A POMONA HUNGARICA előző öt része az ősi hazai fajták eredetét, kalandos útját, múltját és jelenét mutatják be. Ambrus Lajos kimagaslóan értékes írása most a hatodik, egyben befejező résszel, így folytatódik: „Ne feledjük a jelszót: gyümölcsfát ajándékozni! – hová tűnt már ez a gesztus, ahogy maga ez a kocskóci kert is az időben, mint ama visegrádi vagy budai; el egy régi gyűjtemény, nyomtalanul, miként

a régi lampionfényes ünnepély is, a plébános úr 1896-os jubileuma, ahol fáklyásmenet, zenekar, tarackdurrogás és táncünnepély köszöntötte a derék plébánost, aki „az egyház, a haza s felebarátainak javára oly sokat küzdött már”.

Magyarvalkó egészen más ’történet’: a valkai kert ma is él, ellenőrizhető pompában, s különös méltóságát az adja, hogy a majd kéthektáros gyümölcsöskert, egészen szokatlanul, a temetőben áll. Ahogy mondani szokás, áldott emlékezetű papja a magyarvalkói eklézsiának, Miháltz Elek tiszteletes úr telepítette a papi kertbe 1860 után.

A híres, talán legszebb kalotaszegi négy fiatornyos templom és a régebben szinte csak kopjafás temető körül, a domboldalba, fel egészen az északra záró Tunya hegyig fut fel a gyümölcsös. Ő maga büszkén dokumentálta naplójába 1889-ben: „fáradságom jutalmazva is van, mert kertem fiatal gyümölcsfái évenként 60-80 frt-nyi jövedelmet adnak. Legfőbb nyereségem pedig az, hogy híveim a gyümölcsfatenyésztést annyira megkedvelték, hogy most már nem lopják le a gyümölcsöt bingyó korában, hanem csak a szép oltványt a temetőből”.

Aztán a papi kertben ötven évig szolgálva, mint felföldi kollégája, pavilont, filagóriát építtetett. És az eklézsia története mellé, a kertalapítás története mellé ezzel még bekerült a magyar költészet jobb lapjai közé is:

• Almafák közt, napsávos félhomályban,
• ezüstösen áll a kis pavilon;
• előtte egy sor bimbószárú mályva,
• és bent anyámtól képek a falon,
• bámulnak vissza kisleánykorába.

• A vén Miháltz pap árnya járt a kertben.
• Korhadt fejfák közt lebbent síri fény;
• a küszöbön a szú rágcsált szüntelen,
• mintha páráját űzte volna szegény –
• ilyen szú volt akkor talán a lelkem.

– írta Miháltz Elekről és a magyarvalkói papkertről a nagy költő Jékely Zoltán, aki ifjúkorában sokszor járt családlátogatáson erre, s lakott is itt egy „egy ázott-kosborszagú nyáron”, s akiről Nemes Nagy Ágnes azt mondja, hogy ő a költő archetípusa.

Amikor a valkai temetőkertben jártam, az almafák alatt atlétatrikóban az akkor ott szolgáló Lukács tiszteletes úr kaszálta a friss füvet, édesanyja gyűjtött – vagy százféle tavaszi virág illatozott a Valkó környéki dombokon, köztük hatalmas, felejthetetlenül hullámzó mezőkben tavaszi kikerics; méhek jártak s a tiszteletes, mintegy beteljesítve elődje végakaratát, szorgalmasan ügyködött. A néhai kertalapító Miháltz Elek úr, aki faj- és sorjegyzéket is vezetett, aztán permetezési naplót és gondja volt a tárolásra és a gyümölcskonzerválásra is, azt jegyezte fel testámentumában, hogy „annyira szeretem gyümölcsfáimat, hogy holtom után is köztük akarok nyugodni, s kérem hivatali utódaimat – abbeli hálábul, miképp ötven frt. helypénzt élvezhetnek, jól berendezett, kényelmes papi lakásba lakhatnak, jövedelmező gyümölcsfákkal beültetett papi kertet s telket használhatnak – a papi kertben ásandó síromat ha nem is ápolják, legalább ne háborgassák!”.

A pomológus-pap különben tanult méhész is volt, mint a jobb vidéki papok akkoriban, sőt, a tudós méhészek fajtájából való, mert az egyik antikvárium árverési katalógusában nemrégiben találkoztam egy, az ő könyvtárából származó, kézjegyével ellátott könyvritkasággal, Márton Gábor református prédikátornak 1816-ban Győrben kiadott kötetével, a Gazdaságos méhtartással (csak messziről üdvözöltük egymást, merthogy 36 ezer Ft volt a könyv kikiáltási ára) – szóval az utókornak csak félig sikerült beváltani a testámentum e Rousseau-i kitételét, mert Miháltz Elek úr haló porai nem kedves almafái alá, hanem a cinterembe, a Vigyázó havas tömbjeire néző templom melletti sírkert északnyugati sarkába kerültek, egy kopott feliratú fehér mészkőoszlop tövébe.

Viszont Lukács tiszteletes szorgalmasan gondozta a kertet és bemutatta különlegességeit; virágzás körül voltunk, a téli almák úgy álltak ott sorjában vagy száz-száztíz éves rideg magányukban, hihetetlen virágpompában, mintha a Tunya sötétzöld erdei fenyői fölé igyekeznének nőni. A parmén- és citromalmák ma is vígan éltek, de a Batul és a Pónyik is, s persze Kalotaszeg régi különlegessége, a Bánffy Pál alma mellett. E zöldessárga Bánffy Pál alma épp a szomszédos Zentelkéről származott el, s nevét a XIX. század eleji kiváló kolozsvári gyümölcsész, Bodor Pál adta neki és le is írta az Erdélyi Gazda 1884-es évfolyamában – húsa zöldesfehér, „leve bő, cukros, finom savannyal emelt, elég kellemes, noha nem mindig”, mond Bereczki Máté. A „csörgőalmák” közé tartozik, magtokjában az érett magok csörögni is szoktak, igazi kuriózum; – mellette néhány eperalmafát és öreg szászpap-almát is fényképeztem a festői valkai temetőkertben. A pomológus-pap jegyzetei szerint 10 féle csemegeszőlőt is hozatott Szabadkáról, s bár el is telepítette őket, nyomait ma már sehol nem látni. Különös kettősség ez: virágpompában égő almafák és a temető mulandósága; kősírok, itt-ott porladó kopjafák, a havasból gyakran leereszkedő friss szelek, s a tavaszi árnyékok hamar besurrannak a dombhajlatokba.

De a Batul- és Pónyikfák, ők a legkomolyabbak, mint valami ősnövények állnak itt Felszegen – de Medeséren is, a hajdani Felső-Kocskóczon és a marosvásárhelyi temetőben a Bolyaiak fölött is, vagy ahol még szebb példányait fényképezhettem: Alsó-Bencéden, Tordátfalván, Énlakán vagy éppen Márkódon, ahonnét Pónyik almát is hoztam Póli néni kertjéből, hogy Kesselyák művésznő Budapesten lerajzolhassa a maga fotó-szerű technikájával, oly naturálisan, hogy festményébe a legszívesebben belé szeretnénk harapni. Vagy Mezőfelén néhai Kacsó Tibor bátyánk kertjében, ahol vagy 150 éves példányát sikerült rögzítenem – kertje fölött állt még az a nagy diófa is, amely olyan méretű volt, hogy 1849-ben egy kisebb család bújt el odvába a Segesvár felé masírozó kozákok elől menekülve. S Tibor bátyánk öreg kúriája tisztaszobájában eljátszotta kedves, almát dicsőítő nótáját cimbalomjátékkal kísérve:

• Marosszéki piros páris,
• Oly piros az én rózsám is,
• Szép az alma az ágtetőn,
• Még százszor szebb a szeretőm!

Vagy Gyulán, az Ökörjárásban, öregapám nyomtalanul eltűnt szőlőjében, ahol Batult is tartott és büszke volt bőséges, illatos és harsogóan zamatos, lédús gyümölcsére. Vagy az én hetyei kertemben, ahol aggódva lesem egyetlen Batul-fámat az idén is, fiatal faként hányat fog hozni, mert tavaly összesen csak három szemet adott. S azt ünnepélyesen, apró cikkekre vágva el is fogyasztottuk. Az idén a legjobb reményekkel volnék – rengeteg, a múlt poézisét idéző, de valóságos jövőt ígérő virágot hozott, és a méhek is felfedezték. A Pónyik fám viszont még igen fiatal, Bikafalváról hoztam, nyüstölik is a dunántúli északi szelek, de már most is úgy állja, akkora elszánással, mint ama ősfák az emlékezetben. Emlékezetben vagy a fikció meséiben, de ahogyan a versailles-i Potager du Rois után reméljük: a valóságban is. Pomona istenasszony örök és kimeríthetetlen birodalmában.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Az előző részek erre kattintva találhatók.