljes valóságában, csak a cserépfazéknak”.

S a végén a mesterművet, ha rögtön el nem fogyasztották, úgy is hagyták, cserépfazékban, csak a cserép száját vonták be lantornával (jóféle ökörbendővel).

Miféle is ez a remek címernövény? – sok ditirambot írtak már róla.

Egyet azonban biztosan mondhatunk: szeressük úgy, azzal a nemes szenvedéllyel, ahogyan a mi Mikesünk beszél a „kapros és téjfellel béboríttatott káposztáról”. Ő a kész műremeket, a nagy mű-egészet egy szinte álombeli és finoman cizellált miniatúra éteri képének festi le. Amely, hangzik a régi, de elegáns szentencia, „távulrúl úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüstfedelet, alatta drága fűet lehet találni”!

Ambrus Lajos, József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője