OTT VIRÍTOTT öregapánk gyulai kertjében minden gyümölcsök királya, az almák fejedelme, a nagyszerű Batul alma is. Ó, a Batul! Ennek a titokzatos-ingerlő nevű és karakteres almának amellett, hogy ma már szinte ismeretlen, még kevésbé méltányolt irodalma van – első komolyabb leírója és tudományos elterjesztője bizonyos Nagy Ferenc volt, egy XIX.

századi tudós pomológ, aki az Erdélyi Gazdasági Egylet Évlapjain 1861-ben, majd az 1873-as Erdélyi Gazdában részletesen ismertette a Batult, mint Erdély egyik ősi gyümölcsét.

„Az egyik évben mintákat küldtem az erdélyi fajtákból – írta a máskülönben református főiskolai tanár – Lucasnak Hohenrimbe s De Jonghe-nak Brüsszelbe. Lucas a Pónyikba lett szerelmes, De Jonghe-ot a mi Batul almánk kötelezte le. El kell ismerni, hogy a belga jobb számító a németnél is.”

Vagyis innét datálható a Batul nemzetközi karrierje: Lucasék közreműködésével a Pónyikkal együtt bekerült André Leroy híres munkájába, az 1873-as, a nemzetközi pomológiai bibliájaként tisztelt Dictionnaire de Pomologie-ba, s ezzel a nemzetközi vérkeringésbe. “Európába”. Leroy különben a szokásos francia eleganciával azt írja, hogy a Batul az “édesalmák kedvelői számára első osztályú alma” – Rudolf Stoll saját osztrák-magyar pomológiájában (1883) már egyenesen borra emlékeztető ízeket vélt felfedezni benne, merthogy ez a „fehér húsú, tömör, nedvdús, kellemes borsavas gyümölcs igen markáns ízvilágot képvisel”, s a Batul ráadásul Stoll adatai szerint a rendkívül szeszélyes és zord észak- és közép-német vidékeken is fantasztikus termékenységet produkál. (Kíváncsi volnék rá, mi lett az akkor nagy messzeségben ültetett Batul-tövek további sorsa.)

A Batul szerepel Girókúti pomológiájában, az első magyar pomológiai szakmunkában (1863), szintén Nagy Ferenc leírásában.  Magát a titokzatos “Batul” nevet a Magyar Pomológiában (1900-1909) Ritter Gusztáv adja tovább  – Nagy Ferenc nyomán. Azt írja Ritter, a hajdani kolozsvári gazdasági akadémia főkertésze, hogy a Batul

“a Maros-folyó mentén keletkezett magról, és innét terjedt szét nemcsak az ország nagy részébe, hanem a külföldre is, ahol mint kiváló piacos almát szintén becsülik. Neve állítólag a pátul szóból ered, ami oláhul boglya- vagy kalangyafeneket jelent. Pince híján ugyanis az oláhok ezt az almát őszkor a szénaboglya fenekére teszik s befödik, tavasszal pedig, eltakarítván a szénát, a szépen megsárgult almát értékesítik”.

Ritter névmagyarázatát a szélesebb szakirodalom is átvette, innét került később a magyar történeti-etimológiai nagyszótárba is. Bár nemrégiben találtam egy sehol eddig nem jegyzett adatot – a Gyümölcskertész szerkesztője Molnár István (Rudinai) ír a lap 1896-os évfolyamában Batul alma eredetéről. Mégpedig azt, hogy a Batul „eredetéről Fekete Pál erdélyi borászati felügyelő azt írja, hogy annak oltóvesszejét Gr. Haller János hozatta Windsorból az angol királyi kertből 1812-ben s darlaczi kertjében eloltotta. Az eredeti fa ma is megvan s erről lett e szép almafaj az egész pországban elszaporítva. E vidéken a román lakosság e faj almát ma is ’Windsorjá’-nak hívja.”

Száz év múlva viszont a rendkívül érdekes “Batur-Batul” névetimológiát veti fel egy kortárs erdélyi pomológus, Nagy-Tóth Ferenc, aki nagyszerű, mintegy 280 erdélyi almafajtát leíró művében (Régi erdélyi almák. Erdélyi Múzeum-egyesület kiadása, Kolozsvár, 1998) Nagy Ferenc és Ritter elfogadottá merevedett hipotézisét elegánsan cáfolja – legalábbis megkérdőjelezi. A Batul az ő kutatásai alapján ugyanis egyáltalán nem román jövevényszó, hanem egy, a románság tömeges megjelenése előtti történeti emlékhely névmaradványa. A gyümölcs neve, írja Nagy-Tóth, “közvetlenül is azonosítható azzal a Batur apátsággal, amely 1003-1172 között Biharban, a solymosi vár szomszédságában létezett, s ahol, mint minden kolostorkertben, gyümölcstermesztésnek is kellett léteznie. Feltételezhető, hogy innen terjedt el, s lappangva létezett (mint sok más ősi fajta) a XIX. századi gyümölcstermesztés fellendüléséig”. A Batul-Batur tehát így legalábbis koraközépkori gyümölcs, ha nem régebbi – egyébként a Nyikó-mentén vagy Énlakán, de a Nyárád melletti Márkodon, sőt a Szilágyságban, Monón magam is szinte mindenütt a Nagy-Tóth Ferenc által értelmezett és leírt “Batur” szóalakban hallottam emlegetni. Persze, a neves almának több ökováltozata ismert: több helyütt szerepel úgy, mint Mosolygó batul, Zöld batul, Sárga batul, Édes batul vagy Tüzes Batul; Alsó-Bencéden egyenesen “Steiner Batur”-ként emlegette Papp Domokos bátyám – másutt a Baturt narancsalmának vagy üvegalmának mondják. Nagy-Tóth adatai alapján egészen az 1950-es évekig Erdély almatermelésének mintegy 25-30 %-át tette ki ez az ott még napjainkban is népszerű “hobbikerti” gyümölcs, amely története során a mostoha alföldi klímát is jól bírta – így eshetett, a többi közt, hogy öregapám gyulai kertjébe is elérkezett.

S bár Bereczki Máténak kifejezett óhaja az volt, hogy “minden kertben helyet adjunk számára” – a Batul-Batur a XX. század végére lényegében kiveszett a magyarországi kertekből. Amikor a kilencvenes évek legelején keresni kezdtem, felbukkant ugyan itt-ott, pár maradványgyümölcsösben, vagy ahol történeti és természeti értékei miatt különleges becsben tartották, Ormányságban, de például a szomszédos kemenesaljai Nagy-Köcskön, Bolla Géza kertjében pár öreg fa ma is jól terem, de a faiskolákban lényegében hozzáférhetetlen.

A Batul-Batur téli almafajta – szeptembertől februárig érik és eltart tavaszig is. Gyümölcse középnagyságú, szabályos lapított gömbalakú. Bőre finom, fényes, alapszíne fehér, mely szalmasárgába megy át, napos oldalán vöröses, vörös pettyekkel. Húsa fehér, finom, vajszerűen olvadó; igen bő leve üdítően kellemes cukros ízű. Hibája, hogy minden idegen szagot hamar magába vesz, szeles időben könnyen hullik. Fája lassan nő, de azért korán és bőven terem és sokat kibír. Kiváló asztali, piaci és háztartási gyümölcs.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője