UTAZNI JÓ – Ha például Krúdy Gyula neszét vette, hogy a távoli Szepesbéla vasúti restaurációjában új konyhaséf kezdi meg művészetét, kiballagott a vasútra, felszállt a vonatra és a regényes nevű stációba utazott, hogy megkóstolja az új szakácsné új főztjét. (Ó, boldog békeidők – az újságírók akkoriban száz százalékos első osztályú kedvezményt kaptak a királyi MÁV-tól.) És most hallom, egy nagyon is

mai ebéd közben a londoni író Sárközi Matyitól, civilben Molnár Ferenc unokájától, hogy a Pál utcai fiúk szerzőjének szokásában állt némely esti órákon kiballagni a Nyugati térre, fölszállni az éppen aktuális éjszakai vonatra (ő az újvidéki gyorsot kedvelte a leginkább); a párnás osztályon kinyújtózva aludni végig, majd a hajnali ellenvonaton zötyögve-szundikálva frissen és kipihenten visszaérkezni a reggeli székesfővárosba. S vasútról a gőzfürdőbe hajtatni.

Utazni jó

Utazni jó: sokan megírták már, a Nyugat első nemzedéke óta lényegében a vonat be is füstölgött-zakatolt az irodalom lapjaira – ahogy korábban, a Nyugat egyik előfutáraként jegyzett Asbóth János különös, lelki elemzéseket és belső monológokat felvonultató regényében, az Álmok álmodójában is. 1878-ban a vonat még friss ipari csoda is volt, vagyis egyszerre különleges robbanékonyság és élet, amely Asbóthot a valóságokba és az álmokba röpíti. Vonaton lenni: kaland is, utazás is, ahogy menekülés is az élet sivárságai elől is.

„Szeretem a vasutat. Társtalanul ülve, szeretek hosszas-hosszú időn át keresztülrobogni térségeken, országokon. A mozdony óriás gépe pokoli sebességgel hegyen-völgyön, folyamon vontatja a hosszan elnyúló kocsisort, nem ismerve akadályt, tele erővel; tüzet okádó karcsú kürtőjében, nehéz emeltyűnek könnyű mozdulataiban mi kísérteti báj; tüdőinek nehéz, de rendszeres lihegésében mennyi élet! Büszke megvetéssel hagy el mindent, nem törődik emberekkel és hitványságaikkal, bármi nagyoknak és nagyszerűeknek is képzeljék magukat. Így szeretnék emberekkel és világgal hidegen nem törődni, ha képes volnék szívemből kitépni a szeretet és gyűlölséget, vágyaimat és reményeimet, a kiábrándulást és a csalódást. Hanem leginkább azért szeretem a mozdonyt, mert nem fáradó utazásával el tudja velem hitetni néha, hogy egyenesen kivisz ebből a világból.”

S aztán persze művek helyszíne, különös szereplője; a nyugatosok, szerzők és szereplők körbeutazták-felfedezték a Kárpát-medencét, a Monarchiát – ó, a régi fiumei gyors! Aztán Bécset-Párizst-Rómát-Berlint, a fürdőhelyeket, a tengerpartokat, az Adriát, a hegyeket, s főleg Karlsbadot. Az egész Európát. Első osztályon, sokszor étkezőkocsival, ahol mindenféle kalandok estek vagy eshettek – mint Esti Kornéllal azon a bizonyos fiumei gyorson, túl már a gyékényesi stáción.

Hallatlan: ott, a forró éjszakai vonatban először csókolta Estit szájon egy leány! Vagy gondoljunk szintén Kosztolányi bolgár kalauzára, midőn Esti a bábeli nyelvzavar édes rémületét élvezi. És ismét a fiumei gyorsra – itt lőtte szíven magát Péterffy Jenő, egy nagy, azóta is magányos esztéta.

Boba

Mostanában, ahogy az elsuhanó bakonyi tájat szemlélem a Göcsej-intercity egyik (nem étkező) kocsijából, gyakran gondolok Kosztolányira (Fehérvárig ugyanazon a sínpályán haladt ő is), Krúdy atyánkra, sőt Babits, de még Ady régi révült utazásaira – ó, „gőzösről az Alföld”! De leginkább mégiscsak a sajátomat leltározom: váratlan számolgatásba kezdek. Mennyit is? Miért is? Távolságokat, menetidőket adok össze, hosszú éveket számolgatok.

És persze reménytelen csatlakozásokat, mindig különös figyelemmel ama „kocsárdi kitérőre”, amely Dsida megrendítő vasút-versében szerepel. Végül csak összeszorzom a végigutazott éveket – lényegében azt kapisgálnám, mennyi időt tölthettem vasúti kupékban egyvégtében utazva. Már ha minden alkalmat sikerülne összegereblyézni. És szinte hinni sem akarok a kijött adatnak. A végösszeg úgy bukik elő, olyan megrendítő bizonyossággal, mint valami visszavonhatatlanul súlyos bírósági ítélet. Kereken huszonnégy hónapot, azaz egy egész naptári évet számoltam össze! Amikor is nem passzióból, nem „munkaként”, nem vasutasként, nem hivatásos utazóként a magyar vonatokon utaztam. Nem napszámban, nem szakmányban, nem kedvtelésből és persze még véletlenül sem első osztályon – csak úgy. Valahonnét valahová. Legtöbbször az oskolákból (középiskola, egyetem), katonaságtól, munkahelyekről az otthonba. Szülői házba, az élet új „állomáshelyeire”. Haza. Meg vissza. (Most is így gurulok Budapest, s a nem kifejezetten poétikus nevű Boba állomása között ingázva minden héten, épp tizennégy éve.) Nem dicsekvésből, nem mártíriumból és nem is önsajnálatból írom le a kövér, kerek egy évre sikerült büntetést – így hozta az élet.

Azért persze kételkedni kell. Mert hát hervasztó a gondolat: valóban, 1964 óta kerek egy évet, annak minden percét, az éjt a nappallal egybemosva egyetlen vasúti kupéban töltöttem volna? Hát így is jó utazni? Ha előre tudjuk, január elsején felülünk és szilveszter napján lekászálódunk a magyar államvasutak egyik viharvert kocsijáról? Hogy életünkből kerek egy esztendőt kell(ene) odaadni a MÁV-nak? Hozomra?

Krúdyt nem zavarta az utazás – akár konflison, batáron, postakocsin és delizsánszon, netán vonaton ment, neki édes mindegy volt, nem számolt, nem nyavalygott. Podolin és Késmárk és a messzi Szepesség vagy Sáros így lett a mindennapi irodalom része. Mert végül is lehet gyönyörködni az éjszakai mozdony röppentyűiben, ahogy Kosztolányi alteregója teszi – amikor a „miriád és miriád” titokzatos szikra valóságos tűzbokrétákat rajzol az éjszakában, majd hamarost kialvó hullócsillaggá alakul. Vagy ahogy Mészöly Miklós szövegének szekszárdi mozdonyfüstje ott ragad a város fölött kitartó lebegéssel.

A fiktív naptár persze azért nem igazi meglepetés, mert negyven éve utazom. Kitartó rendszerességgel. Amikor kezdődött, ma már szinte vasúti kőkor, még különös expedíciónak számított az utazás. Ha valaki például Gyuláról Szegedre indult, mondjuk 1965-ben, az akkor még létező „sebes” vonattal, alig helyezkedett el a régi kocsiban, rögtön szalonnázni kezdett vagy kolbászt és csirkecombot rántott elő – felkészülendő a reá váró jó százhúsz kilométer legyűrésére. (Egyáltalán, akkoriban a vonaton mindenki evett – mégpedig régi szokások szerint: vulkánfíber-bőrönd le, pakk ki, szalvéta és bicska elő. Büfé kocsi vagy mozgóbüfés egyáltalán nem létezett.) S persze, utazni kellett a naptár kínálta élvezetek idején – hóförgetegben fűtés, aszályban szellőzés nélkül, árvízkor átbillegve az ingatag, alámosott Tisza-töltéseken. De pályaépítések idején „vonatpótló buszokkal” (feleségemmel legutóbb végigélvezhettük például a Déli pályaudvar és a Boba közti szakasz évekig elnyúló teljes villamosítását, „vonatpótló” autóbuszokkal), gázolásos balesetek helyszíneléses veszteglései között (legutóbb Ajka-ipartelepnél ütöttünk el egy Trabantot, három halott), bombariadók alkalmával, amikor kényszerből kiürítenek egy teljes pályaudvart és a menetrendnek és a későbbi átszállásoknak annyi, ahogy mondani szokás. De vonatkisiklásoknál és persze vasúti tragédiák szomorú látványakor. (Sosem felejtendő az 1968-as karácsonyi Mende és Sülysáp közti tragédiát tucatnyi halottjával – diákként a Keletiben csak a véletlenek szerencsés összjátéka miatt késtem le ezt a vonatot, de a brutális nyomokat jól láthattam.)

Maga az élet

Ha rendszereznünk kéne egy ilyen negyven évet, és miért is ne, akár így is írhatnánk: nagyszerű magyar vasútépítési tradíciók kontra örökké sivár jelen. Az utasok kaleidoszkóp világa – a szemben ülő Max Webert olvasó úriembertől a leszerelő katonák vagy a „futballhuligánok” részeg és eszelős randalírozásáig. Vasutasok, mozdonyvezetők, ellenőrök, kaluznők. Bliccelések a szegedi gyorson. És néha: rendőrök a vonaton. Ezzel szoros összefüggésben az elhárítás sötét, örökifjú világa. (Erről csupán annyit, ha véletlenül nem tudná valaki, 1990-ig minden vonatra, már ami a veszélyesnek gondolt határállomások felé húzott, a célállomás előtt felszálltak a civilbe öltözött, de könnyen felismerhető BM-es nyomozók, felvillantották igazolványukat, és leginkább primitív keresztkérdéseket tettek fel. Róluk, az ő vasúti világukról külön fejezeteket lehetne írni – engem kétszer, Szegeden és Nagykanizsán is begyűjtöttek és be is cipeltek az „őrsre”.)

Utazni jó: még így is, még akkor is, ha minden egyes utazás más történet, más rejtélyek, más regény. („Pontos történetek útközben” – mondja Mészöly.) „Pontosságát” mindig újra kell írni – talán éppen ezért jó. S hogy közben eltelik kerek negyven esztendő? Ó, igen – maga az élet.

Ambrus Lajos író, a blog vendégszerzője