BABITS MIHÁLY – Egyik 1938-as önéletírásában (Szekszárdi kadarka) Babits a mulandóság és maradandóság kérdéseit veti föl, amint nagybetegen, a gégemetszés után és a rádiumkezelések közti szünetben kitekint budai lakásából a ködös, novemberi tájba. És ekkor ezt mondja: mintha nem is egy fűtött, könyvekkel teli bibliotékában lennék, sokkal inkább egy másik, nem kevésbé fontos térben és időben.

A szekszárdi szőlőhegyen – „amely életem első felének központja és pihenőhelye volt”. Az emlékezet pontos filmjét az hívja elő, hogy a napi postában egy pár lapos füzetet talált – Rapaics Rajmund híres dolgozatát a szekszárdi kadarkáról. Gyorsan végzett vele és ez a mohón befogadott élmény indítja el az emlékezet filmjét a budai ködökre rávetítve: ami volt, az valahogy ma is mind megvan, mert az életből semmi nem veszhet el.

A régi, pontosan leírható szekszárdi kadarkaszüretek képei egyáltalán nem a mulandóság szomorúságát idézik Babits számára, sokkal inkább valami mást és meglepőt. A „titokzatos maradandóságét, amely minden mulandóság mélyén ott lappang”. Konklúzióként arról beszél Babits, hogy „igazában most is csak azon a hegyen állok, ez a szüret talán folyton tart azóta, ez az igazi valóság és állandóság. Gyermekkorom édenét élesebben látom magam előtt, mint azokat a helyeket, ahol tegnap jártam”.

És ezzel mindannyian így vagyunk, akiknek már jutott múlt hová emigrálni: tájakba, szőlőhegyekbe, ifjúságba, szerelmekbe, helyzetekbe, hangulatokba. Ízekbe, illatokba, alakokba – titokzatos állandóságokba, amelyek ott, a mulandóságnak mélyén lappanganak.

Pamuk alma, Bárányfarkú körte

Én ugyan soha nem ettem például Pamuk almát vagy Bárányfarkú körtét, de ahogy olvastam róluk egy nemrégiben kapott könyvben, ugyanaz az a mohó öröm fogott el, amelyet Babits érezhetett – és ekkor jutott eszembe a szekszárdi kadarkáról írt önéletrajza.

Persze én nem is ehettem gyerekkoromban Pamuk almát, mert az Pécs környékén terem (pontosabban: termett) és az én ifjúkorom a Délalföldön telt. Azt viszont jól tudtam, hol keressem ennek a különös nevű gyümölcsnek az emlékét – fellapoztam hát Bereczki Máté, a legnagyobb magyar pomológus nagyszerű könyvének negyedik kötetét 1887-ből, és ott megtaláltam Pamut alma név alatt. Ráadásul ez volt az első leírás erről a jeles nyári almáról, amely, mondja Bereczki, „Pécs vidékén régóta el van terjedve s ott, a piaczokon keresett és kapós gyümölcs”. Különben „zsíros tapintatú, bágyadtan fénylő; elejente világos zöld; értében sárgás zöld vagy zöldessárga; napos oldalán igénytelen pirossal belehelt és csak kevésbé élénk-piros, szakadozott csíkokkal és pettyekkel tarkázott. Húsa fehér vagy sárgásba játszó fehér, finom, könnyű és puha; leve bő, czukros, gyöngéd savannyal emelt, gyöngéden illatos és igen kellemes ízű, de csak azon esetben, ha a fáján teljesen meg hagytuk érni a gyümölcsöt.” És tessék, mint valami buzgóár az idő mélyéről, az elfelejtett és kiveszett gyümölcs felbukkan újra. Ahogy maga a Bárányfarkú körte is, amely például oly annyira tájfajta, hogy sem Bereczkinél, sem más régi pomológiákban nem találkoztam vele. De föltűnt és ez a lényeg, méghozzá a Dráva menti gyümölcsészet című tanulmánykötetben, amelyet az Ormánság Alapítvány adott ki 2005-ben.

Az Ormánság gyümölcsészete

Nagyszerű, egészen új szemléletű és remekül végiggondolt könyvet kaptam Lantos Tamástól, a kötet szerkesztőjétől és kiadójától. Lényegében hat tanulmányt/felmérést és számos szép színes képet valamint grafikonokat, összeírásokat tartalmaz az Ormánság (régiesen Ormányság) egyes részeinek gyümölcsészetéről (Markóc, Drávafok és Sellye a vizsgálati helyszínek). Maga a kötet leírásaival, elemzéseivel, kérdésfelvetéseivel, megoldási javaslataival az utolsó betűig nagyon markánsan ökológiai szemléletű: Lantos kitűnően felépíti és kifejti például az „alkalmazkodó gyümölcsészet” fogalmát, amelynek koncepciójára az egész kötetet felfűzi.

