AMBRUS LAJOS – Gyümölcsoltó

GYÜMÖLCSOLTÓ napján hófúvásokat jelent az előrejelzés – hetyei udvaromat hó fedi, szigorú hideg tél járja 2013. március végén, a tüzelőt már nem lehet jobban beosztani; ma hozzák a megrendelt fát; az idei szezonban a harmadik alkalommal. A fák pedig tanácstalanul alszanak a kertben – két napja viszont szerencsésen összejöhettünk százan-százhúszan a zalai Pórszombat melletti Medes-hegyen, Kovács Gyula barátom öreg boronapincéje előtt, ahol a protokollok nélkül beszélhettünk a Tündérkert-mozgalomról;

arról, hogy legalább ötvenre emelkedett már a Tündérkertek száma a Kárpát-medencében. És nézhettük Gyula gyűjteményét, amely már több mint 1100 fajtát számlál, leszaporítva és rendszerezve (annyit, amennyit maga Bereczki Máté is leírt) és akinek kedve volt, maga is olthatott egy-egy fát Gyula vezetésével; öröm is volt nézni, hogy vagy százan, köztük a viszáki kisiskolások, oltottak is. Az idei „sztár” a tüskés körte volt – s akinek módjában állt, meg is kóstolhatta Gyula körtepálinkáit, köztük a híres tüskés-körtét is.

Én arra gondoltam, csupán egyetlen almáról kellene beszélni, s némi töprengés utána a Sikulai almára esett a választásom. Ismeretlen, de jóízű, különleges gyümölcs őkelme, ugyanakkor híres históriájú – a „török iga emléke”, jellemzi Entz Ferenc. A Fehér Körös partja meletti Sikuláról származik, ott találták, a török hozta oda, mint a „vad erő és barbarság” emlékét, s innen terjedt szét. Mára viszont egészen elenyészett sok más társával együtt – noha Entz az 1856-os Kertészeti füzetében még azt kéri, minden kertben ültessünk belőle legalább egy példányt. „E nemzeti gyümölcsöt …eléggé ajánlani alig bírjuk; s ha visszagondolunk ezen fajnak, mi reánk, magyarokra nézve olly érdekes eredetére: csak azt mondhatjuk, hogy felette örülnénk, ha minden hazánkfia, akinek csak egy talpalatnyi földje van, ezen történelmi érdekességű fának, legalább is egy példányával bírna, hogy fiait s unokáit annak árnyéka alá vezetvén, magyarázgatná nekik  a múlt idők eseményeit, körülbelül ilyenformán: „Tartsátok szemmel fiaim a sikulai almafa történetét! Századok múltak el, egy nagy barbar nemzet hősi korszaka hazánk történetében véres emléket hagyott hátra.”

De legalább ilyen érdekes „nemzetközi kálváriája” is – ezt Bereczki Máté beszéli el a Gyümölcsészeti vázlatokban, ahol maga is hasonló buzgalommal igyekszik a Sikulai almából „világkereskedelmi czikket” gyártani. A sikulai almából akárha Karinthy Műfordítás című paródiáját olvasnánk,  ahol a Jöttem a Gangesz partjairól kezdetű Ady-versből a fordítás révén A Herz-féle szalámiban sokkal sűrűbb a só lett; szóval a Sikulaiból is Székelyalma lett. De jött Bereczki 1877-ben és minden tisztázódott. Az alapvető félreértést az adta, hogy az Arad megyei és a Fehér-Körös melleti Sikula falucska nevét valaki „Sicula”-nak olvasva azt „székely”-nek értelmezte. Innét már bonyolódott az út: Németországba, Oberdieck pomológushoz  Urbanek pozsonyi pap-pomológus révén „Seklerapfel” néven került ki. „Oberdieck legalább Seklerapfel név alatt valóban a Sikulai almát írta le,” elemzi Bereczki, „noha kijelenti, hogy b. Trauttenbergről Prágából egy „Sikulai” nevű almát is kapott, mely alighanem különböző faj lesz, noha meglehetősen egyezőnek találja mind a kettőt. Báró Trauttenberg viszont azt állítja „ellenemben, hogy a Székely alma aligha azonos a Sikulai almával… A Székely alma ojtóvesszejét  a Simon-Louis testvérek Metz melletti híres faiskolájából kaptam meg, s ráojtván az egyik Sikulai fám ágaira, kisült, hogy csakugyan nem más az is, mint a mi Sikulai almánk”. Sikula, Prága, Metz, Urbanek, Oberdick, Trauttenberg, a Simon-Louis-testvérek – helynevek, tudósok, félrehallások, félreolvasások; közben mindössze egy régi török eredetű magyar borízű almáról beszélünk…

A Tündérkert-mozgalom összejövetelére s a magunk szándékainak tisztázására kis textust is írtam – az alapító Kovács Gyula és az első, viszáki Tündérkert létrehozója, Szarvas József színész írták alá. S ha kinn a domboldalon Nagyhéten is hullik a hó, akkor is gondoljunk a hamarosan virágzó fákra. Az erő és az élet diadalára.

’A Duna-medencében élő ember őstudása és tapasztalása, hogy az élet nem más, mint egyensúly és harmónia. Egyensúly: világgal, belső vágyakkal. Harmónia: környezettel, embertársakkal, állatokkal. A természeti ember értette környezete tanítását, fölismerte a természet körforgását és belátta munkája teremtő jellegét. Alapított, épített. Mindent, ami fontos: családot, kultúrát, civilizációt.

Az élet ezer dolga közt azt is természetesen ismerte fel, mely időszak és napszak a legalkalmasabb a gyümölccsel, a mindennapi élet e szükséges kellékével való hatékony foglalatosságra. Március 25-ét, Gyümölcsoltó Boldogasszony napját különösen szerencsésnek tartotta: a tavasz, az új élet reményének köszöntése mellett az egyházi hagyomány szerint Mária ekkor fogadta méhébe Jézust. Ahogy a középkori, 16. századi magyar pálos, Csanádi Albert szerzetes beszél róla himnuszában: „Zengjed, nyelv, a szűzi méhnek / angyali dicséretét, / melybe szállva ég Királya / formát öltött, emberét”. Eleink természeti-élettani tudása így kapcsolódott össze a lélek ünnepélyes működésével, az élet szakrális jellegével.

Gyümölcsoltó Boldogasszony napja a magyar hagyományban a gyümölcsfák szaporításának legalkalmasabb időszaka. Számos néprajzi emlék, gazdaságtörténeti gyűjtés szól erről a tudásról és hagyományról Udvarhelytől Csongrádon át Zaláig. Viszont ha ma azt mondjuk: őrizd a jövődet! – egyszerre szól felszólítás és aggódás a mondatban. A veszélybe sodort jövőt sejtteti, hogy bajban az ökológiai sokféleség, bajban tudásunk, bajban ismeretünk fűről-fáról-szellemről, saját környezetünkről. Pusztul, egyben el is felejtettünk sokféle tradíciót – így a magyar gyümölcskultúra páratlan sokszínűségét és gazdagságát. Pedig még Bereczki Máté, a legnagyobb magyar gyümölcsész ezernél is több gyümölcsfajtát írt le a Kárpát-medencében a 19. század végén. Apáink-nagyatyáink-dédapáink idejében mindez még a természeti valóság alkotóeleme volt, elválaszthatatlan része az emberi életnek.

Gyümölcsoltó Boldogasszony napja a teremtés napja.

A Tündérkert mozgalom minden tájegységet, régiót és falut arra támogat és buzdít, gyűjtse össze, leltározza fel saját lakóhelye pusztuló, már nyomokban is alig föllelhető gyümölcsészeti hagyományát. Avasson be saját földje, környezete múltjába – ezzel népszokásaiba, gasztronómiájába. Minden érdeklődőtől kéri, tanulja meg a szemzés és oltás nemes tudományát. Tegye meg az első lépést egy régi, ezerarcú gazdagság visszahódítására. Mindenki ültessen egy fát nagyszülei hagyatékából!’

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője