SÜMEGEN, a magyar barokk parányi gyöngyszeme – s ez a „legregényesebb fekvésű városka”, ahogy Jókai írja a Magyar Tempe-völgy című munkájában. Azt sajnálja viszont a Balaton-vidéket a mitológiai szépségű, istenekkel benépesített antik tájhoz hasonlító szerző (Jókai), hogy ezt a magyar rege-tájat nem tudja olyan szépnek és meghatónak leírni,

mint amilyennek látta. S ezzel sokan vagyunk így, Jókai óta is (én például most)– bár a magyar Tempének Jókai előtt Berzsenyi például a Kemenesalját, a Somló és a Kissomlyó vidékét, a Marcal-medencét tartotta, s bizonyára ezt sem véletlenül. Tempe völgy: az antik istenek lakhelye, ahol a földöntúli boldogságukat találják meg a lakói. Lényegében feltűnően csábító ennek a tájnak a szuggesztiója – a Balaton tükrének éteri, őszi csillogása, a balatoni vulkáni hegyek poétikus látványa, a Badacsony komorló tömbje, a Szentgyörgyhegy pazar bazaltoszlopai. Legfőbb sajátosságuk épp az, hogy mindenek előtt ihlető hívásúak; leginkább a poéták és a tájfestők számára, ha akadnak ma ilyesfélék.

Sümeg

Sümeg az a pannon kisváros ebben az idealizált Tempe-völgyben, amely a Csobánc, a Tátika, Rezi és Somló várainak, völgyeinek és regéinek egykor országszerte ismert költőjét adta a honnak. Kisfaludy Sándort, ezt az ódon, provinciális poétát, akit ma nem olvas szinte senki, s aki egyben a városka legismertebb polgára is. Szerinte ez a hely egyszerre Tempe-völgy és rabszolgapad – „tündérek lakóhelye” és „kinaimnak a mühelye”. Legolvasottabb darabjában számba is veszi, lajstromozza a „műhely” legismertebb tartozékait és „szerszámait” – mert ezekkel kell majd „dolgoznia”.

Amott látom domborodni
Nagy-Somlónak kalapját  
Amott, jobbról, nyálasodni
A Marczalnak iszapját;
A felhőben merőn ott áll
A sümeghi vár foka;
A Bakonyból ott kandikál
Tátikának homloka;
S a tündérnek lakóhelye,
Kinaimnak a mühelye,
A kék gőzben ott borong –
Kebelem, hajh! Mint szorong.

Kisfaludy pantheista világképébe helyezkedik bele a Tempe-völgyet involváló Jókai is – ahogy idéztük, Sümegen, a „legregényesebb fekvésű” városkában,

„mely fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümeghi várrom, még mindig erős falaival, miket, hogy haragjában le nem tudott dönteni az idő, jókedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják holdvilágos éjszakákon a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak pánczélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz”.

Sümeg megmászásra váró neves vár ma is a (bár nagyszerűen renoválja új kapitánya), csodásan kifestett barokk templommal, híres püspöki palotával és szép lakóházakkal.

A sümegi vár

A vulkanikus várhegyen épült várát 1292-ben emlegetik először az oklevelek, a tatárjárás után megerősítik és időközben a vár megbízható erődítménnyé válik (egy ideig itt őrizték az ország ereklyéit, többek közt a győri Szent László-hermát). Többször cserélt gazdát, de végül a veszprémi püspökök szereznek tulajdonjogot felette – Széchenyi György és utóda Sennyey István püspök alatt fejeződött be a várépítés, 1647 körül. A kuruckorban a kurucok előtt megnyitják kapuját; s itt tartották a dunántúli megyék országgyűlését is. Emiatt aztán a császár parancsára 1713-ban részben lerombolták, 1774-ben tűzvész pusztította, a vár pusztítása II. Lipót alatt folytatódott, s az idő is elvégezte a maga munkáját.