Lantos Tamás az Ormánság Alapítvány vezetője a nagy ívű tanulmányában (Dráva menti alkalmazkodó gyümölcsészet) végigvezeti a táj újszerű értelmezését. Az ember szerepét a tájban (használja és kifejti a helyi ember fogalmát és a tájban végzett cselekvését) és leírja az „alkalmazkodó gyümölcsészet” meghatározó jegyeit. Az utóbbiról azt mondja, „a gyümölcsészet gazdagsága közel áll az igen változatos ligeterdők gazdagságához” – s az embernek úgy kell(ene) berendezni saját, tradícionális és a hely értékeit őrző gyümölcsösét, olyan rendszert alkotva, hogy jelentős helyet, „funkcionális teret” biztosítson önmagának: az emberi haszonvételnek és alkotó munkának. S úgy, hogy ugyanakkor ne sértse a táj fejlődési, működési rendjét. Hanem alkalmazkodjon hozzá. Példaszerű, ahogy a növényekről, a gyümölcsös kialakításáról és annak fönntartásáról ír, a haszonvételekről, a gyümölcsös termékeinek tárolásáról, földolgozásáról, tartósításáról és végül még a legnehezebbről is: az értékesítés problémáiról.

A Magyar Környezetgazdaságtani Központ munkatársai Kajner Péter és Ungvári Gábor egy gyümölcsész háztartás működését mérték föl az Ormánságban, Pintér Csaba a veszprémi egyetemről növénykórtani vizsgálatokat közöl, Kevey Balázs összehasonlító botanikai vizsgálatokat végzett a három gyümölcsösben, Mikuska Tibor és Mikuska József a Kopácsi Rét Barátai Természetvédelmi Egyesület tagjai a gyümölcsös és a madarak kapcsolatáról írtak dolgozatot.

Szani Zsolt és kisebb részben Klincsek Pál a szó klasszikus értelmében pomológiát írtak – itt találkoztam számos más nagyszerű régi gyümölcs mellett például a Batul és Pónyik almákkal is, a távoli Erdély „zászlósalmáival”. S persze az általam címben kiemelt Pamuk almával és a Bárányfarkú nyári körtével is – az utóbbiért különben a régi pécsi piacokon a befőttkészítő asszonyok dupla árat is megadtak, olvasom a könyvben. S amelyek persze, a Batul is, Pónyik is, Pamuk is azzal az ezerféle gyümölccsel együtt, amelyek a Kárpát-medencében valaha honosak voltak, rég kivesztek. Legföljebb imitt-amott, mint a híresen elzárt Ormánságban maradt fenn néhány helyi fajta; valami romos, elhagyott úri kert mélyén. Vagy véletlenül megmaradt parasztkertben vagy a ligeterdőben. Esetleg ártérben, amelynek gyümölcsészete valaha igen jelentős volt; elég most a Duna vagy a Tisza árterére gondolni, de különösen hivatkozni kell Andrásfalvy Bertalan nagyszerű munkáira, melyek 2007-ben jelentek meg újra egy kötetben A Duna mente népének ártéri gazdálkodása címmel.

Vagy a nagy kertész Jókait emlegetni – akinek komáromi gyerekkorában még a Duna-szigeten elvadult, pompás gyümölcsös is volt a morotvákkal, dzsindzsárokkal, kopolyákkal, tólocsogókkal és ezerféle ritka vízinövényekkel teli földdarabon. Ahol, mondja ő,

„az a kis fakunyhó ott a dunaszigeti gyümölcsöskertben, az volt az én legdrágább palotám, amiben valaha tanyáztam. Ott írtam meg első regényemet!”.

És saját gyermekeink, akiknek korunk idegenből származó, internacionalista egyen-gyümölcsei jutnak, már nem is tudnak róluk semmit és nem is tartják fontosnak, mert, ha véletlenül eléjük kerül, nem szeretik.

Az életből nem veszhet el semmi

Ha a rákbeteg Babits a szekszárdi szőlőhegy mulandóságáról és maradandóságáról beszél egyszerre egy régi szövegben, úgy Lantos Tamásék nagyszerű elméleti és gyakorlati munkái nem csak az ormánsági gyümölcsészet megmentését és elképzelhető jövőképét aktualizálják. Arra intenek, hogy mi is hasonló mélységgel és szeretettel értelmezzük saját, megőrzendő tájunkat és saját felépítendő gyümölcsösünket. Hogy határozottan autonóm, de egyben megértő védelmezői is lehessünk – ápolva vagy rekonstruálva a táj ezerszínű gazdagságát. S akár Babits írása, mindez azt bizonyítja majd, hogy az életből nem veszhet el semmi.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője