SVÉDORSZÁGBÓL hozott levelet a postás. Mátis András lelkész írt. „Kedves Sándor, amióta első, s egyben legszebb hivatásomban ismét „főidőben” evangélikus lelkészként szolgálhatok, egyre ritkábban jut időm az írásra. Hál´Istennek a nekem fölöttébb testhez álló feladatoktól magam is, – de tegnap óta ez a szépséges északi világ is! -, annyira behavaztattunk, hogy a közben négyévessé

cseperedett Food&Wine okos kis fejecskéjére is csak most van időm egy nagy barackot nyomni. Ebből a a születésnapi alkalomból ölellek szeretettel, s köszönök minden lehetőséget, ami általad, s a F&W oldalai által megnyílt sokunk számára, többet tudni ételről-italról, vagyis a fizikai létről, s arról, ami azt fönntartja, s a szellemit is örömtelivé teszi. Gratulálok!

Teszem ezt abban az örömömben is, hogy 2012. december 1-től, amint ezt a mellékelt értesítő is kellően körülírja, itteni exilünk nem éppen keserű kenyerét ezentúl, pontosabban e hét szombatjától, már „saját” pékségünkben süttethetjük…

AVAGY: Lehet akkora az ínség, ha szereted a tejet, hogy okosabb megvenni a tehenet…?

Történt ugyanis, hogy ez év adventjére, több okból is, kedveskedni akarván svéd barátainknak, akik Európánban közismerten, sajnos nem a legjobb* (*meglehetősen fantáziátlan tartalom és forma, maffinmánia, import kommersz, igénytelen csomagolású „édesipari” tömegproduktum, stb.) de a legtöbb édesség fogyasztói, nos számukra az általunk is annyira kedvelt, s persze „ősmagyarnak” tartott, nochdazu a hozzám több okból is legközelebb** álló Szamos-féle szaloncukrot kívántuk volna népszerűsíteni.

• Egyik alapító tanáraként a Szamos Akadémiának, ahol az ezredforduló hajnalától, Szamos Gabriellával, meg férjével Kelényi Gyulával, s derék fiaikkal, valamint szakemberekkel, továbbá válogatott törzsvendégekkel (pl. Réz András), az egyre bővülő-szépülő családi vállalkozásban sorra nyíló üzleteik szakképzett eladóit, első sorban az édességek világában jártas desszertőri hivatásra óhajtottuk fölkészíteni

Ezt a missziót folytatván arra készültünk itt Svédiában, hogy alkalmas helyen és időben bemutassuk finom, íz- és forma-gazdag magyar édességeinket, karácsonyi csemegéinket a Magyarországon még nem, vagy már ott is járt sundsvalliaknak.

Exilünk elmúlt 3 éve alatt, az eddig rajtunk keresztül Magyarországon járt csaknem 100 svéd (két kórus, majd további 2 kisebb csoport, illetve családok), Budapesten, vagy Tihanyban, és a mi itthoni asztalunknál – vendégkönyvelt! – további 350(!) vikingivadék, a Nemzeti Gulyásnapokon föltálalt Székely káposztáink és lecsóink, a sundsvalli Magyar Esteken alkalmanként 60-80 főre főtt marhagulyásaink, vagy a Sárközi rakottasok és Juditom őcsényi baracklekváros buktái után már egyéb süteményeinket, desszertjeinket, s többek között ezt a hunikumot is megkóstolhatta már itt, s hazánkban egyaránt.

Északi  barátaink és ismerőseink azonban magyar ételeinket, kenyerünket és édességeinket már nem csak kóstolták, hanem időről-időre otthon-jártunkban, a Volvo saroglyájában átmentett, majd itt vészesen fogyó szekszárdi borainkat is, vagy éppen a Szamos Marcipánt… meg is szerették.

Már megint kora téli északi szelek borzolták az alig pár hónapja kiengedett tavaink bőrét, pedig még csak október közepét írtuk, de a hozzánk is beszórt áruházi lapokban egyre tülekedő karácsonyi ajánlatok és társasági Julbord („jűlbúd”= karácsonyi asztal) hirdetések, ezek az advent első vasárnapjától Karácsonyig, sőt újabban egész újévig, éttermekben és cégeknél, vidéki vendéglőkben és Őfelsége palotáiban, otthonokban és az IKEA áruházakban hagyományosan „házias” ételekkel roskadásig megterített svédasztalok izgató közegében, többszöri nekifutással sem sikerült hamvasan naiv s önzetlen vállalkozásunk e hunikumhoz méltó helyszínét meglelnünk.

Mígnem…

A majd´két évnyi nappali nyelviskola gyötrő kényszerében gőzölgő, messze nem húszéves, egyre meg- és fölvilágosultabb, szépen őszülő üstököm lehűtésére igen alkalmas, s különösen történetünk későbbi fejleményeire nézve fölöttébb hasznos, hosszú városfölfedező sétáim egyikén, vakmerően kiszabadulva a Nagyutca vonzó sodrából, betévedtem Sundsvall egyik ugyancsak tágas, de jóval csendesebb utcájába.

Szerény „közúti” forgalmát tekintve indokolatlan, a szokottnál sokkal szélesebb utcában, ahogy ezek az egy-két emeletes családi házak, vagy ahogy itt  mondják villák, a kis előkertek mögé fából mívesen fölépített többgenerációs családi otthonok föltűnően szellősen sorakoznak, s éppen azért, hogy az 1888-as tűzvész után a várost alig 3 év alatt újra, teljesen újjá építők szándéka szerint, az addigi túl szűk, s igen szorosan beépített utcák eme új házai egy újabb tűzvészben így már ne válhassanak egymás kárára az esetleg elharapódzó lángokban. A gazdag, s éppen ezért bátrabban előretekintő sundsvalli polgárok  ilyennek megálmodott, s a várost pár év alatt föl is épített egyik utcája ez az Östra Långgatan, vagyis az állomástól a Fiú Gimnázium tornateréig húzódó Keleti Hosszú utca.

A soppingoló szinglik és a video-meki boltokból ki-be szédelgő bézbolsapkás nyegle csipszvadászok itt már sokkal ritkábban fordulnak elő. Hacsak azért nem, hogy beugorjanak ebbe a kissé már eldugott, -a didergő szomáliai, iráni és iraki, kongói és sierra-leonei csóró invandraréknak akár kellemes melegedőnek is elmenő, de az itteni no supermarket árak miatt érdektelen-, ám városszerte mégis jól ismert „finbageri” üzletbe, ami egy közönséges pékségtől abban különbözik, s lehetne akár  „konditorei” is, hogy a kenyereken és zsömléken túl a mester készít még itt svéd hazafias Princesz-tortát és egyéb tortaféléket is, kókuszcsókot és gyümölcskocsonyás szeletsütiket, meg kekszeket és csokiba mártott linzerszerűséget, vagy éppen a sokak által kedvelt Budapest szeletet is.

Eltekintve attól a kevés vikingtől, akik egyszer már átmentek velem Pestről Budára a Lánchídon, az avatatlan többség, de maga a pék sem tudta, hogy ennek a tetején csokival megcsurgatott, piskóta-alagútba töltött málnás tejszínhab-költeménynek miért éppen Budapest a neve…

Nos, hogy svédülésemnek még igencsak pirkadó hajnalán előszór, úgy 2009 telének egyik délutánján, ezt az illatos helyet melegedni kiválasztva ott jártam, hogy nem mellesleg a 20 éve bevándorolt, s mindmáig makacsul kanadai angolt beszélő, de svédül jól értő Ernie Fargo nevű péknek, aki egyben az üzlet tulajdonosa is, éppen ezt a Budapestet próbáljam elmagyarázni, számára szakmailag is közelebb hozni. A künti svéd valóságban meggémberedett, idebenn lassan melegedő ujjaim közt görcsösen szorongatott apró ikeás cerkámmal rajzoltam neki: a viharosra sikeredett Duna fölött kuszán összetákolt, alig átjárható Lánchidat, és a Martells Finbageri csomagoló papirjáról a végtelenbe lefutó alagutat, amibe élénk fantáziám anekdotikus késztetése ellenére, bármily soványka történelmi előzmény vagy egyéb hihető kitaláció híján, sem rajzzal, de szóban még kevésbé sem tudtam volna indokoltan betölteni neki azt az obligát málnás tejszínhabot! Ez a tétel azóta is kielégítetlen közlési vágyaim egyike maradt, s eddig azt hittem, mindörökre….

Kísérletem arra, hogy egy Kanadából 20 éve bevándorolt, egész életében illatos kenyerekkel és vaníliás álmokkal, rózsaszín princessztortákkal és hervasztóan ízetlen kőkemény kétszersültekkel virrasztó ír péknek, -aki bevallása szerint még soha életében nem dolgozott nappal-, a Martells-lányok 1895-ös alapítása óta itt, hátul az udvarban működő apró „házi sütöde” utcai boltocskájában, ezen a kinti kora-alkonyi fényekkel, s idebent langyos illatokkal bágyasztó téli délutánon, küzdve a magyar lelkemnek oly` édes, -mert végre megértett!- svéd igékkel, és kétkedve az ír biztatóan igéző megértésében, már már végkifejlet nélkül összeomlani látszott, hogy mégis meg-magyarázzam azt, amit recept-történelmileg valójában még én sem tudok: hogyan s miért kerül éppen málnás hab a svéd Budapest szelet alagútjába…?

Lánchíd….alagút…császári hadsereg….forradalom…hófehér szabadságvágy (tejszínhab!) és kiontott vér (málna!)…  Hm, miért is ne…

S ekkor, a kis bolti asztalkánál bozontos, kese szemöldöke alól a Martells összefirkált papírja fölött remegő ujjaim közt gémberedő cerkámra szegezve tekintetét, helyéről hirtelen fölállva Ernie fölém hajolt, s hazátlanságunk e magunk által is teremtette nyelvi-fogalmi-ízemléki káoszában, meg nem értett mindkettőnk kétkedő rebegését, – de olyan gyorsan mint egy Thomson gazella szökkenése, vagy ahogy az alagútból kiérve Budán az Alagút utca sebtében véget is ér -, magabiztosan a földre rántotta, ahogy szedet-vedett ír-kanadai-svéd akcentusával, amúgy marlborósan csak ennyit hörgött:  -„Vedd meg a bótomat!”

Három év telt el azóta…

A pék, és a múlt nyáron lett éppen 20 éves Mirtill leánykánk november 7-én aláírták az adásvételit, amibe Ernie, aki nappal még sohasem dolgozott, megszeppent leánykánk könnybelábadt örömére az írásba belevétette, hogy a pékje maradhasson…

December 1-töl Mirtill a Martells Finbageri AB (Aktienbolaget= Rt.) új tulajdonosa, s Ernie az Ő pékje.  Tehát már „pékségünk” is van Svédiában?

Talán majd még csak lesz, de az már bizonyos, hogy Szamos Mátyás, amikor a hatvanas-hetvenes években feleségével s kis családjával esténként pesti paneljük konyhaasztalánál marcipánrózsákat formázott, amit aztán Gabriella leányuk cipősdobozokban 10-esével szállított villamoson a cukrász kollégákhoz…., -most az otthoni csodát nem említve – nem gondolta volna, hogy egyszer csak itt északon, a Szamosra tekintettel Európa eleddig legészakibb pontján is, mától először kapható lesz majd az a rózsa, amit a svéd édes kenyerek és ízetlen zsömlék mellett, végre birtokba véve kicsi boltja tegnap letakarított polcait, a szaloncukrokkal együtt ma este kirakhat, saját tulajdonában elrendezhet Mirtill, hogy a holnapi nyitásra minden szépen a helyére kerüljön, itt a Långgatan-on, a városban legrégebb óta működő, 120 éves Martells Finbageri-ben.

Így igaz; mindennek meg van a maga ideje, ahogy mindenre akad, vagy megérik a megfelelő ember is.  S a keresgélésben ìgy lett méltó helye is annak, amivel ez az egész történet kezdődött: méltó módon „arany almát ezüst tálcán” megmutatni, mit érzünk-értünk mi magyarok, amikor a nyelv nem csak beszél, hanem ízlel is.

Sundsvall 2012. november 30.

Mátis András, lelkész