ÉS ITT LÉP BE a talán leghíresebb körte-regénybe a modern, „rendszeresített pomológia” atyja, a német August Diel – aki a XIX. század legelején szinte szó szerint évtizedeken át hajszolta ezt a híres, ám mindenféle nyelvi alakváltozáson átment gyümölcsöt. Kapott is egy francia gyűjtőtől egy jó állású, de név nélküli gyümölcsfát. S mikor az termőre fordult, annyira megtetszett a tudós Dielnek is, hogy a névtelen gyümölcsöt elnevezte Ferdinand Kronprinz von Österreich-nek (Ferdinánd koronaörökösnek). Úgyanúgy, ahogyan ezt később, 1856-ban a magyar Entz Ferenc is tette a Kertészeti füzetek V. füzetében:
„formára rendetlen fájú, de zöld, fehér húsú, leves, vajként olvadó, minden kásásság vagy kő nélküli körte, ízére kellemes, mint a czukorral vegyült vaj, finom sajátságos muskotal zamattal”.
Diel akkor még nem tudhatta, hogy a francia gyűjtőtől kapott és frissen leírt gyümölcse nem más, mint Quintinye főkertész hajdani Bon Chretien d’hiverje. „Ezen körte, mellyet Diel 30 évig egész Európában hajhászott, és a mellyet már az ifjabb Plinius Crusta Tumana név alatt leírt, a rómaiak idejétől fogva Mehadia környékén honos volt” – ezt már egy új szereplő, a hódmezővásárhelyi Czukor János úr írta egy levélben, ez az eredetileg szepességi származék gyógyszerész, aki a „magyarországi pomológok érdemes Nestora” – mondja róla Entz Ferenc. A vásárhelyi patikárius azt is hozzáteszi a meglepő történethez, hogy
„megkaptam én azt az alföldünk más vidékeiről is. Így beszélte nekem 1824-ben egy megyei tisztviselő, hogy Tomcsányi sógorától, békésmegyei főbírótól, egy körtefát kapott légyen, mellynek gyümölcse jóságban mindent meghalad, mit eddig körtében ízlelt. Én ezen úrtól galyat kapván, azt egy birsalannyal párosítottam, mellyen bujálkodva fejlődött, és harmadik évre gyümölcsöt is hozott, melly tökéletesen a Dieltől, Koblencből szerzett Ferdinand körtefáéval azonos volt. E becses körte most köztünk: ’Czukor téli vajkörtéjé’-nek neve alatt ismeretes.”
És valóban, akár valami szövevényes-folyondáros, szinte kibogozhatatlanul indázó mesében – van itt minden. A volt magyarországi Mehádia (Krassó-Szörényből, híres fürdőhely, a Kossuth-emigráció itt lépi át a magyar-török határt), aztán ifjabb Plinius és az ő , majd az alföldi Vásárhely, aztán Tomcsányi főbíró Békés vármegyéből (Gyulán, gyerekkoromban sokat futballoztunk az újvárosi Tomcsányi utcában, amely saját utcánk, a Kálvin utca szomszédja ma is), aztán Ferdinánd trónörökös és persze a tudós Diel, akiről meg a híres Diel vajoncza körtét nevezték el. Vagyis egyetlen apró gyümölcs – századokon és országokon át kígyózó történet-folyondár; európai színterek, nyelvek és kultúrák, különféle szereplők.
Bon Chretien d'Hiver körte
Honnan származik hát ez a híres körte? Pannóniai? Francia? Német? Magyar? Akinek kedve szottyan ellenőrizni a sokféleség ízletes gyümölcsét, az bátran ültesse kiskertjébe ezt a körtét. A Ferdinand Kronprinz von Österreichet. Vagy a Czukor téli vajkörtéjét. Vagy a Bon Chretien d’hivert. De mindegy is, mert mind ugyanaz: Téli Kármán körte.
A versailles-i kertben érdekes módon, nyilván a Drap d’or miatt, a medeséri kert mellett nem jutott eszembe több másik, végigfényképezett és emlékezetes régi hazai kert. Így a magyarvalkói, vagy a felvidéki, régi felső-kocskóczi sem. Ezekben is sok közös elem van – itt és ott, a régi Kolozs megyében és Trencsénben épp úgy megvolt a nagyság dimenziója, a biodiverzitás gazdagsága, így például a Batul is, de a Pónyik is.
A kocskóci, Vág-völgyi kertet egy derék pap, bizonyos nagytapolcsányi Balogh Ágost hozta létre Puchó mezővárossal átellenben a puchó-kocskóczi vasútállomás szomszédságában, ahol két csonkatornyú kupolás kápolna állott; XVII. századi kőépület, copf stílusú felszereléssel, ahogy azt még Divald Kornél is fényképezte a mai Horné Kockovcéban. Balogh Ágost viszont ismert „mariophillus, filantropus és hazafi” volt valaha, mondják a kertalapítóról, aki 1896 nyarán ünnepelte plebánosságának 50 éves jubileumát és saját kezűleg nemesített ültetvényt hozott létre legalább 400 fával. Nem láthattam már csak szétszórt maradványait, viszont olvastam fajtajegyzékét: híres gyümölcsösének vezérszólama a nevezetes (és mára sikeresen kiveszett) Balogh Arankája nevet viselő almája volt. Ó, Balogh Arankája, a boldog emlékezetű plébános és derék kanonok mily szép genitívusszal ellátott nevet kapott! – de már Bereczki is megjegyezte erről a Nemes renet fától eredő magoncról, hogy eléggé hibásan keresztelték el arankának, mert, mondja Bereczki, „éppen nem az aranka-almák családjába, hanem inkább az arany-renetek közé tartozik”. De mindegy is, aranka vagy renet, mert minden magyar pomológok szőrös szívű atyja sietve azt is hozzáteszi, hogy „óhajtva, hogy e jeles alma minél hamarább elterjedjen hazánkban, szándékosan változtattam el a kezdetben kapott hibás nevét Balogh renetjének”. Ám hiába minden észérv, hiába győz az érzelmes névvarázslat, az éretten citromsárga vagy világossárga bő, cukros levű finom savannyal emelt, „sajátszerűen illatos és fűszeres” ízű alma mégis az opponált Balogh Arankájaként terjedt el a XIX. század második felében.
A Balogh plébános-féle kertben a saját elterjesztésű fajtája és az akkor (is) divatos Téli angol arany parmén mellett a korszak neves hazai gyűjtései is szerepelnek: Pázmány-alma, aztán többféle Szercsika, Török Bálint, Háromszékből az Orbai alma, természetesen a Pónyik és a Batul. Aztán az Erzsébet királyné (nem ismerem, nem szerepel a jobb pomológiákban, neve nyilván a Sissi-kultusz terméke), Sóvári, Csíkos halasi (Balogh Ágost a ceglédi faiskolából is vásárolt), Gyógyi, Sármezei Jolánka (Bereczki sem tud róla), Bereczki magonca, Pogácsás tányéralma, Páris alma (az erdélyi pomológia mai tudósa, Nagy-Tóth Feri bátyám a Páris-almáknak éppen 22 fajtáját írta le), aztán Mátyás király, Makói rambour, Sikulai stb. Azt mondja még Balogh Ágost kanonok jegyzéke, hogy a kert
„szépségre és nagyságra nézve is látványos díszgyümölcsösből áll, ú.m. Anyóka, Bismarck, Fisch-alma, Sándor czár, Csíkos halasi óriás, Csillagos piros renet, Belle Baboire, Belle Pontoise stb.”.
A gyümölcs egész pomológiájából a legjelesebb, ami létezik, itt összehalmozva áll – rögzíti egy jubileumi köszöntő. Több kiállításon jónéhány első díjat kapott ez a derék plébános, s
„két gyümölcs- és gazdasági kiállításon elnökölt; a frauendorfi, reutlingeni, erfurti s más bel- és külföldi egyesületeknek tagja, s kertje valódi kertészeti aranybánya lett, melyben mindenkinek szabad a vásár, mint egy üzletben, ha nem absque argento, et ulla concmutatione, mert eladásra nem is gondolt soha, csak ajándékozásra. S ebben csakugyan nagy élvezete van, hanem azt kiásatni, szedni, rendezni és expediálni is szereti.”
Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője
- Az előző részekhez kattintson a címekre:
- Pomona Hungarica 4.
- Pomona Hungarica 3.
- Pomona Hungarica 2.
- Pomona Hungarica 1.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!