Padányi Bíró Márton

Sümeg török utáni jelentős fejlődése Padányi Bíró Márton veszprémi püspök nevéhez fűződik – pompás barokk püspöki palotát építtet 1748-1755 között, amely ma is gyönyörű kapuzatával hívja fel magára a figyelmet. „Formatökélye mellett bájos provincializmus ömlik el homlokzatán” – írja róla egyik műtörténész kutatója. Az iparral és gazdasággal foglalkozó barokk kisváros legjelentősebb műtörténeti emléke a magyar barokk falfestészet legnagyszerűbb alkotását magában foglaló plébániatemploma. A freskókat Padányi Bíró Márton megbízásából az osztrák Maulbertsch készítette. Valószínűleg, ahogy a művészettörténet írja, legméltóbb jelző erre a remekműre az a megállapítás, mely szerint Maulbertsch Sümegen a „rokokó Sixtus-kápolnáját” alkotta meg.

Kisfaludy Sándor

Sümeg egyik legnagyobb fia a költő-katona Kisfaludy Sándor, aki életével és poézisével a bazalthegyek, a költői Balaton-környéki regetájnak krónikása. Ám Kisfaludy nemcsak Somlón vagy Badacsonyban, ott is a Szegedy Róza-féle pincében volt szívbéli okokból honos („Édes kínos emlékezet, oh Badacson’ szürete!”), hanem szülővárosának, Sümegnek a szőlőhegyén is. Itt is állt egy szép, emeletes pincéje, ahogy a nemes zalai város polgárai közül sokaknak – például az ügyes és híres kékfestőnek, Ramasetter Vincének is. (Sümeg a történeti Zala vármegyéhez tartozott a régi vármegyerendszerben.) Róla, a jeles lokálpatriótáról írja Eötvös Károly, hogy Ramasetternek volt ott szőleje, művelte is okszerűen, szűrt is bőségesen, pluszban pár ezer akó bort össze is vásárolt, részben a helyi gazdáktól, majd az egészen nyert is busásan. „De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort.” Erről a jól működő és ma már szinte irigylésre méltó borüzletről keveset tudunk – ahogy magukról a valaha híres sümegi borokról is. De ígéretes kezdeményezések élednek újra ma is, felújítva a Ramasatter-féle hagyományokat.

Ramasetter Vince

Különben Ramasatter Vince figurája Sümegen, de nem csak ott és akkor, hanem mindenféle történeti időkben a nyájasságnak, a szorgalomnak, a honszerelemnek, a bölcsességnek és az önzetlenségnek a szinonimája. A balatoni utazását lezáró könyvében Eötvös külön fejezetet is szentel neki, kortársának és jó ismerősének – s ahogy mondja, „szobrot emel” kedves figurájának. S valóban, a sümegi borászatot is föltámasztó Ramasetter Vince meg is érdemli ezt a gesztust – tüneményes gazdasági pályát futott be, amíg egyszerű, vásározó kékfestőlegényből dúsgazdag, öntudatos, sőt filantróp sümegi városlakó lett. Ez a mára már valódi szoboralakká vált figura valóságos karriertörténetet futott be különféle üzleteivel és birtoktörténeteivel  – ő a magyar borok külföldi sikereinek egyik megágyazója is. Eötvös végül is úgy jellemzi az egykori Sümeg valahai nagy polgárát, mint egy ma sok szempontból irigyelt kor klasszikus jótevőjét. Példája, alakja, dinamizmusa és áldozata jelképes üzenet. És persze patriotizmusa és ünnepi humánuma is. Lényét átsugározta a karitasz szelleme, amelyet ma is illenék pátosz nélkül komolyan venni.

„Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapított reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kerekedő legyen a magyar fiú. Adott rá harmincezer forintot. Alapított felső leányiskolát, hogy derék, mívelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá húszezer forintot s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapított alreáliskolát, arra is adott húszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel, építsen szép új városházat. Alapított kórházat húsz ágyra s adott hozzá nagy telket és 180 holdas gazdaságot, majorbeli épületetekkel. Alapított cselédösztöndíjat és szegény lányok számára kiházasítási alapot. Édes felesége nevének emlékére megalapította a Zsófia-óvodát. De ezenkívül is maradt néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok, pincék.”

Írta: Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